„A csalás szubjektív eredetű, így az embertől nem idegen” – írja Tóth Zoltán választási szakértő egy tanulmányában. A Választástudományi Tanulmányok című kötetben megjelent írásban hozzáteszi: a választási csalás köznyelvi gyűjtőfogalom, amely magában foglalja mindazokat a magatartásokat, melyek azt eredményezik, hogy a választás valódi és formális eredménye eltér egymástól. A választási csalásokat tehát kizárni nem lehet, a többszörösen biztosított és ellenőrzött rendszernek köszönhetően azonban általában felderíthetőek, és egy-egy ajánlószelvénnyel vagy szavazólappal történő visszaélésnek nincs eredményt befolyásoló hatása.

Tóth Zoltán a választási csalásokról írt elemzésében kifejti, hogy az alapvető kérdés mindig az, ki az elkövető. A legsúlyosabb eset az, ha a választási csalást a kormány vagy a hatalmon lévő párt szervezi, intézményesen. Ilyen esetben a választás eredménye nem legitim, azt a külföldi államok is kétségbe vonják. Ilyen intézményes választási csalásra rengeteg példát találhatunk diktatúrákban, ott a mindenkori kormányzatnak sokkal könnyebb dolga van, mint az ellenzék által ellenőrzött demokráciákban, ám itt is előfordulhatnak. Tóth Zoltán szerint azonban ennek végrehajtásához annyi feltételt meg kell teremteni, hogy mindenképpen kiderül a csalás.

A szakértő példákat is említ. Ebbe a körbe tartozik az, ha a választási apparátus olyan szavazólapot állít elő, amelyen például nem a törvényesen jelölt pártok szerepelnek. Ugyancsak a kormány felelőssége, ha bár nem szándékosan csal, de illegitimmé teszi az eredményt azáltal, hogy nem teremti meg a feltételeket. Például nem biztosít pénzt urnák vásárlásához, vagy nincsenek a választók személyazonosítását lehetővé tevő állami nyilvántartások.

Ezzel szemben, ha egyes személyek, vagy bizonyos csoportok követnek el választási csalást, annak rendszerint nincs akkora hatása sem társadalmilag, sem az eredmény szempontjából. A választási szakértő szerint az egyes személyek által elkövetett csalás elsősorban a közbizalmat fenyegeti, ezzel csökkentheti az eredmény legitimitását.

„Választási csalást csak szándékos magatartással lehet elkövetni, gondatlanságból nem" – szögezi le Tóth Zoltán. Ez abból adódik, hogy elvileg egy szavazattal nem lehet a végeredményt befolyásolni, de ha a választási szerv tagja figyelmetlen, ez is előfordulhat. Ez azonban leginkább csak pluszmunkát eredményez: ha a szavazóbizottság valamely tagjának betegsége vagy elhalálozása esetén például a törvényi létszám alá csökken a testület létszáma, de folytatják a munkát, meg kell ismételni a választási eljárást az adott körzetben.

Közvetlenül a választás eredményének megmásítására irányulnak a szavazatszámláló bizottságok, vagy annak egyes tagjai által elkövetett csalások. Jellemzően ilyen, ha más adat kerül a szavazatszámlálási jegyzőkönyvbe, mint a tényleges eredmény. Itt nagy a lebukás veszélye, mert a szavazatszámláló bizottság valamennyi tagjának benne kell lennie a dologban, ez viszont a különböző pártállású tagok miatt szinte lehetetlen. Ráadásul mivel a szavazólapokat bizonyos ideig meg kell őrizni, a csalás könnyen bizonyítható is.

Másik módszer lehet, ha a bizottság a szavazóköri jegyzőkönyvek összesítésekor más eredményt állapít meg, mint ami az összegzésből kiderülne. Mivel a jegyzőkönyvek több példányban készülnek és többször ellenőrzöttek, a simlire ebben az esetben is hamar fény derülhet.

Gyakrabban fordul elő a szavazólapokkal való visszaélés. Többször megesett már, hogy a szavazatszámláló bizottság valamely tagja utólag – például egy másik pártra is behúzott iksszel – érvénytelenné tette a rivális pártot támogató szavazólapot. Ám ezek az esetek is könnyen felderíthetők, mivel szigorú elszámolású nyomtatványokra ikszelünk.

A világ minden táján előforduló csalásforma a választói névjegyzékkel való visszaélés. (Gogol például a Holt lelkek című elbeszélésében írt arról, hogy egyesek halott emberek nevében adták le voksukat.) A névjegyzék pontossága nagyon fontos, főleg kis települések esetén, hiszen a hiba érdemben befolyásolhatja a választás kimenetelét (az EP-választásoknál, mivel listára kell szavazni, és a szavazatokat országosan összesítik, ennek némileg kisebb a jelentősége).

A jelenlegi honi szabályozás mellett – ahol a választói névjegyzéket állandóan frissítve, ellenőrzötten állítják össze – nagyobb valószínűséggel fordul elő, hogy a választásra jogosultak egy része saját körzetéből pár napra „átköltözik" máshova, annak érdekében, hogy az ott induló jelöltnek szavazzon bizalmat, vagy éppenséggel azáltal, hogy nem adja le voksát, érvénytelenné tegye a fordulót. Magyarországon több példa is volt erre, főleg alacsony lélekszámú településrészek elszakadásáról tartandó népszavazáskor. Az EP-választáson azonban ennek nincs értelme, hiszen a voksokat országosan összesítik.

Hasonló logikát követett 1947-ben a híres „kékcédulás", egész tömegeket megmozgató választási csalás is: akkor ugyanis megengedték, hogy aki a szavazás napján nem tartózkodik a lakóhelyén, máshol – az úgynevezett kék szavazószelvénnyel – leadja a voksát. Azt viszont nem ellenőrizték, hogy pontosan hány helyen szavazott az illető.

A többször szavazók kiszűrése ma sem egyszerű feladat, hiszen a 11 ezer szavazókörből felhozott adatok alapján egy központban kell elvégezni az igazolással szavazók ellenőrzését, igaz, a számítógépek lényegesen egyszerűbbé tették ezt a kontrollt.

Kockázatot jelentenek a mozgóurnás szavazások is. Itt akkor lehet probléma, ha nincs elég számú ellenérdekelt szavazóbizottsági tag, mivel az idős, beteg emberek, akik az urna házhozszállítását kérik, általában jobban befolyásolhatók.

Nem veszélytelen feladat egyébként az urnaszállítás, hiszen a lepecsételt, rendszerint autóval szállított szavazatgyűjtő dobozokat akár el is rabolhatják a bizottsági tagoktól, ezzel megsemmisítve szavazatokat.