Fenti névvel működött jóapám fiatalkorában egy kisvendéglő Marosvásárhelyen, ahová kispénzű egyetemisták is be-betértek, hajnalban hazatérő zenészek, munkába induló koránkelők, s a mindenkori kocsmafigurák mellett megadták a lokál jellegzetes hangulatát, miliőjét. Rettenetesen tetszett ez az elnevezés, gyerekkori, majd ifjúkori fantáziámat is egyaránt megmozgatta.
Dr. Pálmai Tamás
A KDNP Békés megyei elnöke
Olykor cigány is akadt, régi ismerős, aki egy pofa sörért, borért, kis aprópénzért bárkinek elhúzta nótáját, s ha nem tudta véletlenül, akkor is szépen és vigyorogva elkísérgette a danolászó vendéget. Maga az egész „vendéglátóipari egység” kis szobánál alig nagyobb helyiség volt egy vártemplom oldali házban, ahová egyetlen, mindig tisztára sikált, tehát súrlott, évtizedek alatt lábak által is fényesre koptatott grádicson, azaz lépcsőfokon lehetett lelépni. Igen, nem fel-, nem be-, hanem lelépni, ugyanis a kocsma mélyebben volt a járda szintjénél.
Hogy mindez miért is jutott épp most eszembe? Már sokszor emlegettem, hogy naponta előfordul velem, hogy elmondom a magam kis imasorát, közöttük a Miatyánkot is. Mikor a megbocsátandó vétkeimhez érek - a keresztút hetedik stációja szerint, amikor is Jézus a mi visszatérő, rögzült, már-már jellemünk részévé vált, már-már csaknem szervült hibáink súlya alatt másodszor esik el – megállok és elismétlem, elsorolom őket, mert le szeretnék számolni velük, meg szeretnék szabadulni tőlük. Ezek után az ellenünk vétkezőknek való megbocsátás következik, mert ha ezt nem tesszük, akkor az előbbi próbálkozásunk is sikertelen marad.
Itt is megállok, és tételesen, arcukat felidézve gondolok rájuk, és addig nem megyek tovább amíg magam számára is hihetően nem mondom el hangosan, hogy szeretem őket. Nem könnyű. Mosolyogni kell közben és sugározni az igaz szeretet. A minap pedig az tudatosult bennem, hogy ez sem elég. Nem elég szeretni őket, hanem közben azt is kell kívánni, hogy ne essen rajtuk sérelem, még ha gyarló lelkünknek jól is esne netán (ó mi „megbocsátó keresztények”...), hogy szenvedni látjuk őket, hanem azt kell akarni, kérni, azért kell imádkozni és tenni (!!), hogy megváltozzanak, megjavuljanak, jó emberek legyenek, maradjanak eredeti funkciójukban akár, de már mint szerető, ármánykodástól, rosszindulattó, gonoszságtól mentes emberek. Még akkor is, ha elöljáróink, főnökeink is akár.
Nos, e dolog felismerése egy újabb lépcsőfok saját lelki fejlődésünk során. Egy újabb, szeretetünkkel tisztára mosott, súrlott grádics azon a végtelen úton, amely mindig előre vezet, mindig nehéz és éppen ezért mindig szép is. Utópia? Balfékség? Megvalósíthatatlan? Lehet. De akkor is megpróbálandó. S e porszívós, agyontehnicizált világban ne feledjük a jó régi surlókefét. Egyáltalán, próbáljunk meg testileg és lelkileg is néha Robinsonok lenni. Csak mi magunk és a csend. Szép időtöltést, kitartást hozzá!