Pázmány Péter szerint a Biblia három legnagyobb szava az „Ige testté lett és közöttünk élt” (Jn 1,14), „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), „ez az én testem, melyet értetek adok” (Lk 22,19). Karácsonyban az „Ige testté lett és közöttünk lakott” hittétel válik ünneppé, amely sokkal több, mint érzelmes és idillikus visszaemlékezés az első karácsonyra. Ez a titok annyira isteni, hogy az ember alig mer hinni benne.
Emberi elmével való megközelíthetetlenségéről vallanak a kisebbítésre törekvő próbálkozások. A kereszténység kezdetétől fogva ugyanis hajlamosak vagyunk a megtestesülés titkát leegyszerűsítve értelmezni. Három hivatalos egyházi nyilatkozatra, sőt zsinatra volt szükség ahhoz, hogy a titok teljességben megmaradjon.
Honnan van bennünk az egyszerűsítésre, vagy sarkosan fogalmazva, az eretnekségre való hajlam? Az első abból adódik, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatás alapján Isten láthatatlanságáról, hatalmáról, elérhetetlenségéről sajátos képet alakítottunk ki. Ezt az Istenképet önkéntelenül Jézusra alkalmazzuk, s máris következtethetünk: Jézus nem lehet Isten. Ez a tanítás a Kr. u. 4. század elején egy alexandriai Áriusz nevű pap tanításában fogalmazódott meg. A görög liturgia mind a mai napig elrettentő személyként említi Áriuszt. Aki azt mondta: „Jézus Krisztus nem Isten, csupán Istennek legnagyszerűbb teremtménye.” Madách Az ember tragédiájában az i betűnek (a homoiusiusnak, illetve a homousiusnak,) kissé nevetségessé tétele erre utal. Mert az egy i betű egy világot választ el egymástól Jézus nem csupán hasonló, hanem egy az Atyával. A niceai zsinat 325-ben, melynek megfogalmazott hitvallását az úgynevezett nagy hiszekegyet szentmisékben imádkozzuk, éppen ezt fogalmazta meg hittételként: „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű.”
Az embereket azonban újabb kérdések foglalkoztatták, a maguk alkotta istenképet még mindig nehezen tudták összhangba hozni Istennek Jézusba való megtestesülésében. Ennek következtében alakult ki 400 körül egy elmélet, amely szerint az Isten Fia az égben, és Jézus a földi ember, két különböző személy. Kapcsolatban állnak egymással, de különböznek is egymástól. Ez az elmélet az V. században élt Nesztóriusz püspök nevéhez fűződik. Ez még ma is utolérhető a hívek gondolkodásában, hisszük ugyan, hogy Jézus az Isten fia, de ez a Jézushoz való konkrét kapcsolatunkat nem igazán befolyásolja. Úgy beszélünk róla, mint egy kétezer évvel ezelőtt élt bölcs emberről, akinek emberi nagyságát értékeljük, de nem vesszük benne észre az örök isteni fényt. A 431-ben Efezusban tartott egyetemes zsinat foglalt állást ezzel a tévtanítással szemben. Jézust egyetlen személyként kell felfognunk, Jézusban az emberben tehát Istennel találkozunk, hogy a krisztusmisztériumot még hatásosabban kiemelje a zsinat, Máriát Theotokosnak, istenszülőnek nevezte el. Ezt jól kell értenünk, nem azt jelenti, hogy még Isten sem volt, s Mária világra szülte őt, hanem a személyi egység miatt. Amint hitünk tanításában a lelket az Isten teremti, és nem a szülő adja át, mégsem úgy fogalmaznak a szülők gyermekeikről, hogy ez az én gyermekem a teste szerint, hanem: mindenestül az én fiam, vagy az én lányom.
