A szabad Magyarország szép hagyománya szerint a történelmi súlyú kihívások esetében népszavazáson határozzuk meg az egyetértési pontokat, hogy utána egy akarattal cselekedni tudjunk.

Így történt a rendszerváltáskor is, hasonlóképpen zajlott a szociális népszavazás, és az EU- és NATO-csatlakozáskor is egyetértésre jutottunk. Nehezebb ügy volt a nemzetegyesítésről szóló népszavazás. Bár az igen több volt, mint a nem, mégsem örülhettünk felhőtlenül, mert a balliberális oldal rárontott a nemzetre, huszonhárommillió románnal riogatva megtagadták a mai államhatárokon kívül élő magyarokat.

    Déjá vu. Most ugyancsak a balliberálisok ágálnak a nemzeti érdek ellenében.

Brüsszel kottájából játszanak, előkészítik a terepet, hogy korlátlan számban és megkérdezésünk nélkül telepíthessenek be hozzánk illegális bevándorlókat, ahogy azt az európai baloldal nyíltan képviseli is Brüsszelben.

Vasárnap látszólag egyszerű kérdésről döntünk. De az olyan, mint cseppben a tenger: minden benne van, ami jelenleg az Európai Unió és benne Magyarország sorsát érintheti. Már maga a tény is említésre méltó, hogy eddig Magyarország az egyetlen olyan uniós tagállam, ahol megkérdezik az embereket a bevándorlásról.

    Általános európai életérzés, hogy a brüsszeli elit az európai polgárok feje fölött hoz döntéseket. S vannak döntések, amelyek ellentétesek Európa érdekeivel.

Mi szeretnénk, ha ez a gyakorlat véget érne. Elegendőek-e ehhez a magyarok egyedül? Az erőviszonyok ismertek, nyilván nem, de ha változást akarunk, valakinek meg kell tennie az első lépést, és ez nem méret függvénye. Aki nem hisz a csodákban, az ma nem tekinthető realistának.

Most vasárnap a brüsszeli elit egyik embertelen szándékát kell megvétóznunk. A kényszerbetelepítés a legrosszabb emlékeinket idézi föl: embertömegek akaratuk ellenére történő ki- és áttelepítgetését. Az embercsempészek és a naiv politikusok szerencsétlen sorsú emberek százezreit csapták és csapják be. Több ezer kilométeres, életveszélyes út megtételére csábították őket. Olyasmit ígértek nekik, amit nem lehet és nem is szabad betartani. S most, amikor a brüsszeliták szembesülnek a valósággal, rossz politikai döntéseik következményeit az illegális bevándorlókkal és velünk akarják megfizettetni.

    Az Európai Unióba érkező milliókat olyan helyre száműznék, ahol azok nem akarnak élni, és olyan közösségekre kényszerítenék rá ezeket a tömegeket, akik nem akarják ezt a terhet.

A politikában vannak hibák, amelyeket nem lehet kijavítani. Hiába fordítanánk vissza az idő kerekét, nem lehet. Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen hibákat kövessünk el. Nem kockáztathatjuk Magyarország jövőjét. Az ellenőrizetlen bevándorlás valóságos fenyegetést jelent. A megszokott, békés európai élet és a biztonság került veszélybe. A bevándorlásról szóló vitát ezért nem lehet többé a politikai korrektség műanyag világán belül tartani. Már nem lehet érvényesíteni a liberális euroblablát. Nem működik, hatástalan, mert a valóság kitüremkedik a szokásos kalodájából. Ezért nem lehetséges a vitát szűk elitkörben sem tartani. Márpedig ha az európai emberek beleszólnak ebbe a vitába, akkor a vita kimenetele aligha kétséges.

Megfelelő megfigyelőállást választva kirajzolódik, hogy valójában nem is bevándorlási válságról, hanem népvándorlásról van szó. A folyamat évek óta lopakodva, csendben zajlik. Most annyi történt, hogy felgyorsult és látványossá vált. Láthatóvá váltak a részletek, a szándékok, a veszélyek és a következmények. Ráadásul ez még csak az előőrs, az igazi nagy nyomás majd akkor nehezedik Európára, amikor Afrika belsejében is megmozdulnak az ott várakozó sok-sok milliós tömegek.

    Az újkori népvándorlás olyan helyzetet teremt Európában, ami mindenkinek rossz, és senkinek sem jó.

