A katonai hagyományőrzés mozgalommá válásának mintegy negyedszázados múltjáról, illetve a hagyományőrző találkozók, felvonulások, csatabemutatók összekovácsoló erejéről beszélt Semjén Zsolt Tápióbicskén. A miniszterelnök-helyettes az 1849. április 4-i tápióbicskei csata évfordulójának tiszteletére rendezett ünnepségen az egykori csatatér fontos átkelőhelyének számító, újjáépített fahídon állva méltatta a hagyományőrzés fontosságát.
Semjén Zsolt beszéde:
1989. április 3-án a Történelmi Lovas Egyesület kilenc hagyományőrző huszára elindult Jászberényből, hogy végiglovagolja a Nagykáta, Tápióbicske, Isaszeg, Gödöllő, Vác útvonalat, az 1849-es Tavaszi Hadjárat emlékére. A csaták helyszínén tábort vertek és rögtönzött kis ünnepségeket tartottak, aminek keretébe értő történészek – élükön Katona Tamással – felidézték a csaták történetét. Így kezdődött.
A helybéliek először furcsán néztek rájuk, volt, aki kicsit gyanakodva, és volt, aki várakozással: Hogy is van ez? – kérdezgették. Nem csoda: 1989-et írtunk, a várakozás és a változás évét. Aztán ahogy teltek az évek, egyre többen jöttek és egyre több település csatlakozott. Amelyik falun, városon keresztülhalad Közép-Európa immáron legnagyobb katonai hagyományőrző rendezvénysorozata, ott igazi ünnep kerekedik.
Vannak országok, ahol a katonai hagyományőrzés több mint százéves múltra tekint vissza, hazánkban mintegy negyedszázada érett mozgalommá. Ez szépen megmutatkozik az itt jelenlévők körében is. Először a huszárcsapatok alakultak meg, s nem hiszem, hogy van a szabadságharc idején működő színpompás egyenruhájú huszárezredek közül egy is, melynek mára ne jött volna létre hagyományőrző megfelelője. Megalakultak a gyalogos csapatok, és bizonyságul annak, hogy ezermesterekben sincs hiány, jöttek a tüzérek is a maguk fabrikálta ágyukkal. És aztán felálltak a szabadcsapatok, megjelentek a zenészek, a hadtáposok, a markotányosok és markotányos nők, és így már minden adva van a csatához.
Az emléktúrából az évek folyamán emlékhadjárat lett, kulturális találkozókkal, parádés felvonulásokkal, csatabemutatókkal. Az útvonal is meghosszabbodott: ma már Hatvantól keletre, a horti ütközettől Nagysallón át Komáromig mindenhol jelen vannak hagyományőrzőink. Merthogy a történelmi eseményeket nem lehet a szűk országhatárok közé szorítani. Kárpát-medencei történelmünk csak a terület egészében értelmezhető.
A szervezők erre hamar ráébredtek, mivel a magyar hagyományok örököseinek az egész magyar nemzetet tekintik. A hadjárat résztvevői között ott találjuk a székelyföldi és a felvidéki csapatokat, hogy a lengyel légióval és az Európa más tájairól érkezett osztrák, német, cseh vagy svájci fegyverbarátaikkal – felidézve történelmünk e jeles napjait – okozzanak értékes, szemet gyönyörködtető perceket az érdeklődők sokaságának.
De nem csak itt van ez így. Kiterjedt nemzetközi ismeretségek révén ma már hagyományőrzőink jelen vannak Európa számos csataterén, ami messzemenően hozzájárul az európai kulturális kapcsolatok erősítéséhez, miközben mindenhol felidézik és bemutatják magyar eleink dicsőségét. Csak egy példát ragadok ki: Austerlitz. Itt a csata előtt a Kárpát-medencéből és a világ más tájairól érkezett magyarok megemlékeznek a csehországi kisváros melletti csatatéren a napóleoni háborúban elesett székely hősökről.
