Fülöp Attila (KDNP), az EMMI szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára

– Az ősz folyamán nagy visszhangot váltott ki a hajléktalan-ellátás új rendszerének bevezetése. Ön mint „friss” – szociális ügyekért felelős –államtitkár mit tapasztalt a bevezetéssel kapcsolatban? Valóban jobban jár az új szabályozással a hajléktalan és az egész társadalom?

– Az elmúlt hetekben jó pár önkormányzati, állami, egyházi és civil fenntartású hajléktalanszállót végiglátogattam, beszéltem a működtetőkkel, az ott dolgozókkal, és abban mindenki egyetértett, hogy a cél az, hogy az utcán élő embertársaink visszakerüljenek a társadalom pereméről. Azt pedig mindenki beláthatja, hogy ehhez az út nem az utcán keresztül vezet, hanem a hajléktalanszállókon, a szolgáltatói hálón keresztül. Szociális munkásokkal beszélgetve világosan kiderült, hogy a közös cél eléréshez, amikor egy-egy hajléktalan munkát szerezve visszakerül a munka és az öngondoskodás világába, ahhoz sok munkára és támogatásra van szükség. Ami a visszhangokat illeti, az inkább a politikai hangulatkeltés kategóriája, hisz miért állna egy segítő szándékú embernek érdekében, hogy azért kardoskodjon, hogy egy nehéz sorsú ember az éjszakai hidegben az utcakövön aludjon? A hajléktalan emberek megsegítésére létrejött ellátórendszerben zárt szekrény, tisztálkodási lehetőség, szállás és étel várja a rászorulót – nekem ez volt a tapasztalatom. Senki sem gondolja komolyan, hogy biztonságosabb az utcán aludni, mint egy fedett szállón. A szállókról szóló kritikákat jórészt olyanok fogalmazzák meg, akik képtelenek a másokkal való együttműködésre. Másrészt amikor hangosan kritizálják ezeket a szállókat, akkor jusson eszünkbe pár pillanatig, hogy ezeket hatalmas áldozattal, sokszor emberfeletti munkával dolgozó szociális munkások és szervezetek működtetik. Nem lenne szabad lebecsülniük a munkájukat azzal, hogy a valóság ismerete nélkül ítéletet mondanak az általuk működtetett szállókról.

– Hogyan vezetett az útja a piarista gimnáziumtól egy közgazdasági és egy informatikai diplomán keresztül az EMMI-be – azon belül is a szociális területre?

– Gimnazista koromban, majd az egyetem mellett is, mindig érdekelt a közélet. Sosem volt számomra közömbös, hogy merre halad a magyar társadalom ügye, hogy kezdve a legkisebb, családi közösségtől, miben, hogyan lehet segíteni, szolgálni egy nagyobb közösség, egy nemzet jólétét. Az IKSZ-ben kezdődött a fiatalkori politikai szocializációm, aztán 2010-ben Soltész Miklós kért meg, hogy a piaci környezetet váltsam közigazgatási, politikai pályára, és a szociális és családügyi területen dolgozzak tovább. Aztán a következő négyéves ciklusban az egyházi, nemzetiségi és civil területen dolgozhattunk együtt, így nem előzmények és tapasztalatok nélkül vállaltam ismét a szociális területen feladatot.

– Mekkora és milyen a stábja, amellyel ezt a jelentős területet felügyelnie, irányítania kell? Milyen vezérelvek mentén fog munkálkodni a minisztériumban? Várhatók nagyívű lépések a jelenlegi ciklusban, amelyek a szociális rendszert érintik majd?

– A politika, csak úgy, mint az élet, sosem egyszemélyes műfaj. Mindig a csapatjátékokat szerettem a sportban is, mert együtt mindig többre vagyunk képesek. A közigazgatásban, politikában is óriási segítség az a csapat, amellyel évek óta együtt dolgozom. Az államtitkárság csaknem 150 fős, de van egy kiterjedt intézményellátási háló, több tízezer dolgozóval és ellátottal. Ez az egész munka róluk, értük szól, és akkor lehet jó, ha velük is gondoljuk végig a napi problémákat.

A szociális és gyermekvédelmi területen a segély helyett munka alapelv, a családi, közösségi felelősségvállalás, a felelősen gondoskodó állam által nyújtott ellátások és az egyházak szerepvállalásának támogatása kerülhet előtérbe.

– Bár államtitkárként újnak számít, család- és esélyteremtési politikáért felelős helyettes államtitkárként már az előző parlamenti ciklusokban is segítette a kormányzat munkáját a civil társadalmi kapcsolatokért felelős személyként. Akkor milyen konkrét segítséget tudott nyújtani a hivatala a civil szférának? A kérdés már csak azért is aktuális, hiszen ellenzéki oldalon divat manapság a civilek elnyomásáról, ellehetetlenítéséről beszélni...

– Az ellenzéki oldalon sok mindenről divat beszélni, ami a valósággal nyomokban sincs összefüggésben. Nézzük a tényeket: az elmúlt 4 évben a civil szervezetek adminisztrációs terhei először csökkentek számottevően, könnyítve ezáltal a mindennapi működésüket. 2010 óta folyamatosan és számottevően nőtt a civil szervezetek számára juttatott éves állami támogatás mértéke. Szóval nem igaz az az állítás, hogy a kormányzat ellehetetleníti a civil szférát, hiszen sokkal több forrással és könnyített jogszabályokkal támogatja a szervezetek működését. Hazánkban egyébként több mint 60 ezer civil szervezet működik, amelynek meghatározó része csöndben végez közösségépítő, fontos és hasznos tevékenységet. Csak egy hangos kisebbség szereti, ha politikát csinálhat a civilségből.

– Ön 2010 előtt a magánszférában dolgozott. Hogyan éli meg a családja, három gyermeke és hogyan éli meg Ön, hogy tulajdonképpen néhány esztendő alatt háttéremberből a politika frontvonalába került?

– Próbálok ott segíteni és elvégezni a rám bízott feladatot, ahol ezt éppen meg lehet tenni. A családom, hála Istennek, minden támogatást megad ehhez – egy sporthasonlattal: ők a tizenkettedik játékos a pályán.

– Az látszik az EMMI-ben végzett munkái kapcsán, hogy azokon a területeken mozog otthonosan, amelyek hagyományosan a kereszténydemokrata politika fókuszában vannak. Ez sem lehet véletlen…

– Mint említettem, az IKSZ-ben kezdtem a politikával való ismerkedést. Innen természetesen egyenes út vezetett a KDNP politikai családjához, az eszmeiséghez, az itt dolgozó, szolgáló emberekhez. De ha még korábbról kezdeném, van egy szólásunk: a harang úgy szól, ahogy azt öntik. A családom, a nevelésem ezt az öntést hozta magával, aminek természetes következménye a kereszténydemokrata eszmeiség erősítése, védelme. Ezen fogok munkálkodni a továbbiakban is.