A II. világháború Magyarország számára Trianon következményeinek betetőzése és nemzeti tragédia volt. Mindez az 1938-as „Müncheni Egyezménnyel” kezdődött, amelyben a angol és francia kormányok Európa keleti felét kiszolgáltatták Hitlernek. Az akkori magyar közvélemény, amely már az első világháború óta nagyrészt németbarát volt, természetesnek vette, hogy Németország, mint barátunk és szövetségesünk „visszaadta” a Felvidék és Erdély magyarlakta részeit, és széttörte a trianoni bilincset.
Ebből következett, hogy nekünk tehát hálásnak kell lennünk és tűzön-vizen át követnünk kell a németeket. Azt, hogy Németország közben nemzetiszocialista és antiszemita politikát folytat, a mindent leegyszerűsítő vulgáris gondolkozás nem érzékelte, nem is bánta, sőt, részben azonosult vele. Így lett az eredetileg „németbarát” magyarokból „nácibarát” magyar. Az ugyancsak vulgáris mai baloldali képlet szerint: német=náci=antiszemita, tehát a németbarát=nácibarát-antiszemita=magyar.
Ha ehhez a képlethez hozzáadjuk még azt is, hogy a nácik főellenségnek tekintették a kommunistákat és a magyarok nagy többsége antikommunista volt, az még szorosabbá tette Magyarország elkötelezettségét a magyar közvéleményben a németek=nácik mellett.
Ebben a vulgáris képletben nagy zavart okozott a Ribbentrop–Molotov-paktum, vagyis a német-szovjet megnemtámadási egyezmény, amelynek gyümölcse Lengyelország megtámadása és felosztása, a balti országok szovjet megszállása és a velünk testvéri Finnország szovjet megtámadása, megcsonkítása lett, német=náci jóváhagyással.
Ez a zavaros képlet tette lehetővé, hogy a magyar politika „nyugat” felé tolódjék a Teleki-kormány idején,. A lengyel- és finn-barát Magyarország segítette a lengyel menekülteket és a finneket, a háborúban „nem-hadviselő” státust foglalt el, majd átengedte a legyőzött országok menekültjeit is, közöttük sok zsidót. Magyarország menekülővonal lett az üldözöttek számára Jugoszlávián át további országokba. A Teleki-kormány idején egyszerre lehetett antikommunista és antináci színezetű hangulatot érzékelni. Magyarország diplomáciai kapcsolata sokáig nem szakadt meg a nyugati államokkal és az USA-val. Ennek végső stádiuma volt Churchill angol miniszterelnöknek az a kijelentése, hogy „Telekinek helye lesz majd a béketárgyalásokon”.
Ez a nagyon halvány remény Trianon revíziójára a német-jugoszláv és a német-szovjet háború kitörésével szétfoszlott. Trianon revízióját, ami a magyar politika fő törekvése volt, csak a németek oldalán lehetett tovább remélni, és ez megerősítette a németek=nácik oldalán lévők helyzetét és az antikommunista érzelmek sokak számára szinte természetessé tette a szovjetellenes háborúba történt azonnali belépésünket, ami aztán azzal járt, hogy hadiállapotba kerültünk a fél világgal, az összes atlanti szövetségi nagyhatalmakkal.
Hogy Hitler győzelme esetén végül milyen sorsot szánt volna a magyaroknak, arról senki sem tudott, azzal nem törődött. S leegyszerűsített közgondolkozás sokak számára természetessé tette, hogy Németország továbbra is a barátunk, fegyvertársunk, mellette tűzön-vízen át ki kell tartanunk a „végső győzelemig”. Ez a meggyőződés a magyar tisztikar nagy részében is uralkodó nézet volt, sőt – Horthy tilalma ellenére – előfordult körükben a náci-német rokonszenv nyilas változata, ami a nyilas hatalomátvétel után láthatóvá is vált.
A háborúban az orosz-ukrán lakosság megítélésében a német hadviselés egy súlyos tévedést követett el. Egyes – orosz – emlékezők szerint is – a háború kitörésekor, különösen az ukránok a szovjet terror alóli felszabadulásukat remélték, és később egyes jelek igazolták is. De a német hadsereg és a náci politika ezt nem vette figyelembe és számításba, és az első pillanattól kezdve mindenkit ellenségnek tekintett és mindenki ellen a legkeményebben, hódítóként lépett fel a sztálini totális háborúra és ellenállásra felszólító kiáltvány szellemében. Erősítette a kíméletlen fellépés szükségességének érzését az a hitleri-náci ideológia is, amely a szláv népeket alacsonyabb rendűnek tekintette, afféle rabszolga-népnek, amellyel szemben megengedett az alacsonyabb rendűeknek kijáró kemény bánásmód. A kommunisták számára pedig nincs kegyelem. De hogy ki a kommunista, azt nem lehet tudni, tehát mindenki gyanús, aki él.
A Szovjetunióban élők nagy részének nem volt sok vesztenivalója a kommunizmus bukásával és a sztálini terrorral kapcsolatban, de nyerni sem nyertek egy náci terrorral. És maguknak a kommunistáknak a puszta léte forgott veszélyben. Magában az orosz hadviselésben pedig létezett egy másoktól eltérő, kétfázisú hagyomány. Az egyik fázisa volt az ellenség háta mögött hagyott és megbúvó gerilla-harc, amelyet az utókor ma partizán-tevékenységnek nevez. Ez létezett már a napóleoni háború és az első világháború idején is. A másik fázis volt a Kutuzov-féle „felperzselt föld” hagyomány, vagyis hogy a visszavonuló hadsereg csak a puszta földet hagyja meg a hódítónak, és miután mélyen becsalogatta az ország belsejébe, visszatámad. A kíméletlen pusztítás tehát nem biztos, hogy az ellenség műve. Lehet magáé a megtámadotté is. A német-szovjet háborúban mindkét módszer szerepet kapott.
