Nem a hamu, hanem a láng

Latorcai János nem kisebbíti a gondokat, a hazánkat ért fenyegetéseket és Európa bajait. Szerinte élet-halál harcot vívunk, és nem a Covid–19-járványra gondol… Az Országgyűlés kereszténydemokrata alelnökével, a KDNP országos választmányi elnökév el a Nyugat balratolódásáról, a relativizmus térhódításáról is beszélgetett a Demokrata.

Megint egy balliberális provokáció: szivárványos zászló a városházán. Mi a megoldás? Letépni, vagy vitatkozni a hagyományos családot, azaz a nemzetet tagadó kultúrával?

– Napjainkban számos jel szerint ki­élezett kultúrharc zajlik szerte a világban. Az uralkodó, de már hanyatló eszmeáramlatok és azok követői igyekeznek szellemi befolyásukat minden eszközt megragadva kiterjeszteni. Ennek során a magukat progresszívnak nevezők nem egyszer úgymond magasztos társadalmi eszményekre hivatkozva nemcsak szembehelyezkednek a többségi társadalom véleményével, hanem azt minden lehetséges eszközt bevetve meg akarják változtatni. Lényegében a szivárványos zászló kihelyezése a Városházára is egy olyan kísérletként fogható fel, amelynek célja a magán- és a közerkölcs közötti határvonalak elmosása. Ezzel a döntéssel Budapest vezetése a homoszexualitás kérdését magánerkölcsi kérdésből közerkölcsi kérdéssé kívánja emelni. Történelmi tapasztalataink alapján pedig tudjuk, hogy

igen veszélyes tendenciát jelent, amikor egy kisebbség saját képére akarja formálni a társadalom többségét.

Ennek a jogszabályok adta összes lehetőséget felhasználva ellen kell állni és cselekedni. Amennyiben ez kevés, akkor át kell gondolni, hogy a hatályos jogszabályok mennyire egyeztethetőek össze a társadalom többségének értékítéletével, s ha szükséges, akkor változtatni kell rajtuk.

Latorcai JánosLatorcai János, az Országgyűlés alelnöke, a Kereszténydemokrata Néppárt Országos Választmányának elnöke

Ön azt mondta egy nemrég megjelent interjújában, hogy a defenzíva értékfeladással jár. Hol kezdte a Nyugat az értékfeladást? A kereszténységtől való elfordulással, a család szétrombolásával, a nemzeti lét megkérdőjelezésével?

A kereszténydemokrácia mint értékhordozó, a modern Európa egyik legfontosabb politikai hagyománya.

A második világháború utáni politikai rend kialakításában, köztük az Európai Unió jogelődjének létrejöttében is úttörő szerepet vállaltak a kereszténydemokrata politikusok. A hatvanas évek végétől, nyugaton a szabadságnak szabadosságba fordulásától, aminek a legszembeötlőbb megjelenése a ’68-as eseményekben öltött testet, a hit­élet hanyatlásnak indult, és a hidegháború végével a baloldallal szemben már nem volt többé szükség keresztény értékeket felvállaló markáns versenytársra, ezért a kereszténydemokrácia népszerűsége is megcsappant. Akkor úgy gondolták, hogy elsősorban azok a pártok maradnak sikeresek, amelyek nem a keresztény társadalmi tanításra, hanem a „demokrata” jelzőre helyezik a hangsúlyt. A világnézeti alapú politizálást felváltotta egy, sokszor a legalapvetőbb értékeket sutba dobó néppártosodás, annak minden következményével. Ezzel egyidejűleg a radikális baloldali gondolatok pedig a szovjet fenyegetés elmúltával nyugaton már nemcsak néhány 68-as, hanem a liberálisok jelentős része számára is elfogadhatóvá, sőt követendővé váltak. Alapja pedig a tagadás, minden évszázados értéknek a sárba tiprása, amely napjainkra már a múlt átírásának kényszeréhez is elvezetett. Ez a szellemi házasság természeténél fogva internacionalista, materialista, ateista, sőt nihilista, relativista. Sajnos napjainkban ez a relativizmus kezd egyre inkább az egyetlen elfogadható magatartásnak tűnni a nyugati világban. Ratzinger bíboros még 2005-ben úgy nyilatkozott, hogy egy olyan relativizmus diktatúrája felé tart az emberiség, amely semmit sem ismer el bizonyosságként, és végső kritériumnak semmi mást nem tart, mint a saját egóját és a saját vágyait.

Milyen lehetne a kereszténység nélküli Európa, amely akár ketté is szakadhatna? Rendelkezik-e majd valamilyen kultúrával, és képes lesz-e jelentősebb gazdasági, tudományos teljesítményekre?

