Szabó László Zoltán a Magyar Nemzet június 14-i számában elegáns filozófiai levezetés formájában bizonyítja be, hogy a balliberális filozófia olyan felkentjei, mint Habermas és Fukuyama előítéletes trogloditák, akik megmagyarázzák önmaguknak, hogy miért alacsonyabb rendűek náluk és elvbarátaiknál mindazok, akik nem az ortodox neoliberalizmusra építik politikájukat. Csakhogy Fukuyama érveléséből első látásra az derül ki, hogy összekeverte a Fideszt, Orbán Viktort a Jobbikkal.
Mert nem igaz, hogy a magyar jobboldal hívei az elmaradott régiók alacsony képzettségű, fizikai munkát végző agrár-népességével azonosak, ellenben a választási eredményekből és különböző közvéleménykutatásokból, felmérésekből évek óta közismert a Jobbikot támogató választók nagy részének társadalmi helyzete, területi elhelyezkedése a választási térképen.
Mi lenne ilyenkor a teendő? Az, hogy egy lengyelül tudó újságíró és egy, a politikai pártok támogatóinak összetételét jól ismerő politológus-elemző-demográfus levelet ír a Fukuyamával interjút készítő lengyel napilapnak és helyre teszi Fukuyamát, részletesen elemezve a Fidesz választóinak területi, társadalmi, műveltségi adatait, összevetve a Jobbik jellemző adataival.
Miután eddig nem történt meg, ez körülbelül a kétezernyolcszázadik alkalom, amikor a magyar kommunikáció elszalasztja a lehetőséget, hogy tegyen valamit a rólunk szóló képtelenségek és hazugságok kiigazításáért.
Az elszalasztott alkalom azért sajnálatos, mert ezúttal nem berlini, bécsi, párizsi, washingtoni napilap ír rólunk képtelenségeket, hanem egy lengyel lap innen a szomszédból. Talán lenne valami esélye annak, hogy leközli a helyretevő cikket, amit a többiek nem, és amit aztán angolra fordítva el lehet küldeni a nagy filozófusnak és minden olyan orgánumnak, amelyik összekeveri a Fidesz-KDNP-t a Jobbikkal, Orbánt Vonával, Horthyval, Szálasival, Rákosival, Putyinnal és Magyarországot Észak-Koreával.
Fukuyama eléggé feltupírozott világnagyság ahhoz, hogy érdemes lett volna belékötni, megcáfolni és vitába keveredni hazugságaival. Ha nem abban a lapban, amelyben szerepeltették, akkor biztosan akad olyan másik lengyel lap, amelyik megteszi ezt a szívességet.
És bármit is válaszolna a híresség, ennek kapcsán alkalom lenne kifejteni néhány tudnivalót rólunk, ha ugyan mi tudunk mondani magunkról valami érdemlegeset.
A kormány hitelességéről szóló nyilatkozatok és cáfolatok megrekedtek valahol „a kormánynak kétharmados többsége van, és az mindenre feljogosítja, punktum” színvonalon. Miközben világszerte dívik az a látszat, hogy itt egy demagóg, populista, hordószónok politika vezeti orránál fogva a kommunista világban elbutított népet a pártállam tükörképét mutató szélsőjobb diktatúra csapdájába, á la Putyin.
Ha azonban az elmúlt huszonkét év történelmét visszapergetjük, olyasmit találunk, hogy 1998-ban a Fidesz első nagy választási sikerét az addig az SZDSZ által birtokolt dunántúli és a fővárosi-nagyvárosi választók értelmiségi polgári rétegeinek átállásával érte el.
Az ország másik, agrár-jellegű felén az MSZP, a MIÉP és Torgyán osztozkodtak ugyanekkor.
Ha van a Fidesznek szilárd, biztosra vehető bástyája, az a főváros történelmi magja: a Belváros, a Vár, az azt övező budai II-XI-XII. kerületi értelmiségi-polgári rétegek által lakott régiók és a környékükre kitelepült fiatal értelmiség-lakta falvak.
De ha ennek a jelenségnek szombólumértékétől eltekintünk, és azt nézzük, hogy 2010-ben a 176 egyéni választókerületből 174-ben – és többségükben már az első fordulóban – Fidesz győzelem született, ez azt jelentené, hogy az ország lakosságának abszolút többsége hátrányos helyzetű, alacsony képzettségű, fizikai munkából élő választópolgár. Ráadásul annyira öntudatos, hogy elmegy szavazni, míg a nagyműveltségű, közép- és felső rétegek tipikusan nemszavazók? És emiatt a balliberálisok eltűntek. Nálunk minden fordítva van.
Hol van ilyenkor a kormánykommunikáció, amelyet éppen most, ki tudja hányadszor átszerveznek. Jó lenne, ha végre nem nekünk magyaráznák el, hogy miket mondanak rólunk mások, hanem egy új stratégiával, megfelelően felkészült szakértőkkel és a külképviseletek aktivizálásával védenénk meg magunkat. Ezen a téren száztíz éves lemaradásunk van. (De akkor még nem voltak saját külképviseleteink.)
Körülbelül akkor írt erről először Molnár Ferenc egy mai napig időszerű tárcát, szóba hozva, hogy a hírhedtté vált Scotus Viator álnevű angol újságíró hogyan áztatja el a magyarságot a határon belüli kisebbségek és a környező kisállamok javára.
Scotus Viator és Masaryk kezdték ezt vállvetve a korabeli Kis-Romániával.
Az első világháború után aztán segítséget kaptak – először a történelemben – a hazátlanná lett Károlyi Mihály, Kun Béla, Jászi Oszkár és mások személyében. A nyelvi kisebbségek üldözésének rágalmához hozzácsatolódott az antiszemitizmus, legutóbb pedig a cigányüldöző rasszizmus vádja, anélkül, hogy ezzel szemben a mindenkori kormányok képesek lettek volna ellenlépéseket tenni.
Éppen ezért minden, a legkisebb alkalmat is meg kell ragadnia egy hatásos, tárgyilagos, de kérlelhetetlenül határozott kommunikációs szervezetnek, hogy ez a folyamat megálljon, immár a bunkóság, elmaradottság, értelmiségellenesség rágalmaival megtetézett magyarellenes „imázs” megtörésére és visszafordítására. Ehhez komoly, felkészült, vitaképes szakembergárda és sok pénz kell. Nincs más kiút.
