Késhegyig menő viták zajlottak róla, hogy kell-e? Hát persze, hogy kell. De merre menjen? Dabasnak-e, vagy inkább Kecskemét irányában? Hajózható legyen-e? Hát persze! Milyen jó lenne, ha az áruszállítás az olcsó vízi úton történne a füstös vasút helyett és a csatorna öntözhetővé tenné az Alföld homokdombos, sivár vidékeit – és így tovább.

Nem egy politikust megvádoltak, hogy a csatorna vonalát a saját birtokának – falujának irányába vezetné, vagy, hogy éppen azért szerzett birtokot olcsón az Alföld homokbuckás legközepén, mert már tudja, merre húzzák a földmérők a csatorna irányát. Valóságos csoda, hogy a közelmúlt egy-két választási kampányában már nem hallottunk róla. Megkopott volna a nagy ötlet varázsa?

De akad ilyen halhatatlan ígéret még egy-kettő. Ismét munkába lendült a Várbazár helyreállításával megbízott miniszteri biztos, aki egyszer már régebben is munkába lendült. Ha a Duna–Tisza-csatornát nem is, a Várbazár helyreállítását jó ideje programjába vette minden párt, aztán soha nem került pénz a kivitelezésére. A Budai Vár halaszthatatlan helyreállításának általános programjából szintén soha nem valósult meg szinte semmi. Még csak azt se sikerült eldönteni az elmúlt hatvan évben, Rákosi Mátyásék elképzeléseitől datálva, hogy mi legyen a Dísz téren árválkodó romházzal, amelynek terjedelme időről időre zsugorodik, de sem végleg eltűnni, sem megújhodni nem tudott, a tervtárat lassan megtöltő pályázatok és elképzelések ellenére. De majd most! Illetve a következő huszonöt évben, amikorra tervezik a Vár teljes helyreállítását. Középpontjában persze magával a királyipalotával. Csak előbb el kellene dönteni végleges funkcióját, hogy a tervek aztán annak megfelelően alakuljanak. De még ennél is előbb el kellene dönteni, hogy mi legyen a Várbazárnak a funkciója.

Ám ne legyünk ennyire nagyralátóak. Ott áll Lipótmezőn a liberálisok által nagy garral bezárt „OPNI”, vagyis a Sárga Ház, hiszen annak sincs eldöntve jövendő sorsa, miközben csendesen romladozik. És semmi hír a Rác fürdőtől a Gellérthegyre vívő drótkötélpályáról, hogy eszünkbe se jusson a 4-es Metró második szakasza a Keletitől Rákospalotáig, amely tervezet, ha igaz, több cikluson át székében tartotta Demszky főpolgármestert.

Vajon van-e még egyáltalán jelentősége és súlya a politikában az efféle, nagymúltú programoknak, ha arra gondolunk, hogy a baloldal a lakosság teherbíró képességének árán teljesített ugyan ígéretét és megépített jó pár sztrádát, aztán mégis megbukott. Az adósság maradt.

Biztosan senki sem tanult a konzervatív, lefitymált, nemzeti érzelmű Herczeg Ferenc emlékirataiból, benne egy épületes történetből megvalósult választási ígéretekből.

Herczegnek, Tisza István hívének még a béke világában győznie kellett egy bánsági választókerületben, ahol addig sosem járt. Felkereste hát a párt főkortesét, aki azt a tanácsot adta, hogy meg kell ígérni a virileseknek a közeli kis folyón egy új hidat a régi rozoga helyett, és biztos lesz a siker. Ez az ígéret eddig mindig bevált.

Valóban, Herczeg ígért, meg is nyerte a választást. Aztán elment a közlekedési miniszterhez és megkérte, hogy építenék meg végre a hidat.

– Semmiség – mondta a miniszter és intézkedett. Annak rendje és módja szerint megépült a híd.

Ám közeledtek az új választások és egyszer csak beállított Herczeghez a főkortes: – Nagy baj van, nagyságos uram!

– Miért, mi a baj, kedves bátyám? – kérdezte a képviselő – Hiszen elkészült az új híd!

– Hát éppen ez a baj, nagyságos uram – mondta a főkortes. – Mert mi ígérünk azután?

A régiek is jól tudták, hogy csak ígérni kell? A Duna–Tisza–csatornát addig ígérték, míg végül már nincs is rá szükség. A Várbazárt régen megszoktuk úgy, ahogy van, a Dísz téri rommal együtt. A Gellért hegyi libegő agyonvágta volna a panorámát, szerencse, hogy meg sem épült. A négyes metrót meg senki eleve sem hitte el.

De valami újat azért ígérni kellene már.