– Először is nagyon remélem, hogy legalább a kereszténységét még őrző közép-európai térség képes lesz hosszú távon is megmaradni, és megóvni sajátos tradícióit. Ennek során azonban azzal valóban számolni kell, hogy ezen országok lakosságának túlnyomó többsége nem gyakorló keresztény, az újraevangelizálás pedig jelen körülmények között rendkívül nehéz.

Szembe kell tehát nézni azzal a kérdéssel, hogy mit jelent a keresztény kultúra gyakorló keresztények nélkül.

Az igazi kihívás szerintem ma az, hogy a keresztény kultúra fogalmát a nem hívők számára is képesek vagyunk és leszünk-e tartalommal megtölteni, a társadalom számára világosan megfogalmazni azokat a társadalmi és politikai célokat, amiket képviselünk. Ez egyúttal lehetőség is a hívők számának növelésére is. Ha nem akarunk egy gyökerét és lelkét vesztett országban, régióban és kontinensen élni, amelyet a nálánál virulensebb kultúrák szellemileg és gazdaságilag uralnak, akkor nem áll más út előttünk, mint jelenlegi politikánk folytatása. Tudomásul kell venni, hogy élet-halál harcot vívunk kultúránk és nemzetünk megmaradásáért!

Nyugaton a talán legsikeresebb és legemberibb politikai irányzat, a kereszténydemokrácia kiüresedését látjuk. Itthon milyen esélyei vannak hosszú távon ennek az iskolának?A Demokrata közvélemény-kutatása a nihilista Momentum előretörését mutatta legutóbb

– Morus Tamás tökéletesen látta, hogy

a hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása.

A mai kereszténydemokratáknak sem az a feladata, hogy a hamut, jelen esetben saját politikai múltunkat, amelyből örökségünk származik, őrizzük, hanem hogy a meglévő hagyományokból XXI. századi politikát kovácsoljunk. Éppen ezért a legfontosabb, hogy képesek legyünk hitelesen megfogalmazni, kik vagyunk, mit gondolunk a világról és mit jelent kereszténydemokratának lenni napjainkban. Ezekre a kérdésekre nemcsak Magyarországon, hanem Európa-szerte választ kell adni. Meg kell mutatnunk, sok-sok fiatal bevonásával, hogy mi nem a tagadás, hanem a teremtés útján járunk.

Nekünk, kereszténydemokratáknak további felelősségünk, hogy a szeretet kultúráját hangosan és láthatóan is képviseljük,

miként azt Erdő Péter bíboros úr is megfogalmazta. Ez utóbbi ugyan jóval göröngyösebb út, de hiszem, hogy az értékalapú politizálás, ha nehezebb is, hosszú távon eredményesebb, mint a nihilista, gyűlöletre épülő út. Ezt kell felmutatnunk a társadalomnak, különösen a fiataloknak, akik életkorukból adódóan is nyitottak a világra. Hiszem, hogy a kereszténydemokrácia is tud „trendi” lenni, csak értékeinket a fiatalok számára jól, vonzóan, megfelelő nyelvezettel és megfelelő eszközökkel kell bemutatnunk és átadnunk. Be kell látni, hogy manapság nem csupán a tartalom, hanem a forma is meghatározó jelentőséggel bír az emberek megszólításában. Fontos rámutatni arra is, hogy értékek tekintetében a Momentum, de az egész, magát baloldalinak nevező politikai konglomerátum sajnos nem hordoz tartalmat.

Nem furcsa, hogy mindig a szélsőjobbtól féltették bizonyos gondolkodók és politikusok a fejlett világot? De az eltűnt, és most épp a liberálisok által hergelt szélsőbal rombolja szét fizikai értelemben is a civilizációt?

– A Kereszténydemokrata Néppárt túlélt két diktatúrát fennállása során.

Mi pontosan tudjuk, hogy mit jelent a szélsőbal vagy a szélsőjobb uralma,

míg azoknak a nyugati liberálisoknak, akik most a tűzzel játszanak, valójában fogalmuk sincs, hogy mit készülnek a saját társadalmukra szabadítani. Mindkét szélsőség halottak és megnyomorított emberek millióit hagyta maga után. A szélsőbaloldal radikális társadalmi egyenlőséget megvalósítani kívánó kísérlete már túlmutat a kommunizmus osztálynélküli társadalmán, valóban a civilizációnk, emberi mivoltunk alapjait fenyegeti.

Ne legyen kétségünk, ha a legújabb társadalmi kísérletük megvalósul, ismét halottak és megnyomorított emberek milliói válnak áldozataivá.

Ezért mondom ismételten; élet-halál harcot vívunk kultúránkért, nemzetünkért!

