Mindszenty József bíboros, hercegprímás Bécsbe érkezésének 50., az 56-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulója alkalmából tartottak megemlékezést október 23-án a bécsi Pázmáneumban. Az alábbiakban Dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke, a KDNP Országos Választmányának elnöke beszédét olvashatják, melyet Dr. Pap Csaba olvasott fel.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
E házban élt Mindszenty József hercegprímás 1971. október 23. és 1975. május 6. között, hirdeti a bejárati ajtó mellett elhelyezett fali emléktábla, ami mellett ma már a többség az Amerikai Nagykövetség berácsozott épületére figyelve közömbösen elhalad.
Van valami sorsszerűség, ha tetszik isteni elrendelés mindebben, mely emlékeztet minket arra, hogy milyen kálváriát bejárva érkezett meg Magyarország utolsó hercegprímása ide Bécsbe, a Pazmaneumba.
A szabadság és a bezártság érzésének az utcában ma is megtapasztalható kontrasztja talán nekünk is segít, hogy jobban megértsük a testben és lélekben meggyötört mártírsorsú bíboros életét és különösen annak utolsó, Bécsben töltött 3 és fél évét.
Mindszenty József bíboros, hercegprímás Bécsben
Hiába kapta vissza szabadságát, a börtönévek, a meghurcoltatás és a kirakatper majd a budapesti Amerikai Nagykövetségen testi és szellemi elszigeteltségben eltöltött 15 esztendő kitörölhetetlen nyomot hagytak a lelkén. Talán ezért is választotta lakrészének az egyik belső udvarra néző szobát, melyet csupán délutánonként hagyott el egy félórás egészségi séta kedvéért.
Egyszerűen, fegyelmezetten, dolgosan és imádságosan élt, miközben cipelte, - saját megfogalmazása szerint - élete talán legsúlyosabb keresztjét, azt hogy Magyarországot elhagyni kényszerülve hazájában már nem szolgálhatja szeretett népét.
Itt, Bécsben, König bíborosnak is köszönhetően a szó hétköznapi értelmében már szabad volt, de főpásztori tisztsége gyakorlásának szabadságát csak rendkívül korlátosan kapta vissza, így a vasfüggöny mögé szorult magyarság helyett, a szabad világ magyarsága felé kellett fordulnia.
Kötelességének érezte, hogy lelki támasza és összetartó kovásza legyen a világban szétszóródott magyaroknak, mert miként ő maga fogalmazott: „Az a háromfajta magyarság, amely ma a világon él, az egy magyarság! Csonkamagyarország, az elszakított magyarság és az öt világrész emigráns magyarjai egy nemzet.”
E falak közül indulva utazta körül majdnem az egész világot, hogy meglátogassa az emigráns, száműzött honfitársainkat. Jóllehet, ezek az apostoli utak kizárólag lelki célokat szolgáltak, a Bíboros Úr mégis minden esetben előtérbe helyezte a magyar haza és a hazai egyház megnehezült és jogfosztott állapotát, miként arra Szentszéki látogatásai alkalmával VI. Pál pápát is minduntalan figyelmeztette.
1975 tavaszán, rohamosan romló egészségi állapota és közeli munkatársai kérése ellenére is folytatta misszióját. Venezuelába majd Kolumbiába utazott, hogy erősítse a dél-amerikai magyar közösséget. Az út jelentős eredménye volt, hogy bíztatására Kunckelné Fényes Ildikó a venezuelai magyar emigráns közösség vezetője életre hívta a Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetségét, mely mind a mai napig segíti a déli féltekén elő magyarság kapcsolattartását.
A fárasztó útról hazatérve súlyos műtét várt rá, melyből sajnos már nem ébredt fel. Az Úr magához szólította, és a XX. századi magyarság minden gyötrelmét magában hordozó életútja után megtért Teremtőjéhez.
Isten iránti szeretete, a magyar nemzet és az egyház kiemelkedő alakjai iránti tisztelete, alázata, szülőföldjéhez való kötődése, sziklaszilárdsága, elvhűsége, önmagával szembeni szigora és a legnagyobb gyötrelmek ellenére is megőrzött vidámsága tették képessé arra, hogy a jó harcot megharcolja, a Teremtő által kijelölt pályát végigfussa és a hitet ne csak megtartsa, hanem azt másokban is megerősítse.
Földi hamvainak búcsúztatásakor Kőnig bíboros a Stephans Dómban úgy fogalmazott: halott, de beszél hozzánk!
A jelenlévők akkor megérthették, hogy mit üzen holtában is a Bíboros Úr, a kérdés csak az, hogy ma is meg akarjuk-e hallani, s ha halljuk, meg akarjuk-e érteni szavait!
Tisztelt Emlékező Közösség!
Mindszenty József személyes életútja összefonódott nemzeti történelmünk számos sorsfordulójával. A nácizmussal és a kommunizmussal szembeni bátor helytállása, majd a nemzeti önrendelkezésért, a lelkiismereti szabadságért és az emberi jogok védelméért vállalt vértanúságával magába sűrítette mindazt, amit egy igaz magyar cselekedhetett a XX. század vészterhes éveiben.
