Műhelyünk korábbi külügyi titkárának összefoglalója a határon túli magyarok körében végzett munkájáról - többször a Műhely tagjaként is végzett szolgálatásól. Tagjaink figyelmébe ajánljuk a cikkben hivatkozott felhívást is, dr. Surján László kezdeményezését (lásd: fogadjszivedbe.chartaxxi.eu.).
Az alábbi levél válasz dr. Surján Lászlónak Légy részese, valós szereplője a nemzetegyesítésnek címen megjelent felhívására (lásd: Surján László: Ne vissza, hanem a szívedbe foglald! – vasarnap.hu). A nyílt levelet az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.
Tisztelt Elnök Úr!
Kedves László!
Hálásan és abszolút megértéssel teszem magamévá a befogadás, nemzetegyesítés leveledben leírt, és Általad mindig is képviselt gondolatát, és törekvését, az egyetemes magyarság szolgálatára vonatkozó istenáldotta programját. Ez az anyaország minden felnőtt tagjának alapvető morális kötelessége. Ki hogyan él ezzel, arról majd számot ad – nem a történelem, hanem saját lelkiismerete és a történelem Ura előtt.
Engedd meg, tisztelt Elnök Úr, hogy testvéri tájékoztatásodra leírjam, ez a nemzetegyesítés nálam, illetve családunkban hogyan működött, működik. A nemzetegyesítés kicsiben. A terjedelemért előre is elnézést kérek, nem a bőbeszédűség, hanem Isten kegyelméből a sok tény okán lesz levelem kicsit hosszabb.
Apai részről második szülőföldem Délvidék. Az ottani református egyházzal, kiváltképpen a lelki anyagyülekezetemmel, Bácskossuthfalvával (St. Moravica), annak néhai esperesével, Kiss Antal lelkipásztor testvéremmel és bátyánkkal szoros kapcsolatban voltam. 1989-ben házasságot kötöttem Röhrig Klaudia pirosi (Rumenka) református lelkésznővel, a házasságkötés megáldását is ő végezte a gyönyörű moravicai templomban. Úgy volt, hogy esperes úr és mások hívására áttelepedem Délvidékre. Ezt azonban előbb az ottani hivatalos állami szervek halogatták, majd belefutottunk a balkáni háborúba. Amit akkor lehetett, a féltés és befogadás, az együttérzés jegyében igyekeztem megtenni.
A Presbiter c. lap akkor frissen indult számaiban lapújraindító felelős szerkesztőként csaknem folyamatosan közöltem imádságot Délvidékért, vagy valamilyen anyagot onnan. S hogy mennyire nemcsak jelképes vagy képletes volt a befogadás, azt jól mutatja, hogy holland és német testvéreinknél jelentős anyagi támogatást gyűjtöttem én is, meg ezernyi gyógyszert, s a háború kellős közepén, dörgő fegyverek, tankok között szlalomozva Lukács Miklós államtitkár úrral, az Antall-kormány egyházi ügyekért felelős vezetőjével és a KDNP PM alapítójával, elnökével vittük a segélyt ugyancsak Kiss Antalékhoz, mert megbízhatóak voltak a segélyelosztás tekintetében.
Nem sokkal később holland barátainkkal mentem diplomáciai védelem nélkül segélyt vinni szintén Délvidékre, egész napos macerálás kíséretében a szerb–magyar határon és a biztosítási-katonai pontokon. Aztán itthon, amikor Kórógy és Kopács háború idején menekült, de hazavágyó népe átmenekült az anyaországba, s készült végre haza, a Budapest Nagyvárad téri református templomban Kell József polgármester úr vezetésével a menekültsorsban is példásan és erősen összetartó gyülekezet sok tagja vett részt az életükért mondott hálaadó istentiszteleten és vették át a gyűjtés adományait.
A befogadás jegyében hadd írjam le továbbá, hogy Erdélyben egészen addig, amíg 1982-ban a román diktatúrából hivatalosan ki nem tiltottak, igen sok gyülekezetbe rendszeresen szállítottunk gyógyszert, kötszert, konzervet és Bibliát. S fogadtunk budapesti lakásunkon erdélyieket rövidebb-hosszabb tartózkodásra. Kiemelném közülük Sütő András írót és dr. Nagy Józsefet, Csiha Kálmán későbbi kolozsvári püspök apósát, a kolozsvári teológia ének-zene professzorát. Ez a segély jellegű anyagi támogatás aztán a diktatúra bukása után átment szellemi kivitelbe-behozatalba.
