A Népszava egyik szerzője messzire ható gondolatokat fűz a Fidesz frakcióvezetőjének ahhoz a „felismeréséhez”, amely szerint „a képviselői fizetés felemelését és magasan tartását nem más indokolja, mint az, hogy ily módon a képviselő egzisztenciálisan függetlenül lenne képes az ország sorsát befolyásoló döntéseket hozni”. Vagyis – teszi hozzá a szerző – „a kenőpénz elfogadása helyett inkább a becsületes munkát választja”.
Vagyis a Népszava szerzője, aki szociológusnak nevezi magát – de egy ódon káderiskolában hallhatott valamit nagyon régen arról, amit akkor szociológiának neveztek – azt szeretné elhitetni, hogy a képviselőnek azért kell tisztességes fizetést adni, mert alapvetően korrupt, és ha nem fizetik meg rendesen, akkor kenőpénzt fogad el.
Melyik képviselő? Természetesen a kormánypárti képviselő, hiszen csak neki van érdemi befolyása ügyek elintézésére.
Ezzel a logikával akár azt is el lehet képzelni, hogy akkor elég csak a kormánypárti képviselőket jól honorálni, az ellenzéki képviselők akár ne is kapjanak tiszteletdíjat, úgy sincs érdemleges befolyásuk az ügyek menetére, vagy lobbizásra. Amit kapnak, kidobott pénz, nem kell tartani attól, hogy megvesztegetik őket, ha nincs, miért.
A „szociológus” tulajdonképpen abból a téves alaptételből indul ki, hogy ha valakit jól megfizetnek, azt nem lehet korrumpálni? Márpedig nincs a világon akkora fizetés, hogy ha valaki korrupt, azt ne lehetne megvesztegetni.
Lehet a korrupció ellen adminisztratív intézkedésekkel, büntetőtörvénnyel védekezni, de gazdasági módszerekkel aligha. Mert a korrupció elsősorban erkölcsi kérdés. Megnézheti magát az az ország, ahol csak a magas fizetéssel próbálják a képviselőket távol tartani a korrupciótó. Vagyis eleve feltételezik, hogy akit megválasztanak, korrumpálható.
A parlamentáris rendszer, a képviselők kiválasztása, jelölése, nyilvánosság elé állítása, megismerhetősége éppen azt a célt szolgálják, hogy ki lehessen választani azokat a személyiségeket, akikre rá lehet bízni a közügyekben való döntést, és akiket el lehet számoltatni, nem csak a döntéseit, de magánéletét, anyagi, gazdasági helyzetét illetően is.
Más kérdés, amire a Fidesz frakcióvezetője célzott, hogy a képviselőnek ahhoz, hogy közügyeit legjobb tudása és teljesítőképessége birtokában el tudja látni, ahhoz biztosítani kell megbízatása idejére anyagi biztonságát is. De nem azért, hogy ez alatt jól megszedje magát.
És még azt is figyelembe kell venni, hogy a politikusnak, mielőtt a közügyek intézését vállalta volna, nyilvánvalóan volt foglalkozása, képzettsége, megélhetősége, el tudta tartani saját magát. Esetleg magasabb színvonalon, mint amit a képviselői tiszteletdíj biztosít számára. Ahogyan nem lehet eleve feltételezni azt sem, hogy mindenki korrumpálható, ugyanúgy azt sem, hogy mindenki éhenkórász, megélhetési politikus, és csak azért vállalta feladatát, hogy addig jól éljen. utána az özönvíz? Mehet az utcasarokra lottócédulát árulni, reklámcédulát osztogatni? Ezek indokolják, hogy a képviselő rendesen megélhessen.
De szociológusunk itt sem áll meg. Korrupcióellenes gondolatfüzérét azzal folytatja, hogy ha már „a társadalomtudományi felismerés (vagyis a politikusok fizetésrendezése) a Fidesz politikusainak fejében megszületett, … humánus lépés lenne, azt a társadalom más csoportjaira, … a legnehezebb sorsúakra is alkalmazni … a padokon tengődő hajléktalanokra … kiterjeszteni.”
A továbbiakban azt fejtegeti a szerző, hogy míg a hatalom a jómódúakat dédelgeti, addig a hajléktalanokat üldözi, bünteti és sanyargatja.
De hogyan jön ez ide? Hol az összefüggés? Hiszen hajléktalanság sokféle van. Éppen a kezelhetetlenekről kell gondoskodni? Kapjanak rendes fizetést? Eddig terjed a szociológusunk társadalomismerete?
A Népszava szerkesztősége és cikkírója ezek szerint még soha nem hallott a hivatalos szociálpolitikáról? Nem hallott arról a számtalan törésvonalról, amelyek a mai társadalom sokféle okból rászoruló számos rétegét hosszában és keresztben átszabják a több tízmilliós lakásának részletét törleszteni nem tudó értelmiségitől, a többgyermekes egyedülálló nőtől, a falu széli mélyszegénytől a városi állástalanig és legalul a sötét Balkánról idecsapódott alkoholista koldusig, kit a rendőr sem tud rákényszeríteni, hogy bemenjen egy fagyos éjszakán a hajléktalan szállásra.
Egy kormánynak hivatalból mindezekről gondoskodnia kell.
Meglepően eredeti gondolatmenet, hogy a kormány, lám, mindörökre megoldotta a képviselők megvesztegethetetlenségét. Hát, akkor ugyanúgy oldja most meg a másik végletet, a mindeddig megoldhatatlan problémát, a javíthatatlan, szerencsétlen önsors-rontókról való gondoskodást, ami eddig soha, sehol, senkinek sem sikerült.
Vajon a korrupció kérdését sikerült-e? Kormánya válogatja. Volt, akinek nem sikerült. Mert nem is akarta. A hajléktalanságot úgyszintén. Azért kell most milliók szociális problémáival foglalkozni a jelenleginek. De a padon alvóké sajnos mindörökre rendészeti kérdés marad. Annyi esze, hogy ezt belássa, még a Népszava szerkesztőségének is lehetne.
