A béke és a szépség szigetének számító olasz-svájci Locarnoban idén augusztus 5-15. között tartják a 68. filmfesztivált. Ezen – már 1973 óta – ökumenikus zsűri is bírálja a bemutatott alkotásokat. Szempontjaik között szerepel, hogy az adott alkotás mennyire képes megjeleníteni olyan értékeket, mint az igazságosság, béke, a spirituális dimenzió iránti érzék. A svájci Református Egyház és a Katolikus Egyház felajánlásaként minden alkalommal odaítélik a 20 ezer frankos díjat. Az ökumenikus zsűri hattagú, elnöke Catherine Wong kínai filmproducer. Tagjai közt található argetín katolikus újságíró szerzetes, olasz protestáns újságírónő, svájci katolikus egyetemi lelkész, svéd evangélikus teológiai professzornő és Dr. Thomas Wipf, a svájci
reformátusok korábbi egyházelnöke. Idén hatalmas vihar támadt Aida Schlaepfer Al Hassani, a bagdadi születésű muszlima arab-svájci filmrendezőnő NOUN című filmje körül. Hogy miért, arra keressük a választ. Források: ref.ch; reformiert.info; kirchenbote-online.ch; rsi.ch – képek a filmből ezen a linken láthatók:
Élő képekből felépített drámai dokumentáció a Názáreti követőinek elüldözéséről Irakból – ez az értetlenség kulcsa?
A nyitó kép az arab ABC N betűjét ábrázolja, aminek a kiejtése: nun, s közel két évezrede ezzel a betűvel jelölik Irakban, Szíriában, s az arab világ más részén azokat, akik keresztyének, azaz a Názáreti Jézus követői. Aida Schlaepfer filmje ezt az egyszerű, de egyértelmű betűt és a mögötte rejlő mai borzalmakat választotta szokatlan műfajú filmjének a témájául. Ez Irak – olvashatjuk az angol feliratú film nyitó képén, aztán jönnek egymás után szinte véget nem érő sorban a képek az IS, Iszlám Állam iraki keresztyénüldözéséről. Napjaink megrázó történetéről, amit nem lehet művészi filmmé rendezni, hiszen maga az élet, pontosabban a kegyetlenségéről elhíresült IS a rendezője a véres-könnyes helyzeteknek. Robbanások képei, síró gyermekarcok, akik szülővárosuk templomába és iskolájába vágynak vissza hónapok óta tartó menekülttábori létükből. Vagy éppen kivégzésre otthonukból kihajtott erőteljes férfiakat látunk, aztán temetéseket, felháborodott nőket, anyákat, feleségeket, özvegyeket, amint perlekedő, indulatos szavaik tanúsítják, hogy ők évszázadok óta ott éltek békében mindenkivel, s nem értik, mi történt egyik óráról a másikra velük, körülöttük. Majd püspökök nyilatkoznak, Moszulról, meg más városról, ahonnan ezrével hajtották el a NOUN-osokat, a Názáreti Jézus követőit. Akik közül most százezrek élnek kurd és dél-törökországi, jordániai menekültsátrakban, s egy részük áthullámzott a migrációs áradással hazánkba is. De kik ők a sokfajta menekült között? Akikre mint tudjuk, a megélhetési menekültek, s bizonnyal szervezett IS tagok is rátelepültek. A film nem klasszikus értelemben vett műalkotás tehát, hanem élő képekből felépített drámai dokumentáció.
A Giornale del Popolo kritikus válasza az elutasításra
A filmfesztivál vezetősége azzal utasította el a szokatlan alkotás bemutatását, hogy az nem éri el az ottan megkövetelt minőséget. Erre válaszként a Ticino Kantonban megjelenő Népújság, aminek 51 %-os részvényese a luganoi katolikus püspökség, többrészes, kritikai hangvételű tudósítást indított. A közvélemény nyomásával aztán csak sikerült elérni, hogy a NouN filmvászonra kerül, mégpedig pénteken, 2015. augusztus 14-én már második alkalommal. De ahogy az már szinte törvényszerű, a fesztiválvezetés nem-je annyira megdobta a film iránti érdeklődést, mint amit a legjobb reklámmal sem lehetett volna elérni. Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek! Néha a sajtó, ha jó ügy mellé áll, hasonlóképpen besegíthet Isten útjainak a felismerésébe. Ez történt most is. A lap ugyanis nyilvánosságra hozta, hogy Aida Al Hassani Schlaepfer már júniusban kapott egy e-mailt a fesztivál főszervezőitől, melyben közölték: nem fogadják el a filmet bemutatásra. Ezt a döntést a Népújság hevesen bírálta, mire a fesztivál művészeti vezetője, Carlo Chatrian azt az indokot hozta fel az elutasítás alátámasztásaként, hogy az alkotás nem felel meg esztétikai és formális kritériumoknak. Micsoda találékonyság! Micsoda képmutatás!
A NouN mégis vetítővászonra kerül – pikantériája: alkotója muszlima
Helytelen lenne azt gondolni, hogy Aida Al Hassani munkája valamiféle forgatókönyvet követne az élet forgatókönyvén túl. A pikantériája éppen az, hogy az 1970-ben Bagdadban született síita muszlima hölgy így nyilatkozott a sajtónak: „Csinálhattam volna filmet az iraki zsidókról, ha a helyzetük hasonló lenne a keresztyénekéhez”. Amiért éppen a keresztyének elüldözését választotta témájául, az az aktualitás dokumentálása iránti páratlan fogékonyságával, az emberi szenvedés iránti szenzibilitásával, személy-, és vallásválogatástól mentes elfogulatlanságával indokolható. Mekkora erények ezek a mai ISIS-es közel-keleti világban egy muszlim értelmiségi nő részéről! A szíriai jezidákhoz hasonlóan az iraki keresztyének azok, akik a legtöbbet szenvednek a rendszeres és módszeres üldözéstől, kínzástól, megaláztatástól, rabszolgasorba kényszerítéstől és a kivégzések állandó lehetőségétől az arab világ „új urai” vagy „janicsárjai” részéről. A film elutasítása körüli vihar és az időben, s erőteljesen megszólaló olasz újság elérte, hogy a NouN vászonra került, mégpedig „A leopard – ez a locarnoi fesztivál jelképe – másik arca”/L’Altra Faccia del Pardo” nevű alternatív program keretében. Az Il Rivellino kultúrközpontban mutatták be először, pénteken mutatják be másodszor.
