Surján László: A missziós korparancs

A hit terjesztése a hívők feladata. Sürgető feladat, mert élő hit nélkül a keresztény kultúrából múzeumi tárgy lesz, nem élet.

Surján László, a Kereszténydemokrata Néppárt tiszteletbeli elnöke

Hívő keresztényként sokaknak nehéz elfogadni, hogy ami nekik az életük, az másnak csak politikai termék, avagy kommunikációs fogás– vetette fel Márkus Tamás református lelkésznek Martí Zoltán a 777 riportereként.

Az egész interjút érdemes elolvasni, itt most csak ehhez a részhez fűzök néhány gondolatot. Először nézzük a választ.

„A hitnek soha nem tesz jót, ha megpróbálja kisajátítani magának egy politikai oldal. De önmagában az, hogy egy politikai oldal hangsúlyozza a keresztyén kultúra és hit fontosságát, még nem kisajátítás. Ma ezzel a váddal is szeretnek hadonászni. Ezen a téren mindig önvizsgálatra szorulunk, és hangsúlyoznunk kell, hogy a keresztény kultúra nagyon fontos, de nem egyenlő magával a hittel, vagy az üdvösséggel. Minden, a keresztyén kultúrával, a keresztyén etikai elvekkel szimpatizáló embernek személyesen hitre kell jutnia, és el kell fogadnia a Názáreti Jézus Krisztust megváltójának és élete urának.”

Vegyük észre, hogy a problémafelvetésben egy ítéletet húzódik meg. Mire alapozzuk azt a kijelentést, hogy a „másik” számára csak politikai termék vagy kommunikációs fogás a kereszténység? Belelátunk a lelkébe? Esetleg tudunk korábbi kijelentéseiről, amelyek nem egyeztethetők össze a kereszténységgel és nem hisszük el, hogy ma másképp gondolja, mint akkor?

Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Erről bizony gyakran elfeledkezünk, pedig fontos. Nem azért vagyunk a világon, hogy a másikat meg- vagy elítéljük, hanem hogy szeressük. A lelkész út okosan válaszol. Kimond egy vitathatatlan tételt: a hit nem kisajátítható. Még a mai megosztott magyar világban sincs jogom kétségbe vonni bárkinek is a hitét, ha más politikai nézetet vall, mint én, legyen bármilyen elítélő véleményem azokról a nézetekről. Kételkedhetem az illető józan eszében, de nem a hitében.

Ennek a leszögezése után jön az a fogalomtisztázás, hogy a keresztény kultúra nem egyenlő a hittel. A keresztény kultúrára sokak véleménye szerint szüksége van a világnak, azaz közügy, s persze nemcsak képzőművészetre, zenére vagy építészetre gondolok, hanem a kultúra részeként az erkölcsre és az oktatásra is.

Az interjúban a témát Márkus Tamásnak az a kijelentése vetette fel, hogy „ki kell használnunk azt, ha a kormány a keresztény kultúrát támogatja, még ha az nem is egyenlő a keresztény hittel.”

Mivel ma már, mindenki, hívő és hitetlen egyaránt a lelkiismereti szabadság talaján áll, nem is várhatjuk, sőt nem is vágyhatjuk, hogy a politika terjessze a kereszténységet. Köszönet sem volna benne. Az viszont igaz, amit a lelkész úr mond: jobb, ha az állam támogatja a keresztény kultúrát, mintha rombolná.

Ahhoz, hogy az életünk jobbra forduljon, ennél többre, keresztény megújulásra van szükség. Ez azonban nem állami feladat. Ez az egyházra vár, feltéve, hogy az egyházon a hívők egész közösségét, s nem a hierarchiát értjük. A hit terjesztése a hívők feladata. Sürgető feladat, mert élő hit nélkül a keresztény kultúrából múzeumi tárgy lesz, nem élet. Ezért a keresztényeknek minden este meg kell kérdezniük maguktól: mit tettem ma, hogy terjedjen az evangélium?

Surján László
gondola