Mindszenty bíboros tanításában szorosan egybekapcsolta egyháza szeretetét és tiszteletét a családok és a társadalom megújulásával, az élet elfogadásával, a magyar kultúra és a keresztény életeszmény továbbadásával. Így válhatott a diktatúrákkal szembeni ellenállás jelképévé és a hűség példájává.
Ez volt az, amit a hazai kommunista diktatúra vezetői nemcsak a Rákosi-korszak legvadabb egyházüldözésének időszakában, de még a Kádár-korszak enyhülésének évtizedében sem tudtak elviselni. Feljegyzések, jelentések igazolják, hogy a Magyar Népköztársaság bécsi nagykövete propagandaanyagok terjesztésével akarta elszigetelni és ellene hangolni az osztrák közvéleményt.
Ez azonban eleve kudarcra volt ítélve, mert a forradalom és szabadságharc eseményei megmutatták a világnak, hogy mi a különbség a propaganda és a valóság, a népi demokrácia és egy jelzők nélküli demokrácia között.
Sokan Önök közül még Magyarországon élték meg a Rákosi-korszak rémtetteit, majd az októberi dicsőséges forradalmunk hozta szabadság felejthetetlen érzését, azonban a kádári kilátástalanság ide, az egykori császárvárosba űzte Önöket. Bizonyára akad olyan is a ma itt jelenlévők közül, akinek még a 70-es években megadatott, hogy személyesen találkozhasson a Hercegprímással és megérinthesse őt a Belőle sugárzó isteni kegyelem.
Többségünk azonban már csak szülei, a fiatalabb generáció esetében nagyszülei beszámolóiból, történelemkönyvekből és néhány monográfiából próbálhatja megidézni a mártírsorsú bíboros emlékét.
Pedig fontosak ezek az emlékezések, mert ezek tartják életben Mindszenty József emlékét, szellemi és politikai örökségét. Éppen ezért külön köszönöm a Szervezőknek és személyesen Rektor úrnak valamint Wurst Erzsébet asszonynak, hogy az ausztriai magyarság 2011 óta minden év október 23-án összegyűlhet itt, a Pazmaneumban, hogy közösen emlékezzen 1956-os forradalmunkról és az annak 15. évfordulóján ide érkezett Mindszenty József bíboros, hercegprímás esztergomi érsekről.
Ezek, a maihoz hasonló ünnepségek nemcsak lelkünk felemelését szolgálják, hanem gondolkodásra is késztetnek valamennyiünket.
Ahhoz, hogy megújult lélekkel távozhassunk a mai megemlékezésről, önmagunkba kell néznünk, meg kell vizsgálnunk lelkiismeretünket; megtettünk-e mindent azért, hogy gyermekeink is átérezzék ötvenhat októberének üzenetét? Híven őrizzük-e Mindszenty József emlékét? Nem estünk-e bele a hétköznapok szorításában abba a hibába, hogy a fizikai és az anyagi biztonság illúziójától elvakulva már fel sem tudjuk fogni, hogy alig néhány évtizeddel ezelőtt eleink miért kockáztatták az életüket a kommunista diktatúra elleni harcban.
Tisztelt Emlékezők!
Ma ismét nélkülözhetetlenné vált, hogy ezeknek az emlékezéseknek a lényegét képesek legyünk megérteni, mert ugyan a kommunizmus látszólag kihalt, gazdasági rendszerként megbukott, azonban a tudományos szocializmushoz hasonló újbaloldali áltudományos köntösben visszatért, csak most már nem keletről, hanem nyugatról fenyegetve társadalmainkat.
Mi tagadás, be kell ismernünk, hogy a mára értékvesztetté vált világunkban ez az ideológia könnyebben és veszélyesebben terjed, mint Mindszenty bíboros úr idejében, amikor a társadalom többsége még gyakorló keresztényként stabil és szilárd kiindulópontokkal, erkölcsi és értékbeli alapokkal rendelkezett.
1956-os forradalmáraink szellemisége, bátorsága arra kötelez minket, utódokat, hogy szellemi ellenállást tanúsítsunk, melyhez éppen az 50 éve ideérkezett Mindszenty József hercegprímás szolgálhat számukra példával és adhat útmutatást.
„A mi szívünk megremeghet a nehéztől, az ismeretlentől, a lehetetlennek látszótól, Isten azonban az egyének és nemzetek jövőjét sokszor a lehetetlennek látszó holnapba rejtette el; nekünk kell nekilátnunk, hogy azt előhozzuk” – hagyta ránk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha ezt nem feledjük és mindez nemcsak álmainknak, hanem tetteinknek is a mozgatórugójává válik, akkor a Mindszenty József Hercegprímás által megálmodott, keresztény jövője lehet hazánknak, Magyarországnak és a magyar nemzetnek.
Adja Isten, hogy ez így legyen!