Vagy 80 helyen és alkalommal fordulhattam meg az elmúlt 30 esztendőben Királyhágó-mellék és Erdély számos református gyülekezetében előadásokkal, igehirdetéssel, lapunk, a Presbiter terjesztésével. A partiumi Hídalmáson 2010-ben pedig a Presbiteri Szövetség keretében összehívtuk az erősebb sajtóintegráció kiépítése szándékával azokat a határon túli szerkesztő testvéreket, akik el akartak és el is tudtak oda jönni a más országoktól akkor még elválasztó határokon keresztül.
A befogadás és egyesítés lelki csúcsa számomra az volt, amikor a Magyar Rádió Református félórájának közvetítési terve alapján adásszerkesztőként először léphettük át a magyar–román határt, hogy a szatmárnémeti, nemrégiben épült templomból közvetíthessük Tőkés László püspök úr igehirdetését, Bogya Kiss Mária és Bogya Kiss Ferenc templomépítő lelkészek közreműködésével. Felejthetetlen vasárnap volt, rádiózástörténeti esemény és olyan összeölelkezés a szó szoros értelmében az ottaniakkal, ami egy életre bevéste szívembe azokat a gyülekezeti arcokat és a magyar–magyar (református) összetartozás Istentől adott drága, élő valóságát.
A másik csúcsélményem az volt, amikor a temesvári forradalom 30. évfordulójára megírhattam, s itthon a KDNP Barankovics Alapítványa, illetve Erdélyben a temesvári gyülekezet és a Király-hágó melléki Református Egyházkerület támogatásával megjelent a SZOLID TEMESVÁRI HITVALLÁS anyaországi és ottani kiadása. Páratlan alkalom volt ez is arra, hogy magyar–magyar összeforrottságunknak hitvallási, konfessziós mélységű és erejű bizonyságát adhattuk. Diktatúrák, rendszerek jönnek-mennek, magyar összetartozásunk marad.
Wass Albert ezt így fejezte ki: A víz szalad, de a kő marad, a kő marad…
Az is a cselekvő, aktív befogadás Istentől ajándékozott kedves mozzanatai közé tartozik, hogy Kolozsvárott adták ki tavalyelőtt tavasszal korunk egyik legjelesebb református teológusa, a heidelbergi egyetem ny. professzora, Michael Welker 14 nyelvre, köztük magyarra – általam – lefordított és dr. Juhász Tamás kolozsvári teológiai professzor által lektorált remekművét Isten Szentlelkéről. Szép példája ez a magyar szellemi és teológiai együttműködés gyümölcsöző voltának, főként ha azt is hozzávesszük, hogy Varga Mihály pénzügyminiszter úr hivatalának kiadási támogatása nélkül ez nem valósulhatott volna meg.
De a befogadás aktív művelése jegyében indultunk lelkésznő feleségemmel a ’90-es évek elején a Baltikumba, hogy ott megszervezzük a magyar–német református missziót, mivel se magyar, se német református lelkészek nem voltak a rendszerváltás utáni posztszovjet időkben a baltikumi országokban, főként Litvániában és Észtországban nem. Hálásan mentünk – két pici, 3 és 5 éves gyermekünkkel és feleségem szerb útlevelével, amiből minden határon gubanc, értetlenség, egyszer pedig még a vonat rendkívüli megállítása is következett – az észtországi Tallinba és Tartuba, hogy az ottani Munkácsy Mihály Magyar Kultúregyesület meghívására protestáns, református istentiszteleteket végezzünk a kis közösségben. Három éven át téli -20-30 fokban is boldogan vissza-visszajártam, meg olykor húsvétra, hogy az ottani közösség lelki és igei táplálékhoz jusson.
Dr. Bán István testvérem, az észt magyar közösség fáradhatatlan szervezője mindent megtett azért, hogy a magyar közösség, melynek sok tagja Kárpátaljáról telepedett oda még a szovjet időkben, főként református papgyerekek, akik szülőföldjükön nem tudtak egyetemre járni úgynevezett klerikális családi hátterük miatt, de Észtországban igen, hozzájusson hite szerinti szolgálatokhoz, magyarul.
S hogy egy nagyon messzi vidéket se hagyjak ki: 1981-ben a kanadai Edmonton református közösségének meghívására, Dobog László gondnok-presbiter úr személyes közbenjárásával másfél nyári hónapot töltöttem közöttük az integráció, a magyar nyelvápolás, a gyülekezetépítés és új magyar kulturális és egyházi központ építése céljából. Lelkészükké akartak választani, de hazajöttem, mivel szolgálati ígérvényem erre kötelezett.