Ki pusztított és ki gyilkolta a lakosságot a második világháború idején a Szovjetunióban? Hát persze a támadó német nácik és a magyar fasiszták, amint azt a most megjelent Krausz Tamás–Varga Éva összeállítású dokumentumgyűjtemény bizonyítja. De vajon senki más?
A sztálini korszakban keletkezett dokumentumoknak van egy súlyos szépséghibája. Ugyanaz, ami magának az egész korszaknak. Hogy még az ellenkezője sem igaz mindannak, amit a kor szereplői és dokumentumai annak idején állítottak. Vegyük szemügyre csak a legismertebb, legrégibb és legdurvább ilyen dokumentumot.
A „katyini tömeggyilkosság” néven ismert tragédia felett ötven éven át tartott a vita. 1942-ben a németek a katyini erdőségekben friss tömegsírokra bukkantak. A sírokban hatezer tarkón lőtt lengyel katonatiszt teteme feküdt. (Később ez a szám tízezerre kerekedett. A tényt, hogy az áldozatok kilétét és a gyilkosságok időpontját részben semleges országokból felkért szakértő anatómusok is bizonyították. Kétségtelen volt, hogy a tömeggyilkosságot, amely a hadijog súlyos megsértése is volt, szovjet hóhérok követték el. A hír akkor az egész világot bejárta. A szovjet hatóságok persze a vádat tagadták. Amikor később a szovjet csapatok a területet visszafoglalták, a sírokat újra feltárták, a vizsgálatot megismételték és szavahihető tanúk seregével igazolták, hogy a gyilkosságot a németek követték el. Ezt az állítást a szovjet hatóságok utolsó leheletükig, 1990-ig fenntartották. Csak a szovjeturalom bukásával és lengyel nyomásra ismerték el végül, hogy a tömeggyilkosságokat bolsevisták követték el Sztálin idején.
Ennyit a szovjet dokumentumok hitelességéről és a szavahihető tanúkról. Egyébként a németek Katyin környékén más hatalmas tömegsírokat is feltártak ukrán polgári lakosok tízezreinek tetemével, de azokról aztán többé, azóta sem esett egyetlen szó sem. Ellenben az elmúlt években nyilvánosságra került, hogy az 1930-as évek első felében Sztálin parancsára mintegy 5-6 millió ukrán polgári személyt gyilkoltak le, vagy éheztettek halálra a Szovjetunióban.
Ebbe az első világháború által pusztított, polgárháború sújtotta, tömeggyilkosság ritkította, végletekig lezüllesztett Ukrajnába nyomultak be és tartották megszállva a német és részben magyar, illetve román és olasz seregek, azonkívül különböző más európai országokban toborzott légiók. Vajon a kötet szerzői ellenőrizték-e a magyar hadilevéltárban, hogy az utólag, évekkel később készült jegyzőkönyvekben szereplő cselekményeket valóban magyarok követték-e el, állomásoztak-e abban az időben azon a helyen magyar alakulatok? A jegyzőkönyvekben szereplő erőszakosságok és dúlások sokkal inkább emlékeztetnek az orosz megfélemlítő harcmodorra és az is tudvalévő, hogy a szovjet csapatok, visszafoglalva egyes országrészeket, legalább olyan megtorlást alkalmaztak az ottmaradtakkal, feltételezett kollaboránsokkal szemen, mint amelyeket a megszállókra kívántak bizonyítani. Vajon a hiteles tanúk nem ezeket varrták-e hatósági segédlettel a megszállók nyakába?
Nem vitatva, hogy a szovjet-német-magyar háború a hagyományos hadviselésnél sokkal barbárabb módszereket követelt meg és alkalmazott, tehát nyilván voltak súlyos incidensek megszállók és lakosság ellen, a dokumentumkötet túlságosan egyoldalúnak és tendenciózusnak látszik. Ez érződik a Népszabadság lelkendező ismertetéséből is, hogy végre ismét egy jó nagyot üthetünk az eredendően fasiszta magyar hagyományon, amely eddig azt híresztelte, hogy nem lépte túl a háborúkban elfogadható magatartás határait a civil lakossággal szemben. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a harcoló alakulatokban egyetlen hadsereg sem engedheti szabadjára a kilengéseket, mert a felbomló fegyelem biztos vereséghez vezet. A kilengések általában a harcvonalak a ténylegesen harcba vetett alakulatok mögött szolgálatot teljesítő csellengési lehetőségeket kihasználó elemekre jellemzőek, és nem lehet egy egész hadsereg és egy nemzet minősítésére felhasználni.
És végül. Mi a magyarázata annak, hogy ennek a támadók által olyan rettentően agyonsanyargatott népnek a fiai seregestől álltak a szovjetekkel szembeforduló Vlaszov tábornok antibolsevista haderejének zászlaja alá? Akiket aztán a győztes szövetségesek kiadtak a szovjet államvédelemnek, tudva, hogy milyen sors vár majd rájuk. És mi a magyarázata annak, hogy az ukrán lakosság milliószámra menekült Németországba a visszatérő szovjet hatalom elől? Ahonnan aztán a győztes hatalmak visszatelepítették őket milliószámra hazájukba, ahol meg sem álltak a legközelebbi lágerig, a Gulág örökre elnyelte őket. Ismét, milliószámra.
Volna hát min elmélkedni a vörös csillag és a horogkereszt égisze alatt történtekről anélkül is, hogy belekevernénk saját magunkat.
