Pontosan idézi a miniszterelnököt: „Az európai gazdaság bajban van… Ha nem sikerül alapvető változásokat végrehajtanunk az európai gazdaságban… akkor nem tudunk kikerülni a válságból … Magyarországon mi ezt tesszük… nagy szükség van mindenhol vezetőkre, erős vezetőkre, akiket támogat a közvélemény, akik elég erősek ahhoz, hogy függetlenül irányítsanak…”

Talán nem? Fél tucat eladósodott ország nyakára nemzetközi nyomás ültetett erélyes pénzügyi szakembereket, akiknek nem kell fél szemmel állandóan a közvéleménykutatókra sandítaniuk, ha rendet próbálnak tenni a liberális gazdaságpolitika által lezüllesztett országokban.

Orbán Viktor a „közvélemény által támogatott” erős politikusokról beszél, nem mások nyakára ültetett előkelő kívülállókról. Melyik a tisztességesebb? Nem az, akit a közvélemény támogat? Erős egyéniség kell ahhoz is, hogy egy politikus állja azt a sok mocskot, amit általában a csőd eltakarítóira a rágalmazók rákennek. És erélyesnek kell lennie, hogy végig teljesítse feladatát, hogy leküzdje az „Erős Recessziót”, hogy „Erős Nemzetgazdaságot” hozzon létre, amint a vezércikk gúnyos epiteton ornansként, díszítő jelzőként játszik az „erős” szóval. „Az Erős Vezető országa erős” – írja, mintha ő maga nem ennek az országnak lenne a polgára, vagy legalábbis lakója, ha már nem is szolidáris vele. Mert az erőt és az erélyt nyilván összekeveri a diktatúrák jellemzőjével, az erőszakkal. Az bezzeg tetszett?

A diktatúráról fantáziáló kolumnás cikkek egyikének címe: „Tekintély, autoriter hatalom, zsarnokság”. Bevezetőben az autoriter szó téves, „önkényes hatalom” fogalmát tisztázza Hannah Arebdtre hivatkozva, aki szerint az autoritás szó a tekintéllyel azonos és a tekintély eleve kizárja a külső kényszert, ahol ez történik, ott maga a tekintély semmisül meg”.

Itt aztán az írás rátér a lényegre, Orbán Viktor nem tekintély, mert mindenféle korlátozásokra kényszerül, például a sajtószabadság törvényi korlátozására. Hogy ez mennyire igaz, az persze a szerző szubjektív ítélete, aki nyilván nem olvassa, hallgatja a törvénytelenül letiport, betiltott ellenzéki média tekintélyromboló rágalomáriáit. Még a saját írásában sem, amikor felteszi a kérdést, hogy a Fideszben is jelenlévő „konzervatív vonulat” mikor érti meg, hogy a kétharmados többség nem állhat tovább Orbán Viktor ámokfutó önkénye mögött. A konzervatívok nem tolódhatnak a szélsőjobb felé. Ez a „konzervatív vonulat” akkor szabadulhat az orbáni zsarnokság ámokfutásától, ha felfedezi, hogy Orbánnak nincs tekintélye, amelyet valójában csak a parlamenti többség ad neki.

Egy harmadik írás egyenesen a diktatúra mivoltának elemzésébe bocsátkozik. Idézi a Századvég kérdését, hogy Magyarország fasiszta diktatúra felé sodródik-e, vagy nem? A válaszadók 67 százaléka szerint nem, 22 százalékuk szerint igen, 11 százalék nem tudja.

A szerző szerint a kérdés nem pontos, tehát a válaszok sem.  Nem veszi észre, hogy a számok nagyon érdekesek! Pontosan megfelelnek a jelenlegi parlamenti arányoknak, még ha maguk a leadott szavazatok annak idején nem így alakultak is.

De miért nem jó ez így? Direkt egyenes kérdésre direkt egyenes válasz – lehetne, ha nem úgy tették volna fel, hogy „inkább” igen, vagy „inkább” nem. Mi az, hogy „inkább”? – kérdezhetjük.

A cikkíró maga is megállapítja – és állítólag az Unió is így látja – amíg szabad választások lehetségesek egy országban, addig nem lehet diktatúrát, vagy a demokrácia hiányát emlegetni.

De hát persze tudjuk, a formális demokráciában a közvéleményt eltérítheti a korlátozott média, meg a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek, meg még sok minden, na meg az a fránya parlamenti erőviszony, de különösen a kétharmad.

Ha egyszer parlament van, szabad választás van, meg kampány van, meg számtalan minden oldalú befolyásolási lehetőség van és mégis az egyik oldal győz és nem a másik, akkor mit lehet még csinálni? A győztes többség csak azért, hogy „igazi” demokrácia legyen, önként mondjon le a kisebbség javára? Vagy vegye be a „hatalomba” a vesztest? Adja át a kulcspozíciókat és húzza meg magát? Ne a saját programját hajtsa végre, hanem az ellenfélét? Csak azért, hogy demokratikusabb legyen? Ez lenne az „igazi demokrácia”?

Mert valójában az fáj a demokrácia elsiratóinak, a diktatúrával meg miegyébbel vádaskodóknak, hogy nem ők nyertek, hogy nem rájuk szavazott a többség? Ezért nincs demokrácia?

A politikai demokrácia alapköve, hogy tiszta, ellenőrzött választáson meg kell szerezni a szavazatok többségét. És csak a leadott szavazatok számítanak. Aki nem szavazott, az utólag ne reklamáljon, és arra nem lehet hivatkozni, mert nem tudható, hogy kire nem szavazott, aki nem ment el. Senkire sem szavazott. Lehet, hogy nincs igénye demokráciára. Erről lenne érdemesebb közvéleményt kutatni.