Az ő nyolcszázmillió forintjával, ez akkoriban euróra átszámítva bő három millió eurót jelentett. Ez a MALÉV-ügy, ha az összes tartozását és kötelezettségvállalását ki kell fizetnie az államnak, vagyis az adófizetőknek, háromszáz tocsik. De vajon ez az igazi jéghegy-e már, vagy az Antarktisz-méretű csődtömegről az idő előrehaladtával újabb és újabb jéghegyek várhatók? Ahogyan egy másik különleges természeti-gazdasági jelenségnek a vörösiszapnak is megvannak a jellegzetességei.

Mindezek a lelkiismeretlenül kivitelezett privatizációra vezethetők vissza. Maga a privatizáció pedig arra az eldöntetlen vitára, hogy melyik gazdasági forma termeli ki a maga szülöttjét, a „rossz gazdát?” Az állam, vagy a magánszféra a rosszabbik? Mi vagyunk az a laboratórium, ahol egyszerre lehet szemlélni, hogy erre mindkettő képes. Sőt, amint ezt a MALÉV esete bizonyítja, ugyanazon az alanyon lehet bizonyítani mindkettőt. A MALÉV megbukott magánkézben és megbukott állami tulajdonban, már jóval a legutóbbi választások előtt.

Amikor pedig kiárad a vörös iszap, vagy elolvad a jéghegy, akkor a belsejéből kibukkan egy kis papír cetli, aminek az a neve, hogy „titkos záradék”, vagy az, hogy „kötelezettségvállalás”. A kettő valójában ugyanaz, és azért, mert senki nem tudja, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem tudna róla, és ezért nem is tartották be. Sőt, eleve úgy készült, hogy tudni lehetett, nem fogják egyiket sem betartani. Ha pedig eljön a végső megoldás, a nyilvánvaló csőd, a kár, a teljesítési kötelezettség mindig a jobboldali kormányzás idejére tolódjék. A kommunizmus jéghegyei átúsztak az Antall-kormány éveire, a Horn–Bokros-időszak következményei, a Postabank 150 milliárdja, vagy mint például a nyugdíjasoknak tett ígéretek, az első Fidesz-kormányzásra és Gyurcsányék viselt dolgai a mai utódokra. Természetesen a felelősséggel együtt.

Még az elemi csapások is tudják, hogy mikor jöjjenek. Ha Fidesz, akkor árvíz. Ha Fidesz, akkor jégverés, meg aszály. Hogy a folyók szabályozása, az öntözési rendszerek karbantartása mikor áll le, mikor nincs rá se pénz, se munkaerő? Baloldali kormányzáskor. A BKV járműparkja mikor használódik el? A MALÉV-et mikor adják el szétdarabolva, kimazsolázva?

Aztán lehet a Népszabadságban borongós vezércikket írva azt sejtetni, hogy az új főpolgármester, a fejlesztési miniszter ölbe tett kézzel szemléli a pusztulást, mindenki csak tehetetlenkedik, meg csodálkozik, mikor beúszik a jéghegy, lezúdul a soha nem ellenőrzött privatizációs vállalások vörös iszapja.

Ha majd sorra kerül a régi privatizációk feltárása, csodálkozhatunk, hogy a potyán megszerzett állami vagyonhoz fűzött kötelezettségvállalásoknak mi lett a sorsa? Ki kinek passzolta tovább a gyárat, amelynek az x évre való működtetését és fejlesztését vállalta, kötelezve magát a munkások megtartására, aztán két héttel később mégis bezárta, a munkásokat utcára rakta és a légüres térbe importált a maga külföldi selejtjét. Köznyelven: piacot vásárolt bagóért. Mint történt a MALÉV-vel. Mert valójában most is húsz éve ismert séma ismétlődött, csak most még fizetni is kell majd a „kötelezettségvállalást.”

Vajon miféle záradékok rejlenek a sztrádaépítések, PPP-s kollégiumok, börtönök és miegyebek sejtelmes szerződéseiben? Az eladott és visszabérelt székházak pincéiben vagy padlásain? A négyes metró alagútjában? A kormányzati negyed hűlt helyén? A törökbálinti Tó-Park útépítésében? A sukorói telekcsere kormányzati szerepvállalásában? Mikor bukkan elő bárhol egy titkos záradék a kecskeméti nagyharang szerepére kijelölt utód-kormány rovására? Mi majd kifizethetjük a szűnni nem akaró pátállami rablógazdálkodás antarktiszi méretű adósságát.

És valahányszor felbukkan egy újabb jéghegy, felröppennek az egykor rajta élősködő vészmadarak és világgá rikácsolják, hogy ebbe most már biztosan „bele fognak bukni”.

Hogy egy országot sodortak veszélybe? Mit számít. Ők már messze járnak, az ő hazájuk off-shore-ország.