– Van egy jól érzékelhető egybecsengés az Amerikában zajló események és az európai balliberális akciók, például a konzervatív kormányok elleni tüntetések, illetve európai, migráns hátterű lázongások között. És fokozott aktivitással reagál erre a hazai ellenzék is. Miközben megint felerősödött a világjárvány, és pont az az USA a legbetegebb, ahol a legnagyobb felfordulás tapasztalható. Nyilván nem a véletlenek játékáról beszélhetünk?

– Az egymással összefüggő események láncolata valóban elgondolkodtató, a hazai ellenzék radikális tábora azonban nehezebb helyzetben van, mint nyugati „elv-társai”. A magyar társadalom rendkívül fontos értéknek tekinti a politikai stabilitást. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy az elmúlt három évtizedben alig akadt Európában rajtunk kívül olyan ország, ahol nem került sor előre hozott választásokra. Mindezektől függetlenül reális esélyét látom annak, hogy politikai szempontból igencsak forró hónapok elé nézünk, ahol az ellenzéki pártok, az Országház falain túllépve megpróbálják valamilyen módon meghonosítani a közvetítésekben látható nyugati tiltakozási kultúrát. Már amennyiben a rombolást kultúrának lehet nevezni.

– Néha még a régi, az eszméjükhöz hű baloldaliakat is megdöbbenti az az alpáriság és arrogancia, amit az ellenzék művel az Országgyűlésben. Nem lehetne szigorítani a viselkedési szabályokon?

– A közbeszéd színvonala sajnos valóban mélyponton van. Jó lenne azt hinni, hogy nem süllyedhet tovább, de az elmúlt évek e téren nem tettek optimistává. Az ország­gyűlési törvény és a házszabály módosításának nyomán ma már szigorúbb szabályok vannak érvényben, mint korábban. A probléma mélyén azonban azt látom, hogy a jogszabályok ebben az esetben különösen nem helyettesíthetik az erkölcsi normákat. Aki nem érzi át a képviselői munka fontosságát és annak társadalomra gyakorolt hatását, nem tiszteli a magyar nemzet történetét, és nem utolsósorban minimális empátiával sem viseltetik képviselőtársai iránt, azt semmilyen jogszabályi korlátozás nem fogja jobb belátásra bírni. A leghatékonyabb fellépés az ilyen országgyűlési képviselőkkel szemben, ha olyan értékalapú kampányt folytatunk, amelynek eredményeként nem kerülnek újraválasztásra.

– Valami hasonlót kérdezhetnénk az EP-ben tevékenykedő magyarországi balliberális képviselők kapcsán is. A belpolitikai csatákat itthon kellene megvívni, persze annak még idehaza sem lehet eszköze a hazaárulás.

– A belpolitikai konfliktusok külföldre vitele sajnos nem példa nélküli a magyar politikában. Ha kellő alapossággal tekintünk vissza történelmünkre, akkor szinte alig találunk olyan pillanatot, amikor ne lett volna legalább egy olyan politikai erő hazánkban, amely külső segítséggel akarta volna magához ragadni vagy éppen megtartani a politikai irányítást. A baloldalon pedig ennek a politikának már-már hagyományai vannak.

A jelenlegi baloldali politikusok sem csinálnak ugyanis mást Brüsszelben, mint amit annak idején Rákosi és Kádár tettek Moszkvában.

Szomorú, de a baloldal mostani összetételét nézve úgy látom, hogy e téren érdemi változásokra hosszú évekig nem számíthatunk.

– Azt látni, hogy a régió, közelebbről a V4 országai sikeresen birkóznak meg a járvánnyal, és a gazdaságuk is relatíve kisebb károkat szenvedett. Mitől van ez? Belemagyarázás, ha azt mondjuk, hogy fontos szerepe van ebben a keresztény hit és a keresztény kultúra megtartásának?

– Még nehéz lenne bármi véglegest teljes bizonyossággal kijelenteni a koronavírus-járvánnyal kapcsolatosan. Ami jelenleg látszik, az az, hogy azok az országok voltak sikeresebbek a védekezésben, ahol a kormányzat hatékony válságkezelése mellett a kollektív szolidaritás és a fegyelmezettség meghatározónak bizonyult a lakosság körében. E téren a V4 államai hasonló cipőben járnak, és valóban közös bennük, hogy a posztliberális és az újbaloldali eszmék ebben a régióban még nem erodálták olyan mértékben a társadalom szövetét, és így a keresztény, illetve keresztény gyökerű elvek, bevett társadalmi gyakorlatok ténylegesen hozzájárulhattak a vírus elleni védekezéshez.

