A Közel-Nyugatból is Közel-Kelet lesz...

Fogadjuk majd olyan nyitottsággal a nyugat-európai menekülteket, ahogy ők fogadták a mieinket 1956-ban!

A cikk szerzője Farkas András, Piliscsaba polgármestere, a KDNP országos elnökségének tagja, a párt Önkormányzati Tanácsának titkára

Tavalyi beszédem vezérgondolata az volt, hogy az „akkori vírust kommunizmusnak hívták.” Vagyis, hogy a helyzet, ami a járványnak köszönhetően előállt megdöbbentően hasonlít az 56 előtti elátkozott évekre és a sajnos utána következő hosszú nyomasztó évtizedekre is. Amikor a köztünk élő ellenség szétválasztott minket. Generációkat, barátokat. Amikor a határokat vasfüggöny zárta le. Amikor féltünk és az arcunkat eltakarva súghattunk csak valamit alig érthetően. Amikor inkább otthon maradtunk.

Tavaly nem vonulhattunk az utcákra, csak néhány közösségvezető lehetett itt, hogy elhelyezze az emlékezés koszorúit. Arra utaltam, hogy ez - a reményeink szerint egyetlen, furcsa október huszonharmadika – talán segít egy kicsit jobban megérteni 56-ot. A szabadság vágyát. Hiszen akkor már tíz éve pusztított a járvány. Kommunizmusnak hívták.

Nos, ha a járvány nem is múlt el, de megtaláltuk az ellenszert – és lám itt is a magyar kreativitásnak volt hatalmas szerepe Karikó Katalin személyében. És összefogással, sokak hatalmas munkájával, mi magunk fegyelmezettségével felvettük a harcot az ellenséggel. Nem kellett mást tennünk, mint felvennünk az oltást. Most, amikor újra támad és újra elveszi az emberek szabadságát szerte a világban és Európában, a környező országokban is, nálunk sokkal kisebb erővel tud támadni, hiszen a nagy többség megszerezte az immunitást.

De

alighogy felocsúdnánk a járvány embert próbáló hosszú hónapjainak véghajrájában, máris más harcokat kell megvívnunk.

Engedjék meg, hogy eltávolodva a napi politikától, de nem eltávolodva a jelentől egy kicsit a térkép fölé emelkedjek gondolatban és erős mondatokat fogalmazzak meg. Engedjék meg, hogy így tegyek párhuzamot a jelen és a múlt között.

1956-ban más idők jártak. Egy törésvonal, egy szó szerinti vasfüggöny húzódott kelet és nyugat között, itt Európa közepén. A második világháború után a győztesek megosztoztak felettük. A nyugati győztes nagyhatalmak – élén az Egyesült Államokkal –  szállták meg a nyugatot. Vagy ahogy ők mondták, szabadították fel. A keleti nagyhatalom, a Szovjetunió szállta meg a keletet. Vagy ahogy ők mondták, szabadította fel…

Hatalmas vörös égbolt takarta az országokat Kelet-Berlintől Észak-Koreáig és valódi szabad égbolt volt a nyugati félteke fölött. A Sors úgy hozta, hogy ez a törésvonal Hegyeshalomnál húzódott. Bécs felszabadult 55-ben a szovjet megszállás alól, Budapest itt maradt a Sztálini elnyomásban. A zsarnokságban, az éjjel és a nappal hazugságában, a vesztes háború utáni vesztes helyzet bénultságában. A suttogásban, a gyanakvó és reményvesztett tekintetek hálójában.

Aztán 1956 októberében „Egy nép azt mondta, elég volt!” Felvette a harcot a Dávidként Góliát ellen. A forradalmat eltiporták, a sokak által még ma is visszasírt

Kádár Haynaunál is kegyetlenebbül és véresebb kézzel torolta meg a forradalmat. Több száz embert kivégeztetett, többezret börtönbe vetett, sok tízezret kényszerített az ország elhagyására és millióktól vette el a Jövőt.

Ötvenhat azonban nem volt hiábavaló, sebét nem tudta kiheverni a rendszer. Három évtized után nem volt tovább tartható a hazugságból, hitelekből, istentelen ideológiákból épített kártyavár. Összedőlt és a porba hullott. 1989-ben tüntetések söpörtek végig a keleti blokkon és 1990-ben szabad választásokat írtak ki sorra ezekben az országokban. 1991-ben szétesett a Szovjetunió és kivonultak Hazánkból - innen az utca végéből is - a szovjet csapatok. Átvettük a nyugati demokratikus berendezkedés elemeit és új rendszert kezdtünk építeni. No persze az összedőlt kártyavár néhány lapjával itt-ott megtámasztva azt.

Ma mintha még mindig itt lenne az a bizonyos törésvonal, mintha még most is itt lenne a három évtizede széthordott vasfüggöny… Emelkedjünk kicsit újra a térkép fölé gondolatban. Az igazán erős mondatok most következnek. Engedtessék meg, hogy olyan gondolatokat osszak meg Önökkel, amelyet Nyugat-Európában élő barátaimmal vitattam meg. Amiben suttogva mertek csak egyetérteni, de úgy nagyon. Gondolatébresztőnek szánom.

1945-ben a háború lezárult. A nagy térképen az egyes országok katonái visszahúzódtak a saját hazájukba. Ki a vörös, ki - a mondjuk úgy - kék zónába. Dolgoztak, családot alapítottak, ki-ki építette a saját házát, Hazáját. De a status quo fenntartására más katonák is maradtak ezen a nagy terepasztalon. A nyugati rendszert az amerikai katonák és a NATO, a keletit a szovjet katonák és a varsói szerződés felügyelte.

