Orbán Viktor miniszterelnök (első sor b8), mellette Schmitt Pál korábbi köztársasági elnök (b9), Gróh Gáspár irodalomtörténész, a Köztársasági Elnöki Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Igazgatóságának igazgatója (b7), Boross Péter volt miniszterelnök (b6), Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere (b5), Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter (b4), Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter (b3), Martonyi János jogász, volt külügyminiszter (b) Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas költő, író, esszéista, a nemzet művésze sírjánál az Óbudai temetőben 2016. szeptember 21-én. Csoóri Sándort hosszan tartó súlyos betegség után, életének 87. évében érte a halál 2016. szeptember 12-én kora hajnalban. (MTI Fotó: Soós Lajos)

Csoóri Sándor mindig a magyarokkal volt – hangsúlyozta az emberi erőforrások minisztere a szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándor költő, író, filmalkotó temetésén szerdán az Óbudai temetőben. A szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt a kormány képviseletében Orbán Viktor miniszterelnök és a kabinet több tagja. Részt vett a temetésen Boross Péter volt miniszterelnök is.

Balog Zoltán búcsúbeszédében kiemelte: ha a 21. század magyarjai erős közösséget akarnak alkotni, akkor újra élniük kell a népi hagyományt, nem valamilyen foszladozó nosztalgiából, hanem mint a megmaradás és gyarapodás egyik fontos zálogát.

A miniszter szerint mégis elmaradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. Elmaradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is – emlékeztetett a miniszter, idézve Csóri Sándor kérdését is: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?".

Balog Zoltán elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett „az, aki nem jó". "Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai, és máris kiröpítették +közösségi lelkiismeretünk+ státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete" – idézte fel.

Mint hozzátette, nem engedték, hogy médium legyen az, aki korábban egyszemélyes intézményként volt jelen a belvárosi asztaltársaságban és a lakiteleki népi sátorban is: „Csoóri nem lehetett az ünnepelt".

A miniszter kiemelte, hogy a véleményvezérek „a legnagyobb vadra lőttek", és sok nagyságot is megtévesztett a történelmi sebek kinemmondhatóságával operáló korszellem.

Csoóri Sándornak elevenek maradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. „És szabad maradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye - melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el" – hangsúlyozta.

„Életem egyik nagy ajándéka, hogy (...) odakerülhettem a közelébe; meghallgatott, kíváncsi volt rám, hallgathattam és hallgathattunk, együtt aggódhattam azokkal, akik szeretik. Belenézhettem távolodó tekintetébe, foghattam haldokló kezét" – idézte fel Balog Zoltán.

Csoóri Sándor élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt - búcsúzott a nemzet művészétől az emberi erőforrások minisztere.

A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltár 1. és 2. versét. Bogárdi Szabó István református püspök ezt követően Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korintusi leveléből idézett. A püspök búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést", és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.

Bogárdi Szabó István felidézte, hogy néhány hete, amikor meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson-e fel számára. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de a nagy beteg alkotó „végső, elrettentő erővel" vigasztalót kért.

A püspök a „nagy magyar őrállónak" nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor „az országot nem úgy rakták össze", ahogy ő szerette volna.