A tavalyi, minden eddiginél magasabb dunai vízállás napjaiban az egyik kaszinótag a Civil Kaszinó műsorában felvetette, hogy el kellene mennie Orbán Viktornak is, mint a többi pártvezérnek, homokzsákot tölteni. Talán az a gondolat nyugtalanította a derék szimpatizánst, hogy a miniszterelnök népszerűségének ártani fog, hogy száraz lábbal áll a parton, miközben riválisai nekivetkőzve lapátolnak. Hiszen a médiumok megrótták az Együtt Pártot, hogy egy délutánon előre kitűzött időpontban konferenciázni merészelt ahelyett, hogy lapátolt volna a gátakon.
Íme a bizonyosság, hogy a közvélemény elvárja a vezető politikusoktól, hogy ha kell, saját testükkel is tartóztassák fel az elemi csapást és védelmezzék az emberi életeket és a közvagyont.
Most újra áradnak a folyók és ideje feltennünk a kérdést, vajon olyan naivak vagyunk-e, hogy efféle látszat-gesztusok befolyásolják döntéseinket?
Elvégre Orbán megítélése szemernyit sem romlott az elmúlt árvíz idején, sőt, azóta sem.
A történelem már régen feltette a kérdést: vajon célszerű-e, hogy a hadvezér a seregek élén, elsőként vesse magát a csatába? Régen beigazolódott, hogy nem. A magyar történelem bővelkedik a példákban. Két fiatal királyunk veszett oda a csatatéren: I. Ulászló és II. Lajos. Mindkettőjük eleste súlyos következményekkel járt.
Az ifjú Bonaparte tábornok még belekeveredett az Arcolei hídnál a csatába, Napóleon császár csak parancsnokolt.
A közvélemény elvárásainak téves megítélése gyakran értelmetlen vállalkozásokba kergeti a politikusokat, különösen ellenzékben, amikor nincs valódi cselekvésre lehetőségük. Szegény Bajnai a zsák mellé lapátolta a homokot, miközben Orbán miniszterelnök jól szervezett és fegyelmezett alakulatoknak adott értelmes és teljesíthető utasításokat.
A múlt évi, minden eddiginél nagyobb és sikeresen leküzdött dunai árvíz hatalmas erőfeszítést követelt.
Az érintett területek lakossága és a hivatásos árvízvédelem tagjai együttesen mégis elegendőnek bizonyultak a veszély elhárítására. Ugyan mi szükség van ilyen körülmények között arra a másfél tucatnyi közéleti személyiségre, akiknek nem főfoglalkozása a homoklapátolás?
Normális körülmények között talán még miniszterelnökre sem.
Nálunk azonban nem mindig normálisak a körülmények. Éppen ezért tavaly szükség volt rá, tekintettel a megelőző időszak zavaros kormányzására, hogy lássa az ország, hogyan kell felvenni a harcot rendkívüli helyzetben. Mert nem akkor kell fűhöz-fához kapkodni, amikor megvan a baj. Ilyesmiből láttunk eleget, és a sok rossz példa erősítette a közóhajt, hogy legyen végre rend. Nem parancsuralom, hanem értelmes rend, amelyben mindenki tudhatja, hogy hol a helye, amikor arra szükség van.
Végül, mi az összefüggés vízállás és a politika között? Avagy: ha nem ajánlatos pártvezéreknek homokot lapátolni vészterhes időben, hasznos-e, ha a miniszterelnök ugyanakkor személyesen irányítja hétszámra az árvízi védekezést?
Általában elég az ilyesmire vagy jól felkészült, teljhatalmú kormánybiztos, és esetünkben éppen annak bemutatására került sor, hogy milyen módon működik egy teljhatalmú kormánybiztos.
Mert a demokráciának megvan az a rossz tulajdonsága, hogy hajlamos minden célravezető tevékenységet szétzilálni, szavazásképtelenné tenni, vitákba fojtani, ha pedig jön a baj, fűhöz-fához futkosni.
A tavalyi árvízkor bemutatót láthattunk abból, hogy rendkívüli helyzetben miként kell helyt állni. Árvíz mindig van, volt tavaly, lesz idén is, sőt, már van is. Csak úgy, mint gazdasági csőd, pénzügyi válság, nemzetközi feszültség, országos választás, járvány, földrengés, tömegszerencsétlenség. A velük járó fejetlenségre mindig akad példa. Nagy szerencse, ha a jó szervezésre és előrelátásra is láthatunk olykor bemutatót, és legközelebb már senki nem várja el sem a miniszterelnöktől, sem a politikában és zsáktöltésben kétbalkezes politikusoktól, hogy ne a saját dolgukkal foglalkozzanak.
