Nem udvarlás! Még a „legszabadabb” liberálisok is elismerik:Surján László elszántan küzdött, küzd a keresztény eszmeiségért. És soha, soha, egyetlen pillanatra sem gondolta, gondolja, hogy szép hazánk napjainknál nem juthatna szebb, jobb sorsra! Tudjuk: ott Európa közepén más a világ. Kérésünk volt, szolid mérleg:

Miként látta, érezte, tapasztalta  a 2009-es évet?
Mit tekint (akár személyes) kudarcnak, s mit sikernek?
Mit remél az új esztendőben?

Íme!

2003 óta dolgozom az Európai Parlament költségvetési bizottságában, egy évig, mint megfigyelő, 2004 óta, mint a bizottság tagja. Hat év munkája után, 2008 végén megkaptam a megbízatást: legyek a 2010. évi költségvetés parlamenti előadója. Európai Parlamenti előadónak lenni fontos feladat, s valamennyi jelentéstevő közül a költségvetési van leginkább reflektorfényben. Nem szégyen kimondani: magyarként büszke vagyok arra, hogy személyemben először láthatta el ezt a feladatot új tagállambeli képviselő.  Munkámhoz annak tudatában kezdtem hozzá, hogy Magyarországnak jelentős anyagi előnye származik az Unió költségvetéséből. Igaz, nem lehet kiverni mindenkinek a fejéből azt a tévképzetet, hogy többe kerül a leves, mint a hús. Pedig az igazság az, hogy 2004 és 2008 között, tehát az első öt évben, 4615 millió euróval több érkezett be az országba az Uniótól, mint amennyit oda be kellett fizetnünk. Azt állítani tehát, hogy ráfizetéssel jár a tagság, nem lehet. Ráadásul, mint alább részleteiben is bemutatom, ennek az összegnek a többszöröse is bejöhetett volna.

A költségvetés parlamenti előadójának lenni komoly, nagy megbecsüléssel és sok gonddal járó feladat. Szembe kell nézni a költségvetés súlyos kihívásaival!

Az egyik baj az, hogy nincs akkora összegről szó, amellyel versenybe szállhatna az Unió a valódi nagyokkal, az Egyesült Államokkal, avagy akár Kínával is. Noha az Unió gazdaságának mérete illetve lakosainak száma alapján is komoly tényező, költségvetése tagállamai bevételének egy százaléka körül van. A magyar költségvetéshez viszonyítva sok ez a jó 120 milliárd euró, de világgazdasági méretekben nem számottevő.

A másik probléma, hogy az Unió költségvetése rugalmatlan. Mozgásterét hét éves pénzügyi keretterv szorítja korlátok közé. Ebből fakadóan jogos a kritika, hogy az Unió mindig késve válaszol a váratlan kihívásokra.

A harmadik tényező, hogy az uniós költségvetés – szerkezetét és megalkotásának folyamatát tekintve is – roppan bonyolult, mondhatni átláthatatlan. Egyszer, még megfigyelő koromban, egy előadótermet kerestem Strasbourgban. Megszólítottam egy urat, mondaná meg, hol találom. Ne kérdezzen engem, még csak tíz éve vagyok itt. Épületeinknek ez a bonyolultsága akár a költségvetés áttekinthetetlenségét is jelképezheti.

Be kellett látnom, a fenti három dolog egyikén sem tudok sokat változtatni. Bizonyára sokan emlékeznek a hatok levelére. A hat legnagyobb befizető állam a 2007-2014 közötti pénzügyi keretterv megalkotása előtt kijelentette: az Unió költségvetése nem lehet nagyobb a GNI (a tagállamok összes bevétele) egy százalékánál. Most, a krízis idején, hatványozottan előjött ez a gondolat, hiszen a tagállamok saját költségvetése is komoly gondokkal küszködött. Ellenszélben vitorláztunk tehát, amikor javaslatromra az Európai Parlament kiállt amellett, hogy épp a krízis indokolja a költségvetés növelését, hiszen programjaink segítenek a bajok kezelésében.

A költségvetés méretét, rugalmatlanságát és átláthatatlanságát nem lehetett megváltoztatni, a 2010. évi költségvetés megalkotása során mindhárom problémában mégis léptünk egyet előre.

