Aligha gondolta bárki 2004. december ötödikén, hogy manapság itt tartunk a nemzetegyesítésben: a külhoni magyarok állampolgárságot kaphatnak, szavazhatnak, részt vehetnek a nemzet életében. Nem puszta intézmény, hanem jelkép is tehát a Nemzetstratégiai Kutatóintézet, amelynek elnöke, Szász Jenő még a gyöngyhalászatot is segítségül hívná céljai megvalósításához. A szervezet elnökével a Magyar Idők készített interjút.
– Gondolta volna ezt tizenegy évvel ezelőtt?
– Reméltem, hogy 2004. december ötödikének a bűnét feledtetni tudjuk. Azért voltam bizakodó, mert a népszavazást megelőző kampányban magam is részt vettem, a magyarországi fórumsorozatok egyik fő vendége voltam a külhoni magyarság képviseletében, s csupa jó élményem volt: ahol mi megjelentünk, sportcsarnoknyi közösségekkel találkozhattunk. A népszavazást követő éjszakán Orbán Viktor meghívott a Fidesz elnökségi ülésére, hogy közösen értékeljük a történteket, s azzal az üzenettel bocsátott útra mindannyiunkat, hogy noha nem volt érvényes és eredményes a referendum, számszerűleg mégiscsak az igenek győztek, s ezt kell a külhoni magyarság számára megfogalmazni. Ebben a biztatásban benne volt az is: ha a Fidesz kormányra kerül, akkor december ötödikét jóváteszi Magyarország.
– Mégsem volt kellemes akkortájt anyaországi magyarként Erdélybe menni…
– Akkor én Székelyudvarhely polgármestere voltam. Volt olyan kocsma Udvarhelyen, ahol kiírták az ajtóra, hogy magyar állampolgárokat nem szolgálnak ki – de nem vagyok biztos benne, hogy saját kútfőből származott az ötlet. Már az eredményértékelő után hazafelé utazva, reggelre megvilágosodott előttem, hogy ha mégiscsak az igenek győztek, kezet kell nyújtani azoknak, akik igennel szavaztak. Azon a reggelen született meg a tiszteletbeli székely cím ötlete, amelyet megalapítása óta minden évben több száz embernek ítélünk oda. Mára több ezer tiszteletbeli polgára van Székelyföldnek, megtestesítve az együvé tartozás gondolatát. A kinyújtott kézre kinyújtott kézzel kellett válaszolnunk.
– Elhúzódó virradat volt…
– Igen, de 2010 óta sorra megszülettek a nemzetegyesítés lelki és közjogi alapjait szolgáló törvények. A nemzeti összetartozásról szóló törvény június negyedikén nemcsak arra hív bennünket, hogy a XX. század tragédiái fölött búslakodjunk, hanem hogy közösen tekintsünk a jövőbe: együtt gondolkodásra, tervezésre, cselekvésre biztat. A könnyített honosításról szóló törvény, amelyet csak kettős állampolgárságnak nevezünk, a lelki alapok után közjogilag is megfogalmazta a nemzethez való tartozást. Amikor leteszi valaki az állampolgársági esküt, az egy felnőttkorban megélt születésnapot jelent.
– Hol tartunk most a statisztikában?
– Most már a hétszázezret is átlépte ez a szám. Folytatva a felsorolást, következett a választójogi törvény, amikor politikailag is meg lett szólítva a külhoni magyarság: ma már a nemzet házáról beszélhetünk, ha az
Országgyűlésre gondolunk. De talán mindegyiknél fontosabb maga az alaptörvény, amely kimondja, hogy Magyarország felelősséget visel a külhoni magyar közösségek iránt. Ez minőségi előrelépés az antalli gondolathoz képest is: Antall József felelősséget érzett, a mai Magyarország felelősséget visel nemzettársaiért. S valamennyiünket felhív arra is, hogy a nemzeti és keresztény értékeinkre kell építeni a közös magyar jövőt.
– Ebbe a jóvátételi sorozatba nyilván a Nemzetstratégiai Kutatóintézet létrehozása is beleillik. Három év elteltével milyen mérleget lehet vonni?