Aztán bezárultak a visszamenetel kapui. Miként akkor is, amikor lévén feleségemnek svájci lelkészi diplomája, s annak konkordátum vizsgájával a világ minden református közösségében pályázhatott lelkészi állásra, ezt megtette Felsőőr/Oberwart esetében, ahová áldott emlékezetű dr. Gyenge Imre, ottani református püspök, oberwarti lelkész hívott meg minket. A választás vasárnapja előtti délután itthonról érkezett „felelős” magyar vezetőtől (ki tudja, egyházi vagy állami, vagy mindkettő?) telefonhívás Gyenge püspök úrhoz, s letiltották másnapi megválasztásunkat. Nagyon szomorú telefonbeszélgetésben közölte ezt feleségemmel a püspök úr, hozzátéve: – Ne kérdezz semmit, Klaudia…
Kedves és felejthetetlen volt viszont, hogy a komáromi Selye János Egyetem Calvin János Teológiai Karán négy évvel ezelőtt 32 órás szociáletikai kurzust tarthattam Balog Zoltán miniszter úr hivatalának korrekt támogatásával, dr. Lévai Attila dékán úr szervezésben, dr. Birkás Antallal együtt, a KDNP PM elnökével. Ennek gyümölcseként egy felvidéki nyomdában ki is adták előadásainkat Protestáns szociáletika címmel. Mindez a kapcsolat visszanyúlik arra az időre, amikor a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházban még dr. Erdélyi Géza püspök úr időszakában elkezdték szervezni a Teológiát, a komáromi püspökség épülete mellékszárnyában. Akkor két féléven át meghívást kaptam rendszeres teológiai előadások tartására.
Az is rádiózástörténeti unikum volt, hogy éppen püspök úr rimaszombati lelkészkedése idején került sor a második határon túli rádiós istentisztelet közvetítésére. Deregnyőn pedig, a Kassán túli lelkész-, és presbiterkonferenciák lelkes szervezője, Csoma László lelkipásztor meghívására előadója voltam egy-két alkalomnak.
Jól szerkesztett lapjuknak, a Református Újságnak is egyik rovatában rendszeresen jelennek meg anyagaim, amit hálásan fogadok minden alkalommal. S ha már az élő sajtókapcsolatokat említem, nem feledkezhetem el a nagy hálára indító, több, mint 10 éves publikációs lehetőségről, amit a kolozsvári agnusradio.ro biztosít számomra, ahol 1151 írásom jelent meg a blogjukon (bekefy.agnusradio.ro), ugyanígy említhetem, hogy a nagyváradi Harangszó egyházi lap is rendszeresen közöl írásaimból, rádiójuk is átvesz írásokat. A sorban ott van még a kolozsvári Üzenet, az Erdélyi Református Egyházkerület hivatalos lapja is ugyanezen okból. Korábbról Fábián Tibor, később Visky István, majd Ghitea-Szabó Levente és Rácz Lajos, valamint Somogyi Botond felelős szerkesztő testvéreimmel igen kollegiális a viszonyom, ugyanígy Adorjáni Lászlóval és szerkesztő csapatával a kolozsvári egyházi rádióban. Megható és elkötelező volt a Felvidék.ma, az első felvidéki online újság egy évvel ezelőtti meghívása, akik nevem alatt rovatot nyitottak írásaimnak, s ma már 110 körül jár az ott publikált írásaim száma. Szűcs Dániel vezető szerkesztő úr megtisztelő bizalmát rendszeresen küldött írásaimmal igyekszem meghálálni.
Csonka lenne ez a beszámoló anélkül, hogy a határon túli református nők és szervezeteik összeölelkezését említés nélkül hagynánk. Dr. Békefy-Röhrig Klaudia lelkésznő hosszú éveken át volt országos missziói előadóként a délvidéki, majd ezután, áttelepülését követően az anyaországi, gyülekezeti és börtönökön belüli keresztyén női imanap szervezője, vezérfonaluk fordítója. Erdélyben főként Vinczéné Pálfi Judittal, Soós Noémival, Bogya Kiss Máriával voltak szép szolgálati alkalmaik, melyek mentén nekem is adódtak előadási lehetőségeim. A közel 1000 református nőt fölvonultató nagybányai kerületi nőtalálkozó felejthetetlen volt. És több más ilyen alkalom, amikor határon túliak, délvidékiek és erdélyiek ölelhették meg egymást. Megbecsülésük és szeretetük kifejezéseként Klaudia megkapta a Romániai Keresztyén Nők Ökumenikus Fórumának kitüntető oklevelét.