A tárgyalások hatására már a Tanács második olvasata is túllépett az első változat szűkkeblűségén és a 2010. évi kiadásokat a GNI 1,03  százalékára állította be. A Parlament a zárószavazás során még tovább ment, és a kiadásokat további 1,4 milliárd euróval megemelte. A kötelezettségvállalások szintjén is elmentünk a maximumig, sőt tovább, mivel az úgynevezett Európai Gazdaságélénkítési Terv teljesíthetősége rugalmasságot követelt. A hét éves pénzügyi kerettervnek az egyes fejezetekre vonatkozó korlátait meg kellett változtatnunk. Ekként, bár nem történtek földrengésszerű változások, a költségvetés mégis nagyobb és rugalmasabb lett. A rugalmasság növeléséhez tartozik az a kezdeményezésem is, amely végül a Tanács és a Parlament közös nyilatkozataként jelent meg. Ebben felkértük a tagállamokat, hogy a krízisre való tekintettel tekintsék át a kohéziós politika révén támogatott programjaikat, s ha kell, alakítsák át azokat olyanná, hogy a termelés növelését vagy álláshelyek létesítését segítsék. Az Európai Bizottságtól pedig azt vártuk el, hogy a kríziskezeléssel kapcsolatos átalakításokat gyors elbírálással segítse.

Az átláthatóság hiányán, a bonyolult szerkezeten az éves költségvetés mit sem tud változtatni. Üzeneteinket viszont megpróbáltuk közérthetően fogalmazni. „Új, 300 millió eurós tejalapot hoztunk létre.” Ezt a mondatot nem volt nagyon nehéz megérteni, meg azt sem, hogy Ezzel a más rovatokon megnövelt támogatásokkal együtt 750 millió euróval több jut a tejtermelő gazdáknak 2010-ben, mint az előző évben."

Mit tehet az ember költségvetési jelentéstevőként a hazájáért? Ehhez az ország szükségleteit kell számba vennünk. Számunkra az Unió költségvetésének két legfontosabb tétele, a mezőgazdasági és a kohéziós politika. Az azonban, hogy épp erre a két területre fordítjuk a kiadások háromnegyedét, nem jelent biztonságot. Épp ellenkezőleg: mindenki, aki valami újat szeretne, tudva a befizető országok által megszabott korlátokat, nem a költségvetés méretének további növelésében, hanem a pénzeknek e két területről való átcsoportosításában érdekelt. Ebből fakad a tennivaló: megőrizni az agrártámogatások és a kohézió kereteit. Idén sikerült, de a próbálkozások állandóak és az ellenfeleknek is komoly érveik vannak. A viták részleteiben el nem merülve két gondolatot emelek ki. Meg kell értetni mindenkivel, hogy az élelmiszerellátás stratégiai ágazat. Ha az energiaellátás terén Európa már kiszolgáltatott, azaz behozatalra szorul, akkor több mint életveszélyes, ha az élelmiszerellátás is hasonló sorsra jut. Nem az élelmiszer import ellen beszélünk, mert annak választékbővítés szempontjából fontos szerepe van, de nem sorvaszthatjuk el az európai termelést, amely képes minden alapvető szükségletet kielégíteni. Nem kell feltétlenül új világháború ahhoz, hogy a kiszolgáltatottságból baj legyen. A kereskedelmi háborúk, bár nem véresek, hatásaikban épp oly veszélyesek lehetnek. A legjobb védelem, ha nem vagyunk sebezhetők.

A felzárkóztatás (kohézió) terén más a gondolatmenet. Itt az eddiginél nagyobb szigorra és sokkal eredményesebb munkára kell ösztönözni a támogatott térségeket. Mivel a támogatás az átlagtól való lemaradástól függ, a határértékhez közeledő régióknak nem érdekük, hogy tovább fejlődjenek. Egyre erősebb az igény, hogy a támogatások jogszerű felhasználása mellett az Unió figyelme a célszerűségre és az eredményességre is kiterjedjen. Ez a gondolat fontos, és a befizető államok számára is megnyugtató. Hiszen nekik is érdekük, ha az elmaradt térség gazdasági ereje növekszik, sőt a világméretű versenyben az Unió csak így lehet majd eredményes. Ezt az elvet nem csak a kohéziós politikába lehet és kell alkalmazni. A 2010. évi költségvetésben kísérletet tettem arra, hogy a médiatámogatásokra szánt összegeket ideiglenesen zároljuk, amíg a bizottság egy, a jelenleginél sikeresebb, médiapolitikai koncepcióval nem áll elénk. Ez a próbálkozásom csak mérsékelten sikerült. Sem a kulturális bizottság, sem a költségvetési bizottságnak szocialista és liberális tagjai nem mertek vagy nem akartak ütközni ezen a téren az Európai Bizottsággal. Ezért csak jelzésértékű lépések történtek, és a zárolt összegeket, a témával foglalkozó speciális bizottság jelentésének megérkezésével máris feloldottuk.

