Magyarország felnőtt polgárai két évvel ezelőtt nagy többséggel úgy határoztak, hogy a megelőző évtizedek önpusztító helyben járásával szemben új irányt kell szabni hazánk fejlődésének: nincs más út, mint az élet valamennyi területére kiterjedő, gyökeres megújulás. Erről szólt a 2010 áprilisában tartott országgyűlési választások minden eredménye. Ugyanezzel a többségi szándékkal harmonizált az új kormány Nemzeti Együttműködés Programja és az alaptörvényünkben testet öltött a többségi akarat.
A kormányzati ciklus idejének feléhez érve az is egyre világosabbá válik mindenki előtt, hogy a megszületett új törvények, jogalkotásunk mindegyik termése és az ország vezetésének bonyolult gépezete egymással összhangban, mind Magyarország kívánatos megújulását szolgálja.
Ami egyben szakítást jelent azokkal a jelenségekkel, megcsontosodott szokásokkal, a belül kialakult vagy kívülről ránk kényszerített mentalitással és eljárásokkal, amelyek tévútra vitték és kis híján szakadékba sodorták Magyarországot.
A múlttal való szakítás mindig sérelmes és fájdalmas mindazok számára, akik akár meggyőződésből, akár érdekből, akár nosztalgiából elkötelezett hívei voltak a többség által elutasított politikának. A sérelmek pedig (legyenek jogosak vagy vélelmezettek) mind hangosabb jajveszékelést, tiltakozást váltanak ki azokból, akiknek kezei közül kicsúsztak a történések érdemi befolyásolásának eszközei. A protestálók egymásba kapaszkodva felerősítik hangjukat, a sok decibeles hangerőből pedig bátorságot merítenek a valós tények eltagadásához vagy elferdítéséhez, azaz a hamis vádak és hazugságok ősrégi módszerével próbálják meg ismét törvényerőre emelni saját, vélt igazukat. A gerjesztett csatazajt szíves örömmel nagyítják fel és terítik szét a média egyes képviselői, olyan látszatot keltve, mintha a kisebbség többség volna, a hamisan felfestett kép pedig maga a valóság.
Ennek a szükségképpen megindult folyamatnak voltunk és vagyunk szemtanúi és elszenvedői Európában, mi mint Magyarország, itthon pedig megint csak mi, a jóban és a megújulásban összetartó többség. Ugyanez a jelenség játszódott és játszódik le minden egyes ágazati átalakítást szolgáló kormányzati szándék vagy cselekvés kapcsán.
Közülük itt és most – személyes elköteleződés és felelősség okán – a tanüggyel, jelesül a közneveléssel kapcsolatban kívánom bemutatni, hogy mi és miért történik.
Az iskolák világa, azaz a köznevelés ügye évszázadok óta a legérzékenyebb közpolitikai terület a fejlett világban. Itthon a felvilágosodásnak nevezett időszak óta. Ekkor, 1777-ben alkotta meg Mária Terézia az első tanügyi törvénynek tekinthető Ratio Educationist, miután európai uralkodótársaihoz hasonlóan felismerte, hogy az, aki az iskolák világára, azaz a jövő bölcsőjére nézve befolyással bír, az valódi hatalommal rendelkezik. Ettől kezdve az oktatásügyi törvények alkotását mindig élénk figyelem (és a fentiekben kifejtettek okán intenzív érzelmi megnyilvánulások, jogos kritikák vagy nemtelen támadások sora) kísérte. Nem történt ez másképpen a 2010-es kormányváltást követően sem. A Nemzeti Erőforrás Minisztérium keretében szerveződött oktatásért felelős államtitkárság hivatalba lépése után néhány héttel hozzáfogott az új köz- és felsőoktatási törvények megalkotásához, amit az első perctől kezdve indulatos kirohanásokkal próbáltak megállítani mindazok, akik kiszorultak a kormányzásból. Ám – és ez már igazi sikertörténet – a két tanügyi törvényt az Országgyűlés nagy többséggel fogadta el 2011. december végén. Azóta fokozatosan csendesülő, ám nem szűnő ellenzéki és szakszervezeti rémhírterjesztések közepette, megfeszített tempóban folyik a jogalkotás, hogy a végrehajtási rendeletekben minél előbb a helyükre kerüljenek a részletszabályok is.
Milyen célok elérését segíti elő az új, CXC/2011-es számot viselő köznevelési törvény?
A válasz a következőkben foglalható össze: Magyarország megújulását, felemelkedését, versenyképességének javulását a minőség és a közösség javát szolgáló értékek jegyében. A történelem az 1920-as évek végén egyszer bizonyította már, hogy a pusztulásra ítélt, háborúban, forradalmakban kivérzett, megcsonkított országot is talpra lehet állítani a nemzet szolgálatába állított, jól szervezett tanüggyel; most is ezt az utat kell követnünk. Az iskolák, s azokon keresztül az ország felemelését a törvény egyebek mellett a következő eszközökkel segíti elérni: a nevelés középpontba állításával (nyomatékosan az erkölcsi, művészeti és a testneveléssel), az iskolában megtanulandók előírásával, azaz a tartalmi szabályozással, a kettészakadóban levő iskolarendszer összetartásával az állam hangsúlyos szerepvállalásán keresztül, az egységesen magas színvonal feletti őrködéssel, az újonnan megszervezendő külső szakmai ellenőrzés újragondolásával és egy mindezt átfogó pedagóguspolitikával, amely végre pótolja évtizedek mulasztását, és a nevelőket a társadalomban őket méltán megillető magaslatra helyezi. Ez utóbbi a lassan-lassan közismertté váló pedagógus-életpályamodellben ölt testet. Általa egy olyan jelentős fordulat bekövetkeztét reméljük, amelyhez mérhetőt utoljára a klebelsbergi reformoknak köszönhetően tapasztalhattak meg elődeink.