Ahogy a történelmi helyszínen körbetekintek a felsorakozott hadak tömegén, óhatatlanul feléled bennem a kísértés, hogy 1849. április 4. megannyi hőstettéről beszéljek. Annál is inkább, hogy itt állunk a történelmi híd kései másán, ahol Földváry Károly, a 3. zászlóalj parancsnoka a szorult helyzetben kiragadta a 9. zászlóalj zászlótartója kezéből a zászlót, és így előrevágtatva vezette rohamra a szabadságharc két legvitézebb egységét, a 3. szegedi fehértollas és a 9. kassai vörös sipkás zászlóaljat. De bízzuk mindezt inkább az elkövetkező percekre, ahol élő történelemóra keretében ismerkedhetünk meg a csata történetével. Mi maradjunk csak az irodalmi vonatkozásoknál.
Jókainak A kőszívű ember fiai című regényéből mindnyájan ismerjük Palvicz Ottó és Baradlay Richárd párharcát az isaszegi csatában. A történet valós alapokra épül, tudjuk, hogy az író Baradlay Richárd személyét három magyar huszártiszt alakjáról, tetteiből formázta meg. Ennél a történetnél is valós eseményről ír. Csak a párharc nem ott, hanem Tápióbicskénél két nappal korábban játszódott. Színi Sebő Alajos huszár alezredest a regényben Baradlay Richárd személyesíti meg, az ellenfél pedig Hermann Riedesel osztrák őrnagy – Jókainál Palvicz Ottó –, aki a báni vérteseket vezérelte.
Színi Sebő sírja a mai napig is áll a csallóközi Nyárádon, Riedeselt pedig itt, a tápióbicskei csatatéren temették el. A lakosság a nyughelye fölé emelt a keresztet mindig becsben tartotta, gondoskodott róla és ünnepekkor a magyar hősök emlékműveivel együtt ezt is megkoszorúzta. Különös jelentőséget kapott ez az utóbbi két évtizedben, amióta évente, nemzetközi részvétellel játsszák le a hagyományőrzők a tápióbicskei csatát. Mert mi pontosan tudjuk, hogy az ellenség az addig ellenség, amíg fegyver van a kezében. Ha megsebesül vagy fogságba esik, akkor már csak ember, hogyha pedig meghal, akkor áldozat. Egy nagykorú nemzet pedig nem hullagyalázó, hogy az ellenségein holtában is bosszút álljon.
A kőszívű ember fiainak még egy epizódja kötődik a Tápió menti csatatérhez. A regényben Ödön és Richárd, a két Baradlay testvér Budavár bevételénél vív egymással vitézségi párbajt. Jókai ezt is az itteni eseményekből meríti. Leiningen-Westerburg Károly és Kiss Pál, a két későbbi vitéz tábornok így és itt rendezte nézeteltérését a III. hadtest csapatainak élén.
A tápióbicskei csata történetét hallva írta meg Gyulai Pál talán legszebb és legismertebb versét Hadnagy uram címmel. Wüsthof Károly báró az ihletadó, akinek arca itt a vízparton sérült meg súlyosan.
„Megy a honvéd, áll a hadnagy,
Mély sebében összeroskad.
Hadnagy uram, hadnagy uram!
Csak előre, édes fiam!”
Még egy híres hagyományt ápolnak az itteniek: 1882-ben a falu bírája alapítványt tett, hogy a község összes gyermeke a csata napján kapjon egy zsemlét. Ez a zsemle emlékeztesse őket, hogy búza a hazáért küzdők vérével áztatott földből nőtt. Ezt a zsemlét – napjainkban buktát – április 4-én minden gyermek és erre járó vendég megkapja.
Zsemlét sütünk az áldozatok vérével itatott földben termett búzából. Fejet hajtunk őseink hősiessége, az áldozatok emléke előtt, korabeli ruhákban idézzük fel a múlt idők emlékét.
Személyes tapasztalatból tudom, hogy ez örökre szóló élmény. Immáron második éve magam is lóháton ünneplem Kézdivásárhelyen március 15-ét, és fontos, hogy ezt egyre többen tesszük.
Mert a múltunk ismerete, hagyományaink megtartása nélkül ugyan mit is keresnénk Európában. Kereszténydemokrataként Barankovics István gondolataival pedig mindezt így foglalhatjuk össze: „Magyarnak maradván Európában és európainak lenni itthon – ez a mi nacionalizmusunk credója”.