Rossz az itt élőknek és rossz az idejövőknek. Megszűnik a béke, a rend, a biztonság, a jólét, helyette káosz lesz, feszültség, konfliktusok, erőszak és elszegényedés. Ez nem valamiféle ködös jóslat, hiszen teljes bizonyossággal előre megmondható, hogy ha egy egyliteres edénybe két liter vizet próbálunk tölteni, annak minimum a fele el fog folyni. Az sem puszta jóslat, hogy ha egy baromfiudvarba rókákat eresztenek be, az senkinek sem lesz jó, mert a rókák meg fogják enni a csirkéket, a gazda pedig ezért le fogja lőni a rókákat. Mindenki törvényszerűen rosszul jár, és utólag nem színlelhetünk meglepetést. De akkor kinek jó ez? Kinek az érdekét szolgálja? Az európai polgárok választ várnak a kérdéseikre.

Az a gondolat, hogy szemben Ausztráliával, az Egyesült Államokkal, Izraellel és az öbölmenti arab országokkal, ahová nem engedik be a migránsokat, van egy hely, ahová beengedik őket, üdvözlik őket, ahol elismerik a jobb élethez való jogukat, nem a migránsok fejéből pattant ki. Elvégre ők józan emberek, maguktól ilyen képtelenség aligha jut az eszükbe. Ezért nem is érdemes rájuk haragudni. De akkor mi történt?

    A bajt az a politika hozta a nyakunkra, amit Brüsszel képvisel, amely Európába invitálta a jobb élet reményében nekiinduló szerencsétlen emberek töme­geit.

Az európai vezetőkre még vár egy kényelmetlen pillanat, amikor be kell vallaniuk az embereknek, miért tették, illetve miért tűrték el ezt.

Az is nyilvánvaló, hogy a migránsok nem menekültek, nem a biztonság, hanem a jobb élet miatt igyekeznek Németországba, Ausztriába és Svédországba. Amíg Németországba jutnak, legalább öt biztonságos országon kell áthaladniuk.

    Mi nem vagyunk kőszívűek, és nem egyszerű dolog nemet mondani. De van, amikor ez a helyes magatartás. Van, amikor így helyes.

Így becsületes és így ésszerű. Nekünk, keresztényeknek fontos, hogy tisztázzuk a viszonyunkat a bevándorlókhoz. Áldozatnak tekintjük őket. Áldozatai a helyi konfliktusoknak és annak a liberális európai politikának, amelyik elhitette velük, hogy ide lehet jönni, és itt lesz számukra a Kánaán. De ebből nem következik az, hogy nekünk – családjainknak, szokásainknak, életelveinknek, európai életünknek – is áldozatul kell esnie.

Minden magyar ismeri ezeket a sorokat: „a jó szándék kevés, több kell, az értelem”. Értelem, vagyis józan ész nélkül a jó szándék többet árt, mint használ, nagyobb bajt idézhet elő, mint amit orvosolni szeretne.

    Ahogy Széchenyi tanította: az agynak és a szívnek harmóniában kell lennie. A józan észnek és az irgalmasságnak együtt és egyszerre kell érvényesülnie.

Ez pedig azt jelenti, hogy ha tényleg segíteni akarunk, akkor a segítséget kell odavinni, és nem a bajt kell idehozni. Ez a zsinórmérték. Ez az, ami megfelel a keresztény elveink­nek. A keresztény felelősségből az következik, hogy arra kell vállalkozni, amihez megvan az erőnk. És a segítséggel több jót kell tenni, mint amennyi bajt – akár szándékolatlanul is – előidézünk.

A józan ész ideológiák helyett a tényekre tekint. Az eddigi tények és tapasztalatok lehangolóak. A képlet egyszerű. Ott, ahová tömegesen beengedték a migránsokat, egyre többen lesznek, arányuk egyre nő, az európaiakkal ellentétben termékenyek, számuk dinamikusan gyarapodik. Ahogy számuk és erejük nő, többségüknek egyre kevesebb oka van az integrálódásra. Miért is tenné, ha velünk szemben ő tűnik életerősebbnek?

    Egyszerű matematikai műveletet kell elvégezni ahhoz, hogy belássuk: ezt a néma csatát ők fogják megnyerni – ha hagyjuk.

A bevándorlás gazdasági következményei is nyilvánvalóak, épeszű ember nem vitatja őket. A hamis illúziókkal ellentétben a tragikus valóság az, hogy nem tudunk az idejövőkkel semmilyen versenyképes hiányzó munkaerőt előállítani vagy pótolni. Legfeljebb Németország, amely kiválogatja a legjobbakat, mielőtt a maradékot szétosztaná. Ugyanakkor a terrorfenyegetettség elleni védekezés hatalmas energiákat igényel, ha egyáltalán lehetséges. A közbiztonság romlását pedig nem is lehet megállítani. És akkor még nem beszéltünk a szociális, egészségügyi és kulturális következményekről.

