Az '56-os magyar menekülteket évtizedeken át megtagadták és elhallgatták, a világban élő magyarság sorsa 2010 óta változott meg, azóta a magyarság egyformán fontos, a világ akármelyik részén éljenek tagjai – mondta Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a római '56-os emléktábla koszorúzásakor hétfőn.

Potápi Árpád János beszédében a magyarság fogalmáról szólt, hangsúlyozva, hogy magyarnak lenni a közös kultúrán, hagyományokon, történelmen túl közös gondolkodást is jelent, valamint a nemzeti ünnepekről való közös megemlékezést és ezek átörökítését a következő generációkra.

Hozzátette, az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójáról Európa több városában is az ott élő magyar közösség tagjaival emlékezett meg, és minden helyszínen nagyon sok fiatal és gyerek vett részt a nemzeti ünnepen. Ők már a külföldön élő magyarság harmadik generációját képviselik, akik „meg se tudják fogalmazni, mit jelent, de számukra egyértelmű, hogy magyarnak vallják magukat" – mondta a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára.

Kiemelte, azokat az 56-os magyarokat, akik elhagyták Magyarországot a forradalomban való részvételük miatt, vagy mivel nem láttak esélyt a maradásra, évtizedeken át megtagadták és elhallgatták. Döntő fordulat 2010-ben történt, mivel a mostani magyar kormány számára a magyarság minden tagja egyformán fontos, „nincsen közöttük különbség", akár a Kárpát-medencében éljenek, akár a diaszpóra részeként a világ más részein – jelentette ki Potápi Árpád János.

A Róma belvárosában, az egykori magyar menekült diákok kollégiumának emléktáblájánál tartott koszorúzási ünnepségén az államtitkár emlékeztetett, hogy Olaszország több ezer '56-os magyar menekültet fogadott be. Márai Sándort idézte, aki szerint Itália „talán az egyetlen Európában, ahol a magyart nemcsak tisztelik, hanem igazán családi őszinteséggel szeretik".

A szintén beszédet mondó Paczolay Péter római magyar nagykövet hozzátette, hogy az '56-os magyar menekültek közül négyszázan telepedtek le, és sokan közülük egyetemi tanárok, orvosok, az olasz társadalom elismert tagjai lettek, akiknek visszaemlékezései szerint az olaszok soha nem éreztették velük idegenségüket.