Szívesen emlékezem vissza azokra az előadói meghívásokra is, amelyeket a nagyváradi Partiumi Egyetemre szerveztek, részben dr. Pálfi József Ph.D. rektor úr személyes támogatásával, ahol a keresztyénüldözésről vagy több napos lelkésztovábbképzőn - dr. Birkás Antallal - a mai szociáletika problémáiról szólhattam. A kedves nagyvárad-csillagvárosi gyülekezetben többször végzett igehirdetői szolgálatunkra, a Vincze Zoltán és Judit lelkészházaspár családjában töltött többnapos ottlétekre szívderítő emlékekkel tekintünk.
Legutóbb az volt a határokon átnyúló, élő testvéri együtt munkálkodás bizonyítéka, hogy Vinczéné Pálfi Judit felkért Koronás üzenetek címen a pandémia első hullámában írt áhítatait tartalmazó kötet ajánlásának a megírására, amit anyai őseim miatt is a nagykárolyi-hadai hepehupás Szilágysághoz kötődő szívvel boldogan írtam meg Találkozásaink a szivárványhídon címmel. Érdekes és izgalmas találkozás volt a nagyváradi Harangszó Rádió felelős szerkesztőjével, Rácz Ervin Lajossal Szatmárnémetiben, aki rádiójukban interjút készített velem a lelkészsors kihívásairól, örömeiről, majd gyülekezetükbe kalauzolt, ahol előadást tarthattam a világvallások 21. századi versenyfutásáról. Ekkor ismerkedhettem meg rokonaimmal, akiknek leánya, Petra református lelkészi tanulmányokat folytatott Debrecenben.
Rendkívüli lehetőséget adott a történelem Ura, hogy a magyar–magyar nemzetegyesítésnek éteri, rádióhullámokon át is megvalósuló munkálását lehetővé tette azzal az istentisztelet-közvetítéssel, ami a genfi Kálvin-templomból, a világhírű St. Pierre katedrálisból történt. Ezen az alkalmon, a millennium évében, 2000 tavaszán az ünnepi, az egész Kárpát-medence magyar reformátusságát reprezentáló püspökök, főgondnokok, gyülekezeti képviselők jelenlétében az igehirdetést Tőkés László püspök úr, az ünnepi beszédet Orbán Viktor miniszterelnök úr tartotta. Istenünk különleges, drága ajándéka volt ez a technikai és nemzetölelő találkozás és csoda kálvinista hitünk bölcsőjénél. Életem egyik fényes pillanata. Miként az is, hogy rádiós közszolgálatom nemzetszolgálatának a végén a burgenlandi Felsőőrről végzett istentisztelet közvetítéssel búcsúzhattam el.
Egyszóval és SOLA GRATIAVAL mondva: volt és van ma is élő kapcsolat sok gyülekezettel, intézménnyel, szerkesztőséggel és kedves barátokkal, testvérekkel. Ahogyan néhai Buda József újvidéki lelkipásztor mondta ottani szolgálatom felvezetéseként:
– Mert ugye, mi vagy rokonok, vagy testvérek vagyunk, legjobb esetben mindkettő. Vagy lelkileg, vagy vér szerint összetartozunk.
Történelmi mondat Újvidékről! Talán leginkább édesapámon és feleségemen keresztül „a határ másik oldalához” kötődő sok-sok rokoni, gyülekezeti, testvéri hajszálerek adják ki, éltetik minden időben és körülmények között vállalt elkötelezettségemet a határok nélküli magyar történelmi nagyhaza iránt. Rendszerváltás előtt, után és mindenkoron… A szívemben és imáimban hordozott magyar nagyhaza szolgálatára…
Tisztelettel kérem Elnök Urat, kedves László testvéremet, hogy ezt a visszatekintést ne dicsekvésnek, hanem coram Deo, Isten színe előtt mondott testvéri számadásnak szíveskedjél tekinteni, mint aki nagyon is értem és teljes szívvel, egyetértőleg támogatom rendkívül szükséges, értékes kezdeményezésedet, amiről éppen készülő lapunk, a Presbiter legújabb számában is hírt adunk dr. Viczián Miklós elnök úrhoz írt leveled közlésével.
Őszinte nagyrabecsüléssel, nemzetépítő, szíveket-szívekhez kapcsoló, értékgyarapító szolgálatodért mindenkoron imádkozó lelkülettel, áldáskívánással köszöntünk
Dr. Békefy Lajos Ph.D. és Dr. Békefy-Röhrig Klaudia magyar református lelkipásztorok
