Az év elején a Katasztrófavédelem kebelében a Tűzoltósággal tűzvédelmi rendeletben szabályozta a társasházakban követendő elővigyázatossági rendszabályokat. Ezt csak helyeselni lehet, félő azonban, hogy egyben-másban egy kevés olajat is cseppentett a szabályokra, amelyektől az érintettnek az az érzése támad, hogy mindannyian, mi pesti társasházi lakosok potenciális veszélyforrás vagyunk, sosem lehet tudni, melyikünk gondatlansága okoz katasztrófát. Ezért hát a legegyszerűbb, ha mindannyiunkat egyetemlegesen megrendszabályoznak.
Kétségtelenül igaz a mentők régi jelszava: Mindenkit érhet baleset! De mégis, a tapasztalat szerint tömegével járnak-kelnek olyanok, akiket egész életükben nem ér egyetlen baleset sem, míg vannak kevesek, akiket lépten-nyomon utolér a végzetük.
Valószínűleg így van ez a fővárosi tűzesetekkel is. Vannak házak, városrészek, ahol a második világháborús ostrom vége óta nem történt semmiféle lakástűz, míg vannak olyan régiók, amelyek sűrűbben szerepelnek az újságok napi híreiben.
Sőt. Még a hírhedett hat hétig tartó világháborús ostrom alatt sem éget le egész Budapest, amikor gránát-, akna- és gyújtóbomba-eső zúdult a fővárosra és számtalan helyen sérültek a tűzveszélyes gáz- és villanyvezetékek. De ugyanez a helyzet az 1956-os szabadságharc idején is, amelynek kortársai ma még milliószámra életben vannak. Akkor sem égett porig a főváros.
De mi is a gond velünk, társasházak résztulajdonosaival? Mert ne feledjük, hogy ma a fővárosi házak elsöprő többsége ismét magántulajdonban van, még ha egy-egy ingatlant többen birtokolnak is, közös tulajdonként. Vagyis hát a kapun belül a magántulajdon eszmei szabályai a mérvadók. Meddig terjed bármiféle hatóság jogköre, hogy aprólékosan szabályozzon a magántulajdon fogalomkörébe eső magatartási szabályokat, szokásokat? Még akkor is, ha azok a közérdeket érintik?
Igaza van a hatóságnak, ha nehezményezi a közös tulajdonban lévő területek rendjét, arra hivatkozva, hogy esetleges tűz idején akadályozzák a tűzoltóság munkáját, sőt, veszélyeztetik testi épségüket.
Vagyis tilos a közlekedés célját szolgáló lépcsőházakban és körfolyosókon bármit tárolni, azokat állandóan kiürített állapotban kell tartani Mindig. Mindenkinek. Mindenhol.
Ez mindig is így volt. Amikor a házak még általában egyetlen tulajdonos, a „háziúr” tulajdonában voltak, ő sem tűrte a rendetlenséget, be sem engedte, vagy a bérleti idő lejártával kitessékelte azt a lakót, bérlőt, aki nem tartotta be a szigorú házirendet. Az „államosítás” korszakának torzszülöttje volt a lomok közös területen való tárolása, a földszinti üzletekből a ládák, rekeszek, a szemét, a kilógó belű kukák, a lépcsőházakban az ócska díványok, tákolmányok világa. Ennek nagyjából vége. Helyes, ha a még létező renitenseket, akik a többi tulajdonosra fütyülve folytatják ezt a haladó hagyományt, megrendszabályozza a hatóság. De ez nem jogcím az általánosításra.
Van azonban a rendeletben két újsütetű közellenség. Az egyik a növényzet, az egyre terjedő szokás, hogy a belső udvarokon, körfolyosókon szobanövényeket, vagy nyári virágokat nevelnek és itt-ott ezt még a hatóságok is ösztönzik és támogatják. Most kiderült, hogy ezek csak akadályok, csak abszurd szabályok szerint tűrhetők meg.
Hasonló közellenség az egyre szaporodó rácsok világa, mintha ezeket a tulajdonosok jókedvükben, vagy üldözési mániától gyötörve szerelnék fel. Egy rács az ajtón még hagyján. De ha egy rács egyszerre több lakást is véd, azt már nem! Illetve – és ez a szabályzat slágere – ha ilyen rácsot szerelnek fel, annak kulcsát kötelesek a tulajdonosok a rács közelében, jól látható helyen elhelyezni, a betörő urak legnagyobb örömére. Vajon fizet-e ilyen esetben a biztosító? Vagy a Katasztrófavédelem majd megtéríti az így keletkező károkat? Ez az abszurd javaslat is komolytalanná teszi az egész tűzvédelmi elgondolást.
Elvégre az összes házakhoz, lakásokhoz mérten ezrelékben is alig kifejezhető a komoly lakóházi tüzek száma. Szabad-e milliónyi ember szokásaiba, életmódjába ilyen mértékig beavatkozni, közérdekre hivatkozni? Egy törpe kisebbség felelőtlensége által okozott esetek miatt?
Ha a tűzeseteket csoportosítjuk, azok bizonyos típusokba sorolhatóak: Elhagyatott, egyedül élő öregek, őrizetlen kisgyerekek, értelmi fogyatékosok, idült alkoholisták, mániákus dohányosok, garázda idegbetegek, öngyilkosjelöltek, reménytelen helyzetű adósok, vezetékek buherálói okozzák a tüzek nagy többségét, akikről tudható, lakótársaik, tulajdonostársaik számíthatnak rá, hogy előbb-utóbb bajt okoznak. Ezek ellen hatósági intézkedések semmiféle védelmet nem nyújtanak.
Elsöprő többségben vannak velük szemben azok, akiknél, ahol száz éve nem volt tűzeset és további száz évig nem is lesz.
Az ő dolguk az lenne, hogy jobban figyeljenek a veszélyforrásokra, tűzveszélyes lakótársaikra jóval azelőtt, mint hogy felgyújtanák a házat. És ha baj van, idejében beavatkozzanak. Néha két-három virágcserépnyi földdel el lehet fojtani egy kezdődő tüzet. Vagy egy poroltóval, amelyet beszereznek a közös költségből, feltéve, ha van valaki, aki kezelni tudja.
A kulcsok őrzésének biztonságos módjától kezdve a veszélyek megelőzéséig számtalan konkrét megoldás lehetséges, amelyeket helyben lehet alkalmazni a problémás helyeken. Oda kellene koncentrálni a hatósági figyelmet. A társasházak lakóinak elsöprő többsége pedig normális életet él, kellően értelmes ahhoz, hogy rá lehessen bízni magánéletének biztonságát és nem kellene rendszabálybírságokkal fenyegetni, jogait korlátozni, mint a háborús időkben.
A bírságokkal való fenyegetőzés nagy általánosságban mindenkire vonatkoztatva, minden tényleges ok nélkül, politikailag is nagyon ártalmas. Azt a látszatot kelti, hogy a kormány mindenbe beleavatkozik.