Az efezusi zsinat egyértelmű határozata szerint még egy újabb eretnekség kapott lábra, amit monofizitizmusnak lehetne mondani. Ennek az a lényege, hogy hirdetői végtelen tisztelettel vették körül Jézus személyét, Jézus személyének egységét, de úgy, hogy Jézusnak csak isteni természetet tulajdonítottak, vagyis azt vallották, hogy Jézusnak ember volta ellenére sincs igazi természete. Úgy tett, mintha ember lett volna, egy látszólagos emberi természettel vándorolt, maga az Isten. Napjainkban különösen a nagyon jámbor hívőkre gyakorol ez hatást, akik elfeledkeznek arról, hogy Jézus mindenben hasonló lett hozzánk a bűnt kivéve (Fil). Növekedett korban, bölcsességben, kedvességben Isten és emberek előtt (Lk 3,52). Úgy gondolják, hogy Jézus a többi gyermektől eltérően mindent tudott, sőt már akkor is csodákat tett. Miután a niceai zsinat Jézus istenségét, az efezusi pedig Jézus személyi egységét tisztázta, szükség mutatkozott még egy zsinatra, amely Jézus emberi természetét hangsúlyozza. A nagyszerű és végérvényes döntésre a kalcedoni zsinatra került sor 451-ben. Ez a zsinat kihirdette: Jézus egyetlen személye magába foglalja mind a teljes isteni és mind a teljes emberi természetet.
Az év leghosszabb éjszakáján emlékezik az egyház Krisztus születésére, a megemlékezés középpontjában az eucharisztia (ez az én testem) háromszori megünneplése áll: éjfélkor, hajnalban és fényes nappal. Mindhárom szentmisének sajátos énekei és imádságai vannak. Ez a hármas jelleg Jeruzsálemből ered: ott volt szokásban, hogy a hívek a közeli Betlehemben éjféli őrséget, vigíliát tartottak, hajnalban érkeztek Jeruzsálembe és délelőtt folyamán találkoztak a város főtemplomában. Erre mai gyakorlatunk is emlékeztet. Az éjféli mise a Fiúnak a történeti születésére emlékeztet, amely Betlehemben történt. A hajnali mise a pásztorok miséje, az egyszerű embernek az ámulatára, akiknek nagy örömöt hirdetett az angyal (Lk 2,10). Az ünnepi nagymise teológiai magasságból szemléli azt a titkot, mellyel értelmünk és hitünk birkózik. Az Ige testté lett és közöttünk lakott.
Láthatjuk tehát, hogy a karácsony mennyire a felnőtt emberhez szól, bár helyénvaló, hogy gyermekkorban is már sok-sok kedves előkészülettel tegyük bájossá. Ez kölcsönöz a karácsonynak különös telítettséget, melyet már Assisi Szent Ferenc is megélt, melyről a modern költők is szívesen írnak. A kommunista Bertold Brecht írta, hogy a karácsony hatása alól még az ateista sem tudja kivonni magát. A felnőtthitű keresztény azonban együtt próbálja látni mindazt, amit a mögöttünk hagyott egyháztörténelem megfogalmazott, és annak a hitnek a birtokában próbál helytállni karácsony üzenetéből merítve. Ha hisszük, hogy Jézus Krisztus az Isten második személye (Logosza) emberré lett, és ezáltal felmutatta azt az emberi mintaképet, amit az Isten a teremtéskor kigondolt, amelynek alapján azt valljuk, hogy az ember az Isten képe, akkor nekünk egy embertelen világban őt kell követnünk. Barankovics István a KDNP szellemi atyja fogalmazta meg ezt egy nagy formátumú beszédében, amelynek címe: „Az idő sodrában” volt. Így fejezte be a közeledő diktatúrára is utalva: embernek lenni az embertelenségben annyit jelent, mint hasonlítani Isten képére. Ma, amikor válságban van az ember, a család, az ország, de maga a világ is, akkor nem lehet más a programunk. Az embert próbáratevő hitet elfogadva és megvallva, abból erőt merítve embernek kell lennünk az embertelenségben, hogy a karácsonyban megszületett Jézus Krisztus embersége bennünk is felragyogjon.