Minden teatralitás nélkül, csendes őszinteséggel azt mondhatjuk, hogy az Európai Unió a megújulás vagy a szétesés keresztútja előtt áll: vagy megújítjuk az Európai Uniót, vagy az Európai Unió szét fog esni. Az álszent moralizálás, a kettős mérce, a liberális elit növekvő gőgje és a cselekvést megbénító ideológiai viták lejtőre terelhetik az uniót. Ha ettől a kórtól meg tudjuk szabadítani az európai politikát, az maga lesz a megújulás.

Mi, magyarok nem kerestük magunknak se a vitákat, se az európai ébresztőóra szerepét. Mi csak egyszerűen meg akartuk védeni magunkat. Azt akartuk, hogy senki más, csak mi dönthessük el, kikkel akarunk együtt élni. Magyarország érzékeny földrajzi elhelyezkedése azonban – úgy tűnik – minden harminc évben egyszer élvonalba, az éppen aktuális európai csaták fősodrába lök bennünket. 1956-ban, a Szovjetunió Ausztriából történő kivonulása után keleti határainkon túlra akartuk tolni a vasfüggöny és a homo sovie­ticus világát. 1989-ben a német egység újrateremtése érdekében nekünk kellett megnyitni a határt, hogy német a némethez utat találhasson.

    És most, 2015–2016-ban nekünk kell megállítani a délről fenyegető népvándorlást Európa határainál. Nem kértük a feladatot: a sors, a történelem mérte ki ránk. És mi nem futottunk el, nem hátráltunk meg.

Most sem tesszük, amikor azok tüzelnek ránk hátulról, akiket költséget, energiát nem kímélve valójában mi védelmezünk. Igazságtalan? Az, de nem szokatlan. ’56-ban először biztattak, aztán magunkra hagytak, 1990 után 14 évig nem vettek fel az Európai Unióba, és most köszönet és elismerés helyett szidalmaznak.

Érdemes-e hát? ’56-ban is érdemes volt, 1990-ben is, és most is az. Olyan nép vagyunk, amely nem vár köszönetet, jól tűri az igazságtalanságokat, olyan nép, amely megelégszik azzal, ha a saját lelkiismeretével el tud számolni. Ebben van a túlélésünk, eddigi és jövőbeni sikereink kulcsa. Szeretjük az összefogást, a barátságot, a szövetséget, de ha kell, akkor mi, egyedül.

Az október 2-i magyarországi népszavazással minden európai polgárnak üzenünk. Megüzenhetjük, hogy csak rajtunk, európai polgárokon múlik, észhez térítjük-e közös erővel az uniót, vagy hagyjuk, hogy szétverje önnönmagát. Vasárnap tehát az a feladat, hogy hozzunk létre egy minél szélesebb egységet. A vasárnapi népszavazás dönti el, hogy mennyire lesz erős az ország az előtte álló érdekharcokban. Erős népszavazás, erős Magyarország. Gyenge népszavazás, gyenge ország.

    Aki távolmaradásra buzdít, gyengíti az országot, rontja az esélyeinket, kilátásainkat, kockáztatja a függetlenségünket, a biztonságunkat és mindent, amiért mi, magyarok keményen megdolgoztunk.

A következő néhány hónapban meg kell akadályoznunk, hogy Brüsszel végigvigye azokat a jogszabályokat, amelyekkel ránk akarja erőltetni a bevándorlókat. Ebben nagy szerepe lesz sorstársainknak, a visegrádi országoknak is. Jövőre pedig majd meglátjuk, hogy az Európa nagy országaiban lezajlott választások után milyen irányba tudjuk megváltoztatni az Európai Uniót.
Hosszú út lesz, de csak akkor érdemes elindulni rajta, ha október 2-án sokan leszünk ott, és elegen mondunk nemet.

    Most mindenkire szükség van, aki szereti Magyarországot, és úgy szereti, ahogy van, erényeivel és hibáival együtt, és nem akarja, hogy mások erőszakkal megváltoztassák.

Szükség van azokra, akik ragaszkodnak Európához is, az Európai Unió eredeti gondolatához, az európai nemzetek sokszínűségéhez – erényeikkel és hibáikkal. Nekünk, európai polgároknak kell megakadályoznunk, hogy a római szerződés céljai és az európai nemzetek elenyésszenek a nihilizmus ingoványában.

Erről szavazunk mi, magyarok október 2-án. Találkozunk.

Írta: Orbán Viktor