Latorcai János, az Országgyűlés kereszténydemokrata alelnöke az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékezve a hősök áldozatvállalásának példamutatásáról, a jogállam értelmezéséről, a kereszténydemokrata értékek jelentőségéről, a közös emlékezés nehézségeiről beszélt a Magyar Hírlapnak.
Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke, a KDNP Országos Választmányának elnöke
– Milyen érzésekkel lépte át szerdán az Országház kapuját, amely a hatvannégy évvel ezelőtti események egyik szimbolikus helyszíne volt?
– A magyar kormány november negyedikét, az ezerkilencszázötvenhatos forradalom és szabadságharc leverésének kezdeti napját hét esztendeje nemzeti gyásznappá nyilvánította, így azóta elmondhatjuk, szimbolikusan lerótta adósságát a parlament azon ismert és ismeretlen hősök előtt, akik életüket áldozták egy független és demokratikus jogállam reményében.
– Egyes ellenzéki politikusok szerint a jogállam ma is csupán remény. Mit gondol erről?
– A jogállamiság fogalma a tizenkilencedik századi megszületésétől alapvető változásokon ment át, annak modern követelménye alatt ma általában a hatalmi tevékenység jogszerűségét, azok demokratikus ellenőrzöttségét, az állampolgári szabadságjogok garantált érvényesítését értjük. A jogállamiság rendkívül fontos fogalma azonban napjainkra eredeti jelentését elveszítve a baloldal politikai fegyverévé vált. Oda jutottunk, hogy ma, amikor senki sem vonhatja kétségbe, hogy hazánk jogállam, a baloldal mégis e fogalom ködös homályába burkolja politikai támadásait. Az ötvenhatos eseményekhez visszakanyarodva azt tudom mondani, hogy
lassan a jogállamiság fogalma fogja helyettesíti az egykoron hasonló céllal alkalmazott reakciós erők kifejezést.
– Az ötvenhatos hőseink reményei és áldozatvállalásuk mennyire teljesedhetett be?
– Az ötvenes évek nagyhatalmi játszmái sajnos eleve megpecsételték forradalmunk sorsát. Azt hiszem, ezzel azok közül is sokan tisztában voltak, akik fegyvert ragadtak és szembeszálltak nemcsak a világtörténelem egyik legsötétebb eszméjével, hanem az akkori világ egyik legjobban felszerelt hadseregével is. Ezek az emberek származásuktól, családi hátterüktől, hitüktől és politikai nézeteiktől függetlenül képesek voltak összefogni, s ha kellett, a legszentebb áldozatot is meghozni. Azt hiszem, tudták azt, amit Márai Sándor ötvenhat adventjén a forradalom vérbefojtására emlékezve oly szépen megírt: „Mindig új élet lesz a vérből!”
Ötvenhat forradalma, akárcsak az elmúlt évszázadok véráldozatai, végül élhetőbb jövőt biztosított a magyarság számára.
Az igazi kérdés azonban ma már az, hogy mi, akiknek ez a jövő megadatott, megértettük-e a hatvannégy évvel ezelőtti forradalom üzenetét.
– Tapasztalata szerint megértettük?
– Erre sajnos még ma sem egyszerű válaszolni. A rendszerváltás után ezerkilencszázötvenhat szellemiségét minden politikai oldal igyekezett a maga nem egy esetben csak aktuálisan vallott elveihez igazítani. Vannak, akik a Corvin közi és a Széna téri fiatalokra, de olyanok is, akik Nagy Imrére és néhány, a forradalom oldalára átálló baloldali politikusra emlékeznek szívesebben. Ez azonban tévút, az újkori megosztás, a szétaprózás politikája, mert az akkori hősök együtt alkotják a forradalom eszmeiségét. A valódi választóvonalat azonban nem ebben kell keresni, hanem abban, hogy kiknek az örökségét akarjuk továbbvinni és megőrizni az utókornak. A forradalmárokét vagy az őket elárulókét? Az áldozatokét vagy a hóhérokét? A sokszor csak harcok és lemondások árán biztosítható nemzeti függetlenség mellett kiálló vagy az idegen érdekeket mindig örömmel kiszolgáló politikusokét?
– Úgy érzi, vannak, akik még ma is a kádári utat választanák?
– Az emberek és az eszközök ugyan változnak, de ez a feltétel nélküli szervilizmus sajnos változatlanul jelen van a mai magyar politikában. Ez a valódi kádári örökség, amely a forradalom elárulásával nemcsak a szovjet birodalmi érdekek feltétel nélküli kiszolgálásának nyitott teret, hanem Nagy Imre és mártírtársai kivégzésével, valamint Bibó István és szellemi követői háttérbe szorításával a nemzetben gondolkodó baloldali politizálás létjogosultságát is megtagadta. Nemzetáruló döntésük súlya mind a mai napig olyan teher, amely alól a hazai baloldal csak ritka kivételekkel tud szabadulni.
A magyar nemzeti érdekek feladása és a nemzetközi érdekek kritikátlan kiszolgálásának mai internacionalista brüsszeli gyakorlata kísértetiesen emlékeztet a Kádár-rendszer moszkovita, konformista politikájára,
amely ugyancsak nem volt képes elfogadni a másként, nemzeti – ne adj Isten, kereszténydemokrata módon – gondolkodókat.
– Ezek után lehet-e tiszta szívvel közösen emlékezni az Országházban?
– Az ötvenhatos őszi eseményektől és a rendszerváltástól is évtizedekre vagyunk, de a közös emlékezés még mindig nehéz, mert a forradalom vérbefojtása utáni megosztottságunk még mindig jelen van a hétköznapokon. Ez alól az Országgyűlés sem kivétel. Igaz ez annak ellenére is, hogy ma már nincs olyan képviselő, aki ötvenhatot nyíltan ellenforradalomnak tartaná, ugyanakkor továbbra is akad olyan párt, amelyik a nemzet közös megemlékezését igénylő parlamenti munkából időről időre kivonja magát. A nemzeti sorskérdések megítélése terén elsősorban az ellenzéki oldalon fordulatra lenne szükség, hiszen dicsőséges forradalmunk nagy tanulsága éppen az, hogy a legfontosabb nemzeti ügyekben végre felül kellene emelkednünk politikai megosztottságunkon. A mai nemzeti gyásznapon ezért már ne csak a múltba révedjünk, hanem a jövő felé haladtunkban merítsünk erőt hőseink áldozatvállalásából, példamutatásából.