– A magyarok Szent István ünnepén tudatosíthatták magukban, hogy nemzetük több mint ezer év után is itt van, elpusztíthatatlanul. Hol lesz a helyük a járvány utáni, nyilván alaposan megváltozó világban?

– A vírus utáni élettel kapcsolatosan számos neves szakember fogalmazta meg álláspontját. Ami legtöbbjükben közös, az az, hogy a termelési láncok várhatóan rövidülni fognak, és ezzel összefüggésben az ellátásbiztonság is felértékelődik. A magam részéről nem hiszek abban, hogy a globalizáció rövid időn belül visszájára fordul, de abban igen, hogy a regionális együttműködések jelentősége növekedni fog az előttünk álló években.

Száz évvel Trianon után elmondhatjuk, hogy végre nem ellenséges, hanem javarészt baráti államok vesznek körül bennünket, akikkel együttműködésünk a kölcsönös tiszteleten alapul, így van rá remény, hogy régiónk és benne Magyarország a megváltozó világrend egyik győztesévé válhat.

Ehhez az kell, hogy bízzunk magunkban, legyünk büszkék az elért eredményeinkre, tudatos döntéseinkkel támogassuk a hazai gazdaságot, és nem utolsósorban ne feledjük, hogy mi, magyarok ennél nehezebb helyzeteket is túléltünk az elmúlt ezer évben.

– A miniszterelnök egy kvázi új, európai erőcentrumról, mindenekelőtt a visegrádiak szövetségéről beszélt nemrég, amelynek a majd negyvenmilliós Lengyelország a zászlóshajója. Csupán kulturális dominanciára gondolhatunk, vagy gazdaságira, netán politikaira is?

– Meggyőződésem, hogy Antall József miniszterelnök úr egyik legfontosabb és legsikeresebb döntése volt a V4-es együttműködés felélesztése, amely mára, különösen az elmúlt tíz év politikájának köszönhetően, valódi erőforrássá vált. A kérdés az, hogy a koronavírus-járvány után megváltozó világban, a várhatóan tovább élesedő amerikai–kínai kereskedelmi háború árnyékában milyen szerep juthat Európának és azon belük a V4-es együttműködésnek. Meglátásom szerint

az elsődleges feladat, ami most erre a régióra hárul, az Európa keresztény örökségének a megvédése,

amely egy későbbi újjászületéshez elengedhetetlen. Fel kell mutatnunk, hogy a baloldal által hangoztatottaktól eltérően igenis lehet valódi keresztény értékekre alapozva XXI. századi módon társadalmat építeni. Sőt, egyedül a kereszténydemokrata értékekre épülő társadalmak a mindenki számára megélhetők. A neoliberális baloldaliak által szervezett társadalmak, ahogy látjuk, egyre inkább kirekesztőek. Aki fehér, keresztény és heteroszexuális, lassan szégyenkeznie kell miatta nyugaton. Ezért kell tehát minden erőnkkel megerősítenünk a keresztény értékekre épülő társadalmunkat! A második számú kihívás pedig egy reális geopolitikai stratégia kialakítása, amely alapján a nagyhatalmi érdekek között egyensúlyozva országaink képesek lehetnek reális kompromisszumokat kötni mind a nyugati, mind a keleti világ meghatározó államaival, anélkül, hogy identitásukat és szuverenitásukat feladnák.

– De mennyiben lesz erre az országoknak valóban lehetőségük, figyelembe véve az Európai Unió nemzetek fölötti törekvéseit?

– A nemzeti parlamentek mint a választott képviselők fórumai, végeredményben a népszuverenitás és a demokrácia legfontosabb letéteményesei. Az elmúlt időszakban felerősödő föderalizációs törekvések célja éppen ezért az Európai Parlament erősítése a tagállami törvényhozásokkal szemben. Ennek a folyamatnak mindenképpen gátat kell vetni, hiszen a jelenlegi feltételek mellett a tagállami parlamentek gyengítése és az Európai Parlament erősítése a demokrácia alapjait ásná alá. Ebből a rendkívül veszélyes föderalista társadalmi kísérletből éppen a demokrácia legfontosabb alkotó­eleme, a démosz hiányzik, mert nincs európai uniós nép. Ezért

elsődleges feladatunk a tagállami parlamentek nemzeti és nemzetközi szerepének megóvása, megerősítése,

mert nem engedhetjük meg, hogy néhány brüsszeli intézmény vezetője, mindennemű demokratikus felhatalmazás nélkül, olyan döntéseket hozzon, amelyek egész Európa és benne Magyarország sorsát befolyásolják. Tudomásul kell vennünk, hogy a XXI. században is csak a nemzeti szuverenitás, a nemzeti parlamentek jelenthetik a demokrácia valódi biztosítékát.