Hollósy András, a KDNP miskolci elnökségi tagja, önkormányzati képviselő (Fotó: Észak-Magyarország)

Focizik?

Nem, sajnos, nem focizom. De a sport mindig is közel állt hozzám. Nyolc éven át kosárlabdáztam, középiskolás koromban még a megyei bajnokságban is játszottam egy szűk baráti körrel, a Bad Boysszal. Az akkori Kilián Gimnáziumban nem volt nehéz a sportot megszeretni, köszönet a mai napig tanáraimnak ezért. Manapság pedig, ha időm engedi, rendszeresen teniszezem. A Győri kapui junior teniszklubot is támogatom. Ami pedig hozzátartozik a mindennapjaimhoz, az az, hogy rendszeresen teszek meg reggel egy tíz kilométeres kört a Bükkben.

De a focit egyébként szereti?

Nem kérdés. Tizennégy éves korom óta fanatikus rajongója vagyok a Diósgyőrnek. Emlékszem, amikor 1996-ban a III. ker. TVE ellen játszott a DVTK az osztályozómérkőzésen. Azt volt az első meccs, amire kimentem a Diósgyőri Stadionba, ez az élmény pedig meghatározó volt az életemben. Sok ezer ember volt ott, és mindenki egy és ugyanazon célért. Magával ragadt. A gólélmény pedig megkoronázta ezt a katarzist. Amikor gólt lőttünk, akkor a bükkszentlászlói kőfejtő is beleremegett. De így van ez azóta is. Gól esetén, amikor akár tíz-tizenötezer ember „felzúg” és éljenez, az utánozhatatlan élményt nyújt azóta is.

És honnan jött a mikrofon szeretete?

Bölcsészhallgató voltam a Miskolci Egyetemen. 2001-ben a miskolci Európa Rádióban vezettem egy műsort, ami az egyetemistáknak szólt. 2001. november 29-én volt az első adásom. Felsőfokon volt a címe, és hetente kétszer jelentkeztünk. Valahonnan innen datálódik az úgynevezett médiakarrierem. Utána dolgoztam az M1 regionális stúdiójában, a HírTV-ben, az RTL Klubban. Ami pedig „berúgta a motort”, az a hejcei baleset volt, amikor a Zemplénben lezuhant a repülőgép. 2006. január 19-én este Hejce mellől a helyszínről jelentkeztem be.

Minden esemény ilyen éles dátummal a fejében van?

Amit nem lehet elfelejteni, az igen. De egyébként is jó vagyok évszámokban, rendszámokban, telefonszámokban. Általában képet és eseményt kapcsolok hozzá, hogy könnyebb legyen megjegyezni. Biztosan azért is alakult ez így, mert a történelem szakon rengeteg évszámot kellett megtanulnom.

Akkor most mi mondunk egy évszámot: 2005. december 3-a.

Ferenc napja. A pálya szélén álltam. Élesben ment. Megmérettetés volt, hogy ki veszi át a stafétát a korábbi Diósgyőr hangjától, Veres Lászlótól. A DVTK és az MTK játszott hétezer ember előtt. Itt dőlt el, hogy a tavaszi idénytől kezdve ki lesz a DVTK következő műsorközlője, a „Diósgyőr hangja”, a stadion speakere. Hárman próbálhattuk ki magunkat. Végül én kezdtem meg 2006 tavaszán a munkát.

Ehhez a feladathoz jól jött mind a foci szeretete, mind a médiás múlt.

Természetesen, de a hangulatfelelősség azért nem az a műfaj, amit „le lehet próbálni”. Emlékszem, hogy az első alkalommal azért ment fel az adrenalin, nagy volt az izgalom bennem. Eltelt egy-két év, amíg a szurkolók is elfogadtak.

És mi a Diósgyőr hangjának a feladata? Mi az a hangulatfelelős?

Felelős vagyok sok hivatalos dologért, ami a mérkőzések kiegészítését illeti. Összeállítások vagy a „behangolás”. Figyelnem kell a csapatot, a játékosokat, látni, hogy mi történik a pályán, és érezni a publikum pszichés állapotát. Kevesen vannak idehaza, akik kellő szenvedéllyel és alázattal végzik ezt a feladatot.

És hogyan látja a DVTK-t? Milyen volt az elmúlt tizenöt év?

Voltak jó periódusok, amikor jó volt a csapat, a szurkolók is élvezték a meccseket. De nem mindig volt ez így. Az elmúlt öt év pedig kiemelten nehéz időszaknak számít.

A koronavírus-járvány hogyan hatott a diósgyőri hangulatra?

A Covid–19 nehézzé tette a létet. A zárt kapus mérkőzések ellenére is egyébként ott vagyok a meccseken, mert vannak tévéközvetítések. A hangulat persze más: hiányoznak a szurkolók.

Van az elmúlt tizenöt év után önben egyfajta számvetés?

Hogyne lenne! Húsz edző, huszonhat edzői periódus volt ebben az időszakban. Háromszáz hazai mérkőzés.

Az már összeadódik annyi tudássá, ami a DVTK-t illeti, hogy egy „Csak a Diósgyőr” kvízesten minden kérdésre tudná a választ.

Majdnem mindenre, azt hiszem.

Melyik volt a legkedvesebb mérkőzése?

Sok kedves volt. Szívesen emlékszem vissza 2010/11-ben az NB II-es győzelmi szériára. És kiemelkedőek voltak a Magyar Kupa-döntő, a ligakupa-döntő és az Európa-liga-selejtező-mérkőzések.

És ott volt az újonnan átadott stadion első meccsén is?

Igen, 2018. május 5-én. A DVTK a Mezőkövesd ellen játszott 13 ezer néző előtt. Óriási megtiszteltetésnek éreztem, és élmény volt minden egyes lépés az új stadionban. Diósgyőrben a magyarországi infrastruktúrát nézve most már minden adott ahhoz, hogy ez végre már az eredményekben is megmutatkozzék. Hogy ne csak teste, hanem lelke is legyen a Diósgyőrnek. Hiszen a Diósgyőr örök!

Diósgyőr hangja. Érezte előnyét, hogy ilyen öblös orgánummal ajándékozta meg a Jóisten?

Sokszor. Voltam hangja reklámszövegeknek, reklámfilmeknek, hangoskönyvet is olvastam már fel. 2006-ban és 2007-ben pedig tudatosan is képeztem a hangomat. A híres Montágh Imre-könyvből gyakoroltam a beszédet, a Miskolci Nemzeti Színház hangmesteréhez jártam. Valóban jellegzetes, egyedien felismerhető a hangom. És ezt tudják a barátaim is. Ha nem mutatja a telefon kijelzője, és nem mutatkozom be, akkor is tudják két másodpercen belül, hogy én vagyok: Hollósy András.

A szurkolók végül megszerették? Ha igen, akkor az elmúlt tizenöt év egyben elismerés is ön felé. Annak érzi?

Az igazi elismerés nem engem, hanem a szurkolókat illeti. Időt, energiát, pénzt nem kímélve mindig a Diósgyőr mellett voltak. Ez ugyanis nem pusztán egy csapat, egy stadion, egy klub. Ez egy örökre szóló életérzés. Megtiszteltetés, hogy a 110 év szenvedélyből nekem is adatott és talán én is adhattam vissza picit. Ez egy igazán méltó szolgálat. Mindig, minden időben. Csak a Diósgyőrért!