– A törvények felsorolásakor az ünnepnapokról szóltam – az intézet tevékenysége viszont inkább a hétköznapokhoz tartozik. A vasárnapoknak azonban a hétköznapok adnak rangot. A küldetésünk az, hogy jó kovász legyünk azoknak a céloknak a megvalósításában, amelyeket a kormány és a kétharmados parlamenti többség a nemzetegyesítés ügyében megfogalmazott. Késedelemben vagyunk, mert 1990-től 2010-ig gyakorlatilag elvesztegettünk húsz esztendőt a rendszerváltás után. Jólesett a határon túli magyaroknak az antalli kijelentés csakúgy, mint az első Orbán-kormány idején a státustörvény mint az állampolgársági törvény előfutára, a Magyar Állandó Értekezlet összehívása, a Sapientia egyetem vagy a Mária Valéria híd Esztergom és Párkány között – ám igazi lendületet 2010 után vett a folyamat. A mi dolgunk az, hogy a törvényeket lefordítsuk a hétköznapok nyelvére. A kutatóintézet missziója felvázolni a közös jövőt, ami nem más, mint a Kárpát-haza gondolatának gyakorlatba való átültetése. Összefüggő Kárpát-medencei hálózatokat, rendszereket kell építeni társadalmi életünk valamennyi területén. A Kárpát-medence legyen egy kulturális tér: épp a kulturális területen tapinthatjuk ki a leginkább nap mint nap együvé tartozásunkat. De egy oktatási térként is kell kezelni: Balog Zoltán miniszter úr bejelentése után, amely a felsőoktatási stratégiáról szól, elmondható, hogy elindultunk ezen az úton. De megfogalmazható az egységes egészségügyi, szociális tér gondolata is; s utalhatok Matolcsy György gondolatára is a Kárpát-medencei gazdasági térről, a Wekerle-terv szellemiségében. Nekünk az a dolgunk, hogy stratégiákat alkossunk, ajánlásokat és tanácsokat fogalmazzunk meg. Kidolgoztuk a Kárpát-haza fejlesztési koncepciót 2030-ig, amelynek az a lényege, hogy az anyaországi fejlesztési tervet Kárpát-medencei lehetőségekkel egészíti ki. A hétéves uniós ciklusokhoz igazodva elkészítettük a nemzetegyesítés hétéves fejlesztési tervét a 2014–20-as időszakra, s ezeket lebontjuk éves cselekvési akciótervekre. A hosszú távú cél nem más, mint egységben kezelni a Kárpát-medencei magyarság életét.
– Mondana konkrétumot?
– Ma, ha valaki magyar állampolgár, de nincs magyarországi lakcímkártyája, ám szeretné befizetni a társadalombiztosítási hozzájárulását, havonta a bruttó minimálbér felét kell befizetnie, a gyerekei után pedig még 30-30 százalékot. Egy háromgyerekes család esetében ez 150 ezer forintra rúg havonta, amit egy külhoni magyar család általában nem tud befizetni. Annak viszont, aki nem magyar állampolgár, de van magyarországi lakcímkártyája, 6900 forintot kell fizetnie a társadalombiztosítására. Ő még nem is hivatalos munkavállaló, mert akkor levonnák a béréből. A gyermekei esetében ugyanez az eljárás ingyenes. E tekintetben tehát vannak még teendők…
– Nagy figyelmet keltett a székelyföldi repülőtér létesítésének ötlete.
