Klasszikusabb korokban Európát egy szép hölgy jelképezte, amint egy bika hátán elnyúlva ringatózik a Földközi tenger hullámain. (Ez a bika persze a vén kujon Zeusz volt bika képében). Most azonban, - ha hinni lehet a legújabb írásgyűjtő akciónak, nagy bajban van a hölgy, és újjá kell szépíteni. A nehéz feladatra maga Daniel Cohn-Bendit vállalkozik, ha kiáltványát jól értjük, nem is a bika, hanem magának a szép hölgynek a szerepkörében, mivel a kiáltvány címe: „Európa mi vagyunk!”
Mármint Cohn-Bendit Ulrich Beck társadalomtudóssal együtt és mindazok, akik nevüket adják a nagyszabású vállalkozáshoz. Így megmenekülünk a legrosszabbtól és Európa liberálissá lesz.
Az ötletet J. F. Kennedy néhai USA-elnök Békehadtestének mintája adta. Ehhez hasonló lenne Cohn-Bendit önkénteseinek serege is, akik újjáépítenék az agg világrészt.
„A cél demokratizálni a nemzeti demokráciákat.” Ez világos. Demokráciából sosem elég, még a demokráciát is demokratizálni kell. Ezt talán nem is Kennedytől, hanem magától az SZDSZ-től vették, nekik sem volt soha elég a demokráciából. Talán ezért ők lettek most is a legbuzgóbb aláírók. Továbbá: „Ne azt kérdezd, mit tehet érted Európa, hanem azt, hogy Te mit tehetsz Európáért.” Ez már nem olyan világos, hiszen eddig mindig azt hallottuk, hogy Európa majd felvirágoztat bennünket. Most tehát szerepet kell cserélnünk?
Egyvalami viszont annál világosabb: „Európa nem működhet a kontinens ügye iránt elkötelezett európaiak nélkül… nem alkothatnak Európát a szabadság levegője nélkül… a mozgalom célja a nemzetállamok, az etnikumok és a vallások szűkös kereteit áttörő gyakorlati cselekvések támogatása… az elképzelés a kreativitásnak akar teret nyitni… az európai civil társadalom önérvényesítésének eszköze… amely alulról kiépítheti az új proaktív struktúrát, melyben újjáteremthetjük Európa politikai kreativitását és legitimációját.”
Nemzeti állam, nemzeti identitás, vallás nélkül.
Vagyis – ha a zavaros és fellengzős fogalmazás egyáltalán érthető, azt akarja mondani, hogy a nemzetek Európája helyett a kozmopolita európaiságot fogja a mozgalom döntő szerepbe juttatni.
Itt-ott szó esik a kiáltványban holmi gazdasági nehézségekről, megoldandó pénzügyi problémákról, munkanélküliségről, de a lényeg a homályos és fellengzős általánosságok ismételgetése. Nem lehetett könnyű dolga a fordítónak, érződik a szöveg nehézkességén.
Végül egy sor közhelyes kérdés: „Mi a jó Európában? Mik Európa értékei számunkra? Melyik modellre lehet alapozni Európát? Ezek azok a megválaszolatlan kérdések, amelyek sürgős válaszra várnak… Mi alkotja Európa identitását? … az európaiság a sokféle politikai kultúra párbeszédéből és különbözőségéből emelkedik ki…”
Szerencsére az Unió kezdeményezőit és alapítóit ezeknél sokkal konkrétabb célok és pontosabb meghatározások foglalkoztatták. És a gyakorló politikusokat, gazdasági szakembereket és magukat az európai polgárokat igencsak konkrétabb problémák kötik le. Még a mai bürokratává fajult mivoltukban is.
Cohn-Bendit és baráti köre – ahogy látszik – teljesen súlytalannak érzi magát a jelenlegi gazdasági és pénzügyi lét-nemlét gondjaival vívódó profi politikusokhoz mérten, és hátteret szeretne toborozni túléléséhez. Ezt mutatja Európa fiatalságához intézett felhívása. Afféle végső szalmaszálba kapaszkodhatik a mai fiatalokhoz a hatvannyolcas nemzedék kiöregedésének és letűnésének évadján. A fiatal munkanélküliekre hivatkozik. Kiáltványának nyilvánvaló célja, hogy még egyszer eljátszhassa a vezér szerepét. Legjobban ezt talán a kiáltványhoz csatlakozó aláírók névsora bizonyítja. Csupa politikailag leszerepelt, kiüresedett hatvannyolcas. Magyar viszonylatra szűkítve a névsort, a hazai társadalommal meghasonlott, önkéntes száműzetésbe vonult, kintről kígyót-békát kiáltozó kulturális celebek. A pártállam által megtűrt írók, dédelgetett művészek nem tudni, miért fordultak végül szembe a rendszerváltásban legitimmé vált jobboldallal, mint valami utódpárttal. Mit képzeltek és vártak celebjeink? Azzal, hogy végül a senkiházi Coh-Bendit aláírói között olvasható a nevük, csak magukat alázzák meg, hiszen Cohn-Bendit Nyugaton is egy senki, még ha az aláírók névsorában találhatóak is mindenféle széplelkek és fantaszták, akik úgy képzelik, hogy ők Európa.
Vagy nekik már csak az a fontos, hogy a nevük szerepeljen a Kiáltványt közzétevő Népszabadság, Die Zeit, Le Monde, El Pais, The Guardian, La Repubblica hasábjain néhány külföldi előkelőség: egy volt német államelnök, vagy Wim Wander, a főideológusuk, Jürgen Habermas, és a régen levitézlett másik veterán 68-as forradalmár, Joschka Fischer mellett? Fischer van bőven, van Ádám, és van Iván, a két karmester. Aztán a többi megrögzött aláíró. Már kívülről tudjuk a névsorukat: Esterházy Péter, Demszky, Haraszti Miklós, Iványi Gábor, Kertész Imre, Konrád György, Magyar Bálint, Rajk László, Schiff András.
„Mi vagyunk Európa” – írták alá nagy büszkén, a többi tízmillió csak mucsai, afféle gyanús, félig ázsiai, félig balkán népség. Mit is keresne a kifinomult értékek Európájában.
Aki szeretné a nevét látni „európai celeb között, elég, ha bejelenti csatlakozását a http://manifest-europa.eu/ honlapon és ettől egyszerre európaivá válik, celeb-európaivá.
