A megrázó veronai busztragédia egyik legnagyobb figyelmeztetése számomra/számunkra: az élet szép, de roppant törékeny. És a halál minduntalan leselkedik ránk. Agyondigitalizált korunkban is. Most azt érezzük, hogy egy egész ország kapaszkodik össze. Most nagyon figyelünk egymásra. Mintha álomból ébrednénk: Te is itt vagy? Igen, én is! És hol vannak a többiek? Miközben a fájdalomtól vacog a lelkünk, különös átváltozás tanúi vagyunk: egy nagy meleg fészekké változik az ország. S miközben egymásra borultok sírva, a döbbenet némaságával, mégis van egy láthatatlan, erős kéz, mely be akar takarni benneteket. Jelenlétébe ölelni. Mélyen, soha véget nem érőn. Érzitek? Így van? Nem így van? Így kellene lenni ennek minden napon – tragédiák nélkül!
Fészekben tudni magatokat – kegyelemben.
Biztos kéz oltalmában járni-kelni – Isten átérzett jelenlétében.
Az összekapaszkodás nemzedéknyi élményébe takarózva.
Rideg napok és éjszakák idején – féltő égi szeretetbe hullani.
Fellapozom azt a Könyvet, ami minderről bizonyossá tesz. Amelyik az Életről és az Életért, az Életedről és az Életedért íródott, és mindannyiunk vezetésére. S elém jönnek olyan mondatok, melyek az élet törékenységére, könnyen elhulló mivoltára emlékeztetnek. Valamire, amiről kamasz lendületben, sikerek között, veszélytudat nélkül pörgő óráink között, síelési élmények feledhetetlennek tűnő kalandjai közben megfeledkezünk. Vagy amiről tudatosan, ösztönösen elfordítjuk tekintetünket. Ami éppen ezért, s eközben is van, kőkemény tény. Józanító, ébresztő. Jobb lenne megbarátkozni vele, mint futni előle. A végső igazságok birodalma ez. És a sugalmazások csendes hanghullámai között ilyeneket hallhat meg a lelkünk:
Mint a növekvő fű reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad, elszárad (Zsolt 90,5-6)
Esztendeink mint egy sóhajtás (Zsolt 90,9)
Pislákoló gyertyabél, törékeny nádszál (Máté 12,20), Pascal szerint gondolkodó nádszál.
Törékeny cserépedény (2Kor 4,7).
A ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik (Jakab 4,14)
Ilyen törékeny létezésünkben mit tehetnénk? Ha éppen egy katasztrófában lesz nemzedéknyi, nemzetnyi élmény, megrendülés, rádöbbenésben valósággá a múlandóság, a végesség, a pillanatnyiság hatalma? Amit a zsoltáros átélt, amit ő kért, azt lehet nekünk is kérni. Nem többet, de nem is kevesebbet:
Rejts el szárnyaid árnyékába engem (Zsolt 17,8).
Szívemnek kősziklája te maradsz, Istenem, örökké! (Zsolt 73,26).
Gyermekeink, mint olajfacsemeték asztalod körül (Zsolt 128,3)
Mostantól a termőtalajból kitépett olajfacsemeték közül hiányozni fognak Tizennégyen. Egy-egy család asztalánál. És valaki végérvényesen hiányozni fog a baráti asztal mellől, és az iskolai asztal, a bulik asztalai mellől. És a nemzet, s a jövendő asztala mellől. Minden olajfacsemete másodszor már meg nem teremthető világ – ígéret, élet, jövendő. Tizennégy magyar olajfacsemete: meg nem valósult ígéret, végig nem élt élet, múltba hulló jövő. Hozzátok, élő tinik, jajdulnak fel ők, az elmúlás ösvényén távozók. És üzennek: Vigyázzatok magatokra jobban! Minden pillanatban teljes életre váltsátok a végtelenné nem tágítható földi perceket. Teljes életre törekedjetek! És: őrizzétek a Tizennégyet, meg a Tizenhatot, ifjakat és felnőtteket magatokban éberséggel, tisztelve, féltve, szeretve egymásban és magatokban az életet, ami egyszeri, csodálatos, megismételhetetlen. Ezért nagyszerű, ha van, és lesújtó, ha elvész. Nem kívánok mást a Hozzátartozóknak, s a döbbenet csendjében tétovázó léptű Fiúknak, Lányoknak: könnyeitek, fájdalmaitok mélyén halljátok meg Annak szelíd hangját, Aki így szól mindnyájunkhoz: „Én vagyok az út, az igazság, az élet”. AZ ÉLET. Ő vigyázzon rátok, valamennyi élő magyar olajfacsemetére!
S mi lehet a mi dolgunk, megdöbbent milliónyi magyar honfitársé? A hivatásos segítésen, imán, adományokon, sok apró szolidáris életjelen, éltető jelen innen és túl? Valamiképpen az, amit Albert Schweitzer, az afrikai őserdők nagy doktora száz éve példázott elénk. Az élni, éltetni, élni hagyni életfilozófia minden szónál beszédesebb tetteivel. Egyszer késő este harmóniuma mellett ült Schweitzer, Lambarénében, az őserdő mélyén fekvő kórházában. Éjfél felé járt. Karbidlámpája fénylett csak az éjszakában. Egyszer csak szűnni nem akaró halk sírásra, szipogásra lett figyelmes. Elindult a hang felé. Egyre beljebb az őserdőbe. Hirtelen egy fiatal néger nőt pillantott meg. Ölébe hajtott fejjel zokogott. Odalépett hozzá a nagy fehér doktor. Akkor vette észre, hogy pár méterre tőle, egy sziklatömbön halott újszülöttje fekszik. Anya siratta magzatát. Odalépett az asszonyhoz. Szólt hozzá franciául, angolul, nem jött válasz. Ekkor Albert Schweitzer leült melléje, vállára vonta a zokogó anya arcát. Reggel munkatársai így találták meg őket. Egymásra borultan – zokogás nélkül. A szótlan, átölelő együttérzés, a nyelvnél érthetőbben beszélő együttérzés csodát tett. Tíz nap múlva a fiatal néger nő egész törzsi nemzetsége, a nagycsalád megjelent a kórháznál. És nem akartak hetek múlva sem elmenni onnan. Az együttérzés új közösséget formált – az elmúlásból életet, jövőt. Bárcsak Lambaréné lehetne Verona nyomán hazánk sok helye – a Szinyei Gimnázium, sok-sok középiskola osztálya, fenn az Ország Háza és sok-sok ház szerte a Kárpát-medencében. Élni, éltetni, élni hagyni. És testvérré születni magyarként magyarnak a nyomorúság idején – és nyomán. Így maradjatok velünk drága fiúk és leányok, ti Tizennégyen, s maradjunk meg egymásnak valamennyien, kicsit közelebb húzódva, összébb tartva, jobban figyelve egymásra, Magyarország!
Írta: jó néhány magyar olajfacsemete testi-lelki gondozója, „Kertésze”, Dr. Békefy Lajos
