Unalmas és eseménytelen hétköznapjaink felvidítására éppen most mutattak egy dokumentumkötetet, amely várhatóan felpezsdíti majd a közélet és média langyos állóvizét. A Népszabadság március 8-i száma ismerteti Krausz Tamás és Varga Mária Éva levéltáros gyűjteményét: „A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban Levéltári adatok 1942 – 1947” címmel. Hogy ne tápláljunk hamis illúziókat, azt már a cikk alcíme siet eloszlatni: „A magyar katonák válogatott kegyetlenséggel pusztítottak a Szovjetunióban.”
Ha ennek ellenére tovább próbálnánk ábrándozni, a cikkíró Czene Gábor külön glosszát is szentel a témának és megállapítja, hogy ezzel mindörökre vége annak a hamis legendának, hogy a magyar megszállók humánusan viselkedtek volna a polgári lakosság iránt.
A megjelent gyűjteményes kötettel kimerítően foglalkozik a Magyar Nemzet Magazin március 23-i számában Illésfalvi Péter hadtörténész, aki nem az újságíró szemével, hanem szakemberként nemcsak ismerteti, de egyben kritizálja is a dokumentumokat és a szerkesztők szándékát, beállítottságát. Ezzel kezdetét veszi egy újabb, reménytelen kimenetelű, a feleket tökéletesen megosztó vita, amely legfeljebb egyszer majd abbamarad, de soha semmit nem tisztáz végérvényesen.
Aki ismeri valamennyire is a háborúskodás történetét – márpedig az iskolai történelemtanítás nem kisrészt ezekkel foglalkozik – tudhatja, hogy abban a válogatott és válogatás nélküli kegyetlenkedés nem kis szerephez jutott. Sőt, azt is tudni lehet, hogy ebben a legutóbbi háromezer év nem sok újat tud felmutatni. Tróját nem egyszer, hanem legalább háromszor perzselték fel, pusztították el történelme folyamán.
Mindaz tehát, amit erről a kérdésről még mondani lehet, nem mentség, legfeljebb magyarázat: Ma nekem, holnap neked. Szemet szemért, fogat fogért. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, kölcsönkenyér visszajár.
A második világháború oroszországi előtörténetéhez hozzátartozik az 1917-es orosz forradalom és a bresztt-litovszki békekötés, amely után Ukrajnát részben magyar csapatok szállták meg. Ez nem zavarta az ukránokat abban, hogy polgárháborút vívjanak Oroszország ellen, továbbá bolsevisták, az anarchisták és fehérek egymás ellen, valamint mindannyian az osztrák-magyar megszállók és a lengyelek ellen.
Ennek a mindenki-mindenki ellen állapotnak egyik elágazása lett az 1918-as magyar októberi forradalomból Kun Béláék által kifejlesztett „dicsőséges 133 nap”, amikor a magyar társadalom ízelítőt kapott a bolsevista forradalom szokásaiból. Ezt a kortársak alaposan megjegyezték és a korabeli hivatalos magyar antibolsevista propaganda ébren tartotta a békeéveken át a német-szovjet második világháborúig. Ma már azt is tudjuk, hogy a „békeévekben” Sztálin több millió ukránt gyilkoltatott meg, a szerencsétlen Ukrajna tehát folyamatosan a tragédiák sorát élte meg, tehát még mielőtt újra egyetlen magyar katona a földjére lépett volna.
A történtek jobb megértéséhez vegyük figyelembe, hogy ma már az 1941-44 között történteknek aligha akad egyetlen kilencven évesnél fiatalabb kortársa, aki akkor fiatal felnőttként bárminek tanúja lehetne. A vita tehát teljesen elvont, kizárólag korabeli papírok tartalma felett folyik a vitázók beállítottságának megfelelően. A kötet szerkesztői tendenciózusan be akarják bizonyítani, hogy eggyel több jóvátehetetlen bűn, valóságos ukrán holokauszt szárad a magyar nép lelkén, míg a másik fél megpróbálja tisztázni a fogalmakat és valamiféle igazabb képet formálni, de valójában csak a Horthy-fasizmust védelmezi. Sztálin nagy találmánya, a lefasisztázás minduntalan felbukkan magukban a korabeli iratokban.
Sztálin őrült gyilkos volt, noha saját kezűleg nem gyilkolt, a piszkos munkát követőire bízta. Mikor kitört a német-szovjet háború, felszólította a „szovjet” népet, hogy minden eszközzel, mindenütt álljon ellen és kezdjen élet-halál harcot a támadók ellen. Ezzel megszegett egy ősi nemzetközi magatartási szabályt, hogy a fegyvertelen védtelen polgári lakosság ellen nem lehet erőszakot alkalmazni. (Más kérdés, hogy ezt ki, mikor, hogyan szegte meg.) A polgári lakosság ugyan nem hadviselő, de ha fegyvert fog, vagy bármilyen ellenséges akciót folytat, például kémkedik, nem vonatkoznak rá a hadsereg tagjaira érvényes előírások, tehát ha tetten érik, nem tekinthető hadifogolynak, hanem fel lehet koncolni következmények nélkül. Azzal, hogy a népet fel akarta lázítani, egyúttal ki is szolgáltatta a támadó félnek. Az bárkire ráfoghatta, hogy „partizán” vagy kém. Tipikus példája ennek a Magyar nemzetben említett eset, amikor egy őrjárat két kóborló asszonyt, akik nem tudták igazolni, kik-mik, egyszerűen agyonlőttek az út szélén fényes nappal, minden ellenséges szándék bizonyítása nélkül. A könyvben felrótt karszalag-viselés éppen azt a célt szolgálta, hogy akin karszalag volt, az „békés polgárnak” számított.
Ez a háború – szokták erre mondani.
(Folyt. köv.)