Odaát, a vasfüggöny nyugati oldalán – akárcsak itt – dolgoztak, de ők valahogy érezhetően gyarapodtak, hiszen mégiscsak a saját maguk urainak tekinthették magukat. Jóléti társadalmat építettek. Olyannyira jutottak, hogy a kétkezi munkát egyre kevésbé érezték magukhoz méltónak. Vendégmunkásokra, majd bevándorlókra lett szükségük ahhoz, hogy a jólétük még nagyobb legyen. Közben pedig egyre nőtt a gazdasági különbség kelet és nyugat, de még inkább észak és dél, vagyis a déli fejlődő országok és a fejlett országok között. Az Európát délről és közel keletről övező országokból ezen a nagy térképen-terepasztalon egyre többen vándoroltak a nyugat-európai országokba. Hozták magukkal a maguk kultúráját, szokásait, jövőképét. Jöttek, hogy segítsék a jólétet fokozni.

Először jó ötletnek tűnt. És valóban, talán nem csak anyagiakban, hanem kulturálisan, lelkileg is gazdagabbá tették Európát. Ám odáig jutott ez a folyamat, hogy mára sorra szorulnak kisebbségbe a nyugati népek saját városaikban. Ez a valóság. És ha ez a tendencia folytatódik - márpedig folytatódni fog, már csak demográfiai okokból is – a saját országaikban is kisebbségbe fognak szorulni és egy egész más világ jön.

A Közel-Nyugatból is Közel-Kelet lesz. Kétórányira innen, Bécsben már az van. Rövidet nyújtózkodhatott a bécsi polgár az oroszok 1955-ös kivonulása után.

Kapaszkodjunk meg.

Könnyen lehet, hogy egy-két évtized és nyugaton nem a járványhelyzet kelléke lesz az arc eltakarását szolgáló maszk. Hanem – legalábbis a nők számára – a napi öltözék része. Az iszlám törvényei ezt fogják előírni. Tudják ezt nyugaton is. Sokakkal beszélgetek, akik ott élnek, nem mernek erről nyilvánosan szólni, de érzik ezt.

Újabb, a nyugalom megzavarására alkalmas erős kép: mit mást tennének hát: azt, amit a Római Birodalom összeomlása előtti utolsó évtizedekben tettek az ott elő úri népek, csak éppen most össztársadalmi szinten. Egy utolsó nagy orgiát csapnak. Az immár 100 fölötti gendert még az óvodásokkal is megismertetik. És kipróbálják a szerelem minden variációját, ami csak lehetséges. Micsoda szabadság ez! Az utódlás már nem célja ennek a játéknak. Félelmetes is lenne utódot nemzeni ebbe a jövőbe…

És

mintha épülne vissza a vasfüggöny. Érezhetően rajzolódik ki újra a törésvonal. 40 évet lemaradtunk mi itt a Visegrádi Négyekkel, a Balkánnal és a szláv világgal a nyugat-európai fejlődésből. Isten ments, hogy visszasírjuk a kommunista önkényt.  Egyetlenegy előnye azonban volt ennek az időcsapdának: egy olyan élő jövőképet látunk magunk előtt, amiről dönthetünk még időben, hogy mi is végig akarjuk-e járni.

És tegyük fel a kérdést. Ma 2021. október 23-án ki is a szabad? Merthogy „Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak”, de most valóban szabadok vagyunk. Most mi vagyunk szabadok. És most legyünk észnél, most legyünk jelen és őrizzük is meg ezt a szabadságot. Küzdjünk meg érte, van előttünk példa.

És még egy utolsó erős kép, de hadd fogalmazzam meg, mert már érezhető az előszele. Ha másban nem, az ingatlan adás-vételekben biztosan.

Fogadjuk majd olyan nyitottsággal a Nyugatról érkező menedékkérő testvéreinket, ahogy ők fogadták mieinket 1956-ban…

És most hajtsunk fejet itt azok előtt, akiknek emlékére ezt a követ állítottuk 5 évvel ezelőtt a Szabadságharc 60. évfordulóján. Emlékezzünk azokra a magyar katonákra, akiket 1956. október 23-án innen az akkori katonai táborból vezényeltek a Magyar Rádió épületéhez, hogy vérbe fojtsák a lázadást. Gondoljunk rájuk úgy, mintha azért hagytunk volna helyet itt az emlékmű előtt, mert éppen itt kanyarodnak ki a kaszárnyából a Kenderesi út felé zötykölődve a zöld, polyvás teherautók kopott padjain. Gondoljuk rájuk elképzelve, ahogy egymás tekintetét fürkészik és a fülükbe csengenek Solymosi János laktanya-parancsnok pár perccel előtte elhangzott szavai: „Nem tudjuk, milyen feladattal bíznak meg bennünket, és hogy mit kell tennünk. De egyet jól jegyezzenek meg: bárkitől, bármiféle parancsot kapnak, a népre nem lövünk!” Kísérjük végig gondolatban ezt a fizikai és lelki utat Budapestig. És próbáljuk átélni, ahogy a szívükben felébredt a hazaszeretet lángja és ahogy arra jutottak, amit végül tettek: a helyszínre érve átadták a fegyvereiket a felkelőknek.

És emlékezzünk a velük együtt zötykölődő Albecker Rudolf honvédre, Bajkai János honvédre, Kőszegi Imre szakaszvezetőre, Králl János őrvezetőre és Szabó Kázmér honvédra, akik ezen az utolsó küldetésen életüket áldozták a magyar szabadságért. Nekik állítottunk itt emléket a forradalom kitörésének 60. évfordulóján. Nekik és Solymosi János táborparancsnoknak, akinek rá két hétre november 4-én, a forradalom leverésének emléknapján poszthumusz díszpolgári címet adtunk, ugyancsak öt esztendővel ezelőtt.

Ne engedjük kialudni a Hazaszeretet lángját!