A résztvevők egyetértettek abban, hogy a holnap egyházát ma kell felépíteni. Nacsa Lőrinc, a KDNP országgyűlési képviselője hangsúlyozta, hogy ha valaki ennek érdekében kritizálja az egyházat, az csak önkritika lehet, hiszen mi is az egyház tagjai vagyunk, nekünk is változtatnunk kell. Ezért is fontos, hogy a kerekasztal résztvevői több felekezethez tartoznak, a jó gyakorlatokat is meghallgathatják egymástól. A harmadik szempont, hogy az egyházak és az egyházi gondolatok ma – a globalista, liberális erők részéről – össztűz alatt állnak. Megpróbálnak minket múzeumba zárni, mintha egy régi, avítt világhoz tartoznánk, aminek már nincs túl sok értelme, mert jobb közösségek is vannak például az online térben vagy a gyakran a normalitást mellőző társaságokban. Ami még ennél is veszélyesebb, hogy úton-útfélen azt bizonygatják: veszélyesek vagyunk a társadalomra – mi, a normalitás képviselői. Mindezek ellenére nem aggódni kell, mert az nem oldja meg a problémákat, csak keseríti a saját és a körülöttünk élők lelkét; hanem cselekedni! – szögezte le a kereszténydemokrata képviselő, aki a legnagyobb ellenségnek ma a közönyt látja, a személyes és világnézeti elköteleződés hiányát.

Bilibók Géza tusnádfürdői plébános Nacsa Lőrinchez kapcsolódva XXIII. János pápa példáját idézte, aki szimbolikusan kinyittatta a vatikáni palota ablakait, mondván: „most szellőztetünk”. Ferenc pápa pedig az egyházat inkább kórháznak szeretné látni, mint múzeumnak, ahol segítséget és ápolást kapunk. A katolikus plébános nagy veszélynek látja az elszigetelődést személyes és intézményi szinten egyaránt. Az előbbi a papságot is különösen fenyegeti (ezzel kapcsolatban felhívta a figyelmet a „hívjuk meg a plébánosunkat egy sörre” kezdeményezésre...), az utóbbi pedig a saját – valós vagy vélt – érdemeinkbe való bezárkózás, ami ellentétes a keresztény missziós paranccsal. Meg kell próbálnunk tehát folyamatosan újítani, de mindig az evangélium talaján maradva! – összegezte álláspontját a katolikus plébános. Nacsa Lőrinc ehhez hozzátette, hogy a liturgikus távolságot természetesen meg kell őrizni, de emberi szinten a hívek felelőssége is, ha a plébánosuk „kiég”. Az egyház – ahogy neve is mutatja – egy, tehát mindig keresnünk kell a kapcsolódásokat, még ha természetesen különböző élethivatásaink vannak is, amit emellett meg kell élnünk.

Vitus Bulbuk István kolozsvári református lelkész szintén az elmagányosodás jelenségét emelte ki. Miközben a kommunikációs eszközök soha nem tapasztalt bősége vesz minket körül, az emberek belsőleg elszigetelődnek, nem igazán tudják megosztani problémáikat a családon és az egyházon belül sem. Pedig a nyugati társadalom egy „beszélgető társadalom”, ez a vérünkben van. Ha valamiről beszélgetünk, egyrészt elismerjük, hogy az adott problémának van relevanciája, másrészt ez egy gondolkodási folyamat is, amivel felépítjük a valóságot: hol vagyunk, mi van körülöttünk. Ahhoz, hogy a jövőről beszélhessünk, előbb a jelent kell nagyon jól megértenünk, a gyökerekig visszabontva a problémáinkat – és ez a gyökér nekünk, keresztényeknek mindig Krisztust kell, hogy jelentse. Ugyanakkor a református lelkész is egyetért a KDNP-frakció szóvivőjével: az aggodalmaskodás (ami nem egyenlő a problémák őszinte feltárásával) nem vezet sehová. „Ma a poszt-posztposztmodern korban élünk, körülöttünk minden »poszt«, – de mi előtt állunk? El kell mozdulni a következő lépés felé, vagy magát a lépést kell megtenni azon túl, hogy tényeket mondunk ki. Az egyház nem elefántcsonttorony, hanem élő, organikus közösség, ami ránk talál” – összegezte gondolatait a református lelkész.

Összefoglalásként a résztvevők elmondták, hogy ma maga a normalitás kérdőjeleződik meg, például az, hogy az élet előbbre való a jogoknál, és a jogok mellett kötelességek is vannak. „Nekünk folyamatosan le kell szögezni, hogy a normalitás pártján állunk – ez pedig nem normális. Miért mi változzunk meg, akik 2000 éve ugyanezt csináljuk?” – tette fel a kérdést Nacsa Lőrinc. Bilibók Géza plébános a beszélgetés végén a Krisztusra figyelés fontosságát hangsúlyozta, és persze az embertársainkhoz való odafordulás szükségességét is kiemelte. „Kell tudnunk hallgatni, és másokat meghallgatni” – hangzott el a szép zárszó.