Megszólal a Svájci Protestáns Egyházszövetség elnöke is - bizonytalanul
A dokumentum-fotók és felvételek füzéréből összeállított film premierjére Locarnoba utazott Gottfried Locher is, a Svájci Protestáns Egyházszövetség lelkészi elnöke. A filmről a sajtónak visszafogottan nyilatkozott. Mint mondotta, a téma nagyon fontos és időszerű, a képek megrázóak, ezektől valósággal „libabőrös lettem”. Ugyanakkor a film minőségét tekintve meglehetősen vegyes érzései támadtak. A filmnek Locher véleménye szerint nincs követhető cselekménye, a nézők összefüggés nélkül látnak újra és újra síró gyermekeket, akik politikai mellékzöngéjű szövegeket mondanak a kamerába. És a helyszíneket sem mindig jelölik a filmen pontosan, ami zavaró. „Bennem a film tanácstalanságot ébresztett” – nyilatkozta Locher. Szerinte önmagában már az szenzáció, hogy egy muszlim nő elutazik Svájcból Irakba, hogy ott kameravégre kapja az üldözött keresztyének napi borzalmas élményeit – de ez a szenzációs alaphelyzet sokkal drámaibb alkotást kellett volna teremtsen. Így az egyházvezető kritikája. Véleményével szemben csak annyit lehet mondani, hogy aki megnézi akár csak a filmből készített rövid kivonatot a youtube-on, rögtön érteni fogja: itt a filmrendező nem rendezni akart, nem is tehette volna meg, hanem dokumentálni, mégpedig olyan hitelesen és összetetten, mint ahogyan az események az Iszlám Állam teremtette pokolban követik egymást. Nem esztétikáról, hanem emberi drámák képi rögzítéséről szól a NouN. Éppen ez a szerkesztetlenség az ereje és megrázó hitelességének a garanciája! Nem békés filmlaborban, hanem az élet tényleges és véresen valós „laboratóriumában”, munkaterületén készült…Ennél meggyőzőbb pedig sem a világhíres Cinecittá, vagy Hollywood mesterséges, bár artisztikusan lehet, magas igényű, szuper-művészi, zseniális rendezői környezete sem lehetett volna! Kár, hogy a svájci egyházelnök ezt nem vette észre, de a katolikus Néplap erre telitalálatosan ráérzett!
Aida Al Hassani öröme az elutasítás nyomán: nem az események esztétikussá tétele volt a cél
Ki kell mondani, le kell írnunk: a muszlim filmrendezőnőnek volt bátorsága odamenni a pokol kellős közepére, ahol gyász, robbanás, kalacsnyikovos elhajtás zajlott, s kameravégre kapni a történő életet. Ennek a filmnek ez a hatalmas értéke – egy muszlim nő bátorsága, aki más hitű embertársai szenvedését rögzítette kívülállók számára olyan módon, hogy nem csak Locher úr lesz libabőrös tőle. Még jó, hogy a pokolban megedzett bátorsága Aida Al Hassanit Svájcban sem hagyta el, s az elutasítás sem szegte kedvét. Ezért filmjét katolikus támogatással (!) átgyúrta az ellenállás és a félelem falán. Mert erről is szó van: mintha a locarnoi filmelit és a református egyházelnök megijedt volna, pedig bőrüket nem ők viszik vásárra, hanem Aida Al Hassani, aki önkritikusan, meg kritikusan is kijelentette: célja nem az események esztétikussá tétele volt. Sokkal inkább akarta az őt is szíven ütő eseményeket egyszerűen dokumentálni. „Ha most a filmen síró gyermekeket bírálják, akkor azonnal visszakérdezek: el kellett volna hallgatni az ő szenvedésüket is?”. Mindenütt a gyerekek a szószólók, akik a szenvedésről nyíltan és félelem nélkül szóltak a rendezőnőnek. „Ezt az emberi szenvedést, ami mindannyiunkat szíven üt, ezt akartam megmutatni. Ez felel meg természetemnek is – másként nem tudok filmezni!”. A gyermekek, a szenvedők üzenetét szerette volna dokumentálni. Ez teljesen sikerült neki. S mindegy, hogy megkapja-e az Ökumenikus Zsűri 20 ezer frankos fődíját vagy sem. Amit tett, az ennél összehasonlíthatatlanul több! S lám, milyen különös? A szenvedők üzeneteinek komolyan vételéhez, meghallásához pontosan a film elutasítása és a körülötte kialakult vita volt a legjobb szállítóeszköz, reklám. Isten vagy Allah malmai mégis csak jól őrölnek?! Aki nem hiszi, járjon utána nagyon gyorsan, s klikkeljen rá a filmből készített 2 perc 10 másodperces trailerre https://youtu.be/0isUaviqoEM Győződjön meg saját szemével a muszlim filmrendezőnő igazáról…
Írta: Dr. Békefy Lajos, a KDNP PM külügyi titkára