– Ez több mint ötlet: már megvalósíthatósági tanulmányt is készíttettünk. Arról van szó, hogy a világon létező két tömbmagyarságot, az anyaországot, illetve a hozzá tapadó partiumi, felvidéki és délvidéki sávot, valamint Székelyföldet közelítsük egymáshoz. Budapesttől számolva átlagosan 650 kilométer a távolság, miközben az észak-erdélyi autópálya ügye elakadt. Ha egységes gazdasági térről beszélünk, Székelyföldet Budapesten keresztül nemcsak Európa, hanem a világ gazdasági vérkeringésébe is indokolt volna bekapcsolni. Ezt szolgálhatná egy légihíd, hiszen Marosvásárhely repülőtere a székely tömbnek csupán a nyugati peremén van, az autóút pedig lényegében egy egész napot vesz igénybe. A Cekend-tetői repülőtér Székelyföld földrajzi központjában biztosítaná a gyors elérhetőséget. Ez Székelyudvarhely és Csíkszereda között félúton van, a Hargita lábánál: egy fennsík, s a Jóisten is repülőtérnek teremtette, mert sosincs köd, a felhők ugyanis alászállnak. Innen Marosszék és Háromszék is elérhető: a Székelyföld szíve. Mudra István megvalósíthatósági tanulmánya egy markáns javaslat, amelyet először a székely közösségeknek kell felkarolniuk, az ottani önkormányzatok közös projektjeként.
– A magyar állam is beszállna?
– Az már a következő lépés. Amit tehettünk: a tanulmánnyal segíteni abban, hogy a székelyek megfogalmazzák kéréseiket. Nemcsak Budapestnek, hanem Bukarestnek is, hiszen érdemes megvizsgálni, miként lehetne ezt a projektet Románia operatív programjaiba beilleszteni.
– A Kárpát-haza Galéria is az egységes kulturális teret modellezi?
– Szerettük volna demonstrálni, hogy a nemzetegyesítési program megvalósítható, ha kitartóan végigjárjuk a kitűzött utat. A kommunizmus idején, de az azt követő húsz esztendőben sem igen tekintették a felvidéki, délvidéki, erdélyi, kárpátaljai vagy épp őrvidéki képzőművészeket a magyar művészeti élet organikus részének. E szűkkeblű kánon ellenében mi próbálunk értékeket felmutatni a külhoni magyarság köréből: ezért szólítunk meg hónapról hónapra egy-egy képzőművészt, hogy munkáikat bemutassuk Budapesten, és ezáltal az anyaországi kultúraszerető közönség is felfedezhesse egyetemes kulturális értékeinket. És fordítva is: például a Boldogasszony-kiállítássorozattal. Ötvenöt kortárs magyarországi alkotót kértünk fel, hogy adjon saját értelmezést a Magyarok Nagyasszonyának. Ezt a tárlatot a Várkert Bazárból indítottuk pünkösdkor a Csíksomlyói Madonna tiszteletére, s körbejárjuk vele a Kárpát-medencét. A galéria tehát egyfajta mintaprojekt. Egyébként az intézetet is úgy építettük fel, hogy van egy stratégiai-kutatási igazgatóságunk, ahol a tervek készülnek, s van egy Kárpát-medencei hálózatfejlesztési igazgatóságunk, ahol próbáljuk a gyakorlatba átültetni elképzeléseinket. Jó kapcsolatunk van a minisztériumokkal, stratégiai egyezményeket kötöttünk egyetemekkel, s rendszeresen egyeztetünk a különböző szakállamtitkárságokkal is, arra buzdítva őket, próbáljanak ők is Kárpát-medencében gondolkodni, beleértve az uniós források felhasználását is.
– Miként áll a „gyöngyhalász-program” ügye?
– Az Országgyűlés határozata szerint november 10. a szórvány napja, de nem csak ezt az egy napot kell a számszerű kisebbségben élő nemzettársainkra szánnunk. Szórványnak a Kárpát-medencei kisebbséget nevezzük; a világban szétszórt magyarságközösségeket pedig diaszpórának: az országgyűlési határozat mind a kettőre vonatkozik. Azt gondolom, hogy magyar jövő huzamosan csak a Kárpát-medencében van, s egyetlen magyarról sem mondhatunk le. A „gyöngyhalász-program” egy olyan ösztöndíj volna a diaszpórában élő magyar gyerekeknek, amely lehetőséget adna arra, hogy néhányan közülük meggyökeresedjenek az óhazában, s itt is maradjanak. De ha vissza is mennek, első generációs magyarként hasznára lesznek a nemzetnek, éltetve a reményt a fennmaradáshoz.