A kohéziós politika kapcsán a jogszerűtlen vagy a célszerűtlen felhasználás mellett van egy másfajta hiba is: a felhasználás késlekedése és elmaradása. Ebben szerepe van a tagállamok kormányainak, az Európai Bizottságnak, és a Parlamentnek is. A pénzügyi krízis idején a Bizottság előlegek kiutalásával gyorsított, tehát jól és időben reagált. A Parlament is megtett mindent, hogy elősegítse a felhasználási szabályok ésszerűsítését. A kormányok és különösen a magyar kormány részéről viszont hatékony lépést nem láttunk. 2007-től 2009 közepéig Magyarország 9 és fél milliárd eurót vehetett volna fel, de ennek csak 27,45 százaléka jött be az országba, nagyobb részt az említett előleg formájában. Decemberben az előleget nem számítva 9 és fél milliárdból már 920 milliót megkaptunk, de az elmaradásunk így is több, mint hat milliárd euró. A kormány gyakran mondja, térségünkben mi vagyunk a legjobbak. Ezzel szemben 2009 első félévének végén a lehívási arány öt másik új tagállamban is jobb volt, mint nálunk – Romániában például 34 százalék. De nem a többiekkel való összehasonlítás az érdekes, hanem az, hogy amennyiben ezek az összegek már itt lennének, és felzárkózásunkat szolgálnák, gazdaságunk helyzete lényegesen jobb lenne. Ha egy kormánynak mintegy harminc milliárd eurót kell kölcsönként felvennie, hogy az államcsődöt megelőzze, akkor ne hagyjon ki egyetlen centet sem, amivel erősítheti a tőkeszegény magyar vállalkozásokat. Vádolom tehát, pontosabban ez a helyzet vádolja, a feladat megoldására alkalmatlannak bizonyult kormányt.

A késlekedő és elmaradó felhasználás nemcsak azért veszélyes, mert a támogatásra mihamarabb szükség van. A rossz felhasználási mutatók komoly érvet adnak a kohéziós politika kritikusainak. Ha alapvető változások nem történnek, a források jelentős csökkenésére számíthatunk.

A mezőgazdasági és a kohéziós politika mellett az Unió 2010. évi költségvetésében számos olyan tétel is szerepel, amely Magyarország szempontjából fontos. A brüsszeli gondolkodás nem elégszik meg azzal, hogy a schengeni övezeten belül megszűnik a határokon az útlevél és vám-vizsgálat. Annak érdekében, hogy a határok valóban ne egymástól elválasztó falak legyenek, külön programok segítik a határon átnyúló együttműködéseket. Hol van ennek nagyobb jelentősége, mint Magyarországon? A mi határaink mindössze kilencven éve meghúzott demarkációs vonalak. Az egész Kárpát-medence egységes gazdasági tér volt, ahol ma mesterséges tagoltságban élünk. A kézenfekvő együttműködés helyett a vállalkozók gazdaságtalan döntésekre kényszerülnek a határ minkét oldalán. A határon átnyúló együttműködések támogatása ezért sehol nem olyan fontos, mint errefelé.

2010-ben egy új kezdeményezés is elindul, remélhetőleg sikeres, útjára. Az egyik kísérleti program révén mód nyílik arra, hogy a tagállamok határai közelében élők uniós támogatást kapjanak egymás nyelvének tanulásához. Fontos ez számunkra, hiszen, ha békében akarunk élni Európa ezen nagyon is viharos múltú szegletében, jobban kell ismernünk egymás nyelvét, kultúráját, értékeit.

A Kárpátok övezte térség országai környezetvédelmi, vízgazdálkodási szempontból is egymásra vannak utalva. A közös vízkészlet jelentősége a kutatók szerint egyre nagyobb lesz. Sok olyan terület van tehát, ahol szakmai evidencia az összefogás. Az ezt segítő kísérleti programok egy Duna medencei régió kialakulásához, e terület kiemelt fejlesztési stratégiájához vezethetnek el. Lehet, hogy a jövő kohéziós politikája éppen az ilyen átfogó térségekben, nem a mai, sokszor mesterséges régiókban gondolkodik majd.

Az Unióban zajló folyamatok sokirányúak. Nem könnyen lehet az egészet átlátni. Nem csupán bonyolultságuk miatt van ez így, hanem folyton változó mivoltuk okán is. E változások irányát alakítani felemelő, az európai képviselőségnek értelmet adó feladat. 2009. valamiképp korábbi európai képviselői munkám termőre fordulását jelentette. Köszönet érte az Úristennek, hogy erőt, a választóknak, hogy lehetőséget, munkatársaimnak, hogy segítséget adtak hozzá!