Szükségessége vitathatatlan. Nemcsak a józan ész vagy a köznapi tapasztalat, hanem kutatások eredménye is igazolja azt az állítást, hogy a jó iskolarendszer alfája és ómegája a jól kiválasztott, képzett, megbecsült pedagógus. (A kimagasló eredményei okán világszerte tanulmányozott finn oktatási rendszerben például ennek köszönhetően tízszeres a túljelentkezés a pályára, a tanító embereket nagyra tartja a társadalom, akik büszkék is a hivatásukra.) A pedagógus-életpályamodellre tehát régóta szükség van. Amikor az első Orbán-kormány ciklusának vége felé az akkori oktatási miniszter (ma a Magyar Tudományos Akadémia elnöke) vezetésével megszületett egy korai változata, a szakma, a közvélemény és a politika egyaránt üdvözölte. Továbbvitele akkor azonban elmaradt. Így nekünk jutott a feladat, hogy a nyolc-kilenc évvel ezelőtt valamennyi érintett által támogatott elgondolásokat rendszerbe foglalva kiegészítsük, aktualizáljuk és részleteit kidolgozzuk.
A pedagógus-életpályamodell az első grádicstól, a képzésbe jelentkezéstől, a kiválasztástól kezdve a nyugállományba vonulásig végigkíséri a hivatást gyakorlókat pályájukon, egyértelművé teszi a velük szemben támasztott és támasztható követelményeket, kiszámíthatóvá előrehaladásuk szakmai feltételeit, a pedagóguspálya egyes kiemelt szerepeinek (pl. osztályfőnök, igazgató, szakértő, szaktanácsadó stb.) betöltéséhez minőségi kritériumokat határoz meg, ily módon teremt a képzés, továbbképzés és előrehaladás köré egységes keretet. Egyúttal összehangolja a pedagógusok feladatait az új köznevelési rendszer alapvető céljaival. A nevelésközpontú iskola például fiktív utópiából reális lehetőséggé válik a tanítványok körében töltendő idő szabályozásával, ezt a célt szolgálja a törvényes munkaidő új filozófiájú szabályozása. A változásokat, a megújulást szolgáló látszólagos többletfeladatot összekapcsolja egy új bértáblával, amely garantáltan – a jelenleginél nagyságrendekkel – jobb jövedelmi kondíciókat ígér a tanító embereknek. Az új fizetési kategóriák lehetővé teszik, hogy a pedagógusok valóban a hivatásuknak, azaz a tanítványaiknak élhessenek, és ne kényszerüljenek másodállásokat vállalni a puszta megélhetés előteremtéséért. A tisztességesen megfizetett tanító embertől joggal elvárható lesz, hogy minden szakmai követelménynek megfelelve a gyerekekkel való egyéni bánásmódra, a tanításra, az órákra való készülésre és alapvető „munkaeszközének”, a saját személyiségének állandó fejlesztésére koncentrálja erőit és munkaidejét.
A pedagógus-életpályamodell pozitív üzeneteit azonnal meghallotta és üdvözölte a szakma túlnyomó többsége. Azt lehetett volna várni, hogy így tesz majd mindenki, aki magát az oktatásügyért felelősséget érzőnek vallja. Nem így lett. Egy nagy hangú kisebbség ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy „heuréka, végre olyan fordulat előtt állunk, amely megalapozza a pedagógusok régóta várt, társadalmi szerepéhez méltó, azzal arányos erkölcsi és anyagi megbecsülését, nosza, álljunk mellé, erősítsük ezt a kormányzati szándékot!”, ehelyett bizonytalanságérzetet keltő, nyilvánvaló valótlanságokkal kürtölte tele a médiumokat, azon búsongva, hogy: „honnan lesz erre pénz?” Sőt, egyenesen azt hazudva, hogy a kormány nem akarja rendezni a pedagógusok helyzetét. Kifordult értékrendű világunkban nincs mit csodálkozni az ügyeletes jajongók és bajkeverők ilyen reakcióin. Elég tudnunk, hogy több ízben szándékosan megtévesztették a közvéleményt, aggodalmat, mi több, pánikot keltve pedagóguskörökben. Ezt tették a napokban is a Széll Kálmán-terv 2.0-ban foglaltak félremagyarázásával. Holott a dokumentum életpályára vonatkozó rövid része azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy „A pedagógus-életpályamodell 2013 szeptemberétől lép hatályba, amennyiben…” E célért kell összefognunk, s akkor valóban lesz megújulás.
