Húsz éve lépett hatályba a szerződés az Európai Unióról, amit azóta egyszerűen csak maastrichti szerződésnek nevezünk. Ez vezetett az Unió megalakulásához, és az euró bevezetéséhez. És ez a dokumentum rögzítette az úgynevezett maastrichti kritériumokat, azt hogy a tagállamok költségvetési hiánya nem lehet nagyobb, mint a GDP 3 százaléka, s hogy az államadósság mértéke nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát. Különben jön a túlzott deficiteljárás.
A szerződés ratifikálása már akkor nehezen ment. A francia népszavazáson alig 51 százalék támogatta, Dániában pedig elutasították. A briteknél parlamenti hatáskör volt a ratifikáció, és a szerződés ellenzői kis híján leszavazták a kormányt. De vajon miért? És milyen összefüggésben van mindez az Európai Unió mai válságával?
A válasz egyértelmű: az Uniós szerződés azért nem nyerte el az európai polgárok 100 millióinak tetszését, mert velük senki nem közölte, hogy miért van erre szükség? Miért kell vállalniuk az áldozatot? Mi szükség van a pénzügyi rendszabályokra? És mit kapnak cserébe? Mi van, ha betartják a kritériumokat? A maastrichti szerződés egyetlen emberi vágy, kívánalom vagy igény teljesítését nem vállalta.
Ebből is látszik, hogy az Uniós szerződés valójában egy virtigli szabadpiaci megállapodás, és nem ott kell a bajok forrását keresni, hogy később a lisszaboni szerződésből, az Unió tervezett Alapokmányából kimaradt a kereszténységre való utalás. Mert nem is volt benne soha, egyetlen európai szerződésben sem. Sem a párizsi szerződésben, sem a Római Szerződésben. Az Európai Gazdasági Közösség, mint a neve is mutatja: egy szabadpiac párti szerveződés. Az Európai Unió nem volt keresztény soha.
Végső soron a nagy alapító atyák, az európai egység szorgalmazói, Robert Schumann és Jean Monet nem kapták meg, amit Európától vártak. A gazdasági egységesülés nem az európai közjó, nem a keresztény értelemben vett közösségi gyarapodás irányába indult el, hanem a liberális kapitalizmus diktátuma lett, amelyben a csatlakozó országok – minden ígéret és remény ellenére – soha nem tudtak vagy tudnak érdemben lefaragni gazdasági hátrányukból. Az alapító országok versenyelőnye mindeddig megmaradt, és ha így folytatjuk, meg is marad, az pedig az Unió széteséséhez fog vezetni.
Így lehet megérteni igazán azt, amit Schumann az Unió kapcsán mondott, hogy „Európa jövője vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.” Hiszen ő már látta, hogy milyen irányba indul az együttműködés, és tudta, hogy a gazdag és szegény országok uniója fenntarthatatlan lesz.
A szabad versenyben azóta csak kevés ország tudott feljönni. Akik ki tudtak nőni, azoknak mind protekcionalizmussal sikerült. Kidobták a szabad versenyt és a brüsszeli direktívákat. Az írek amerikai pénzből jöttek föl, a skandinávok piacvédelemmel, a norvégok végül nem is csatlakoztak. Svájcról nem is szólva.
Mi, magyarok csak hat éves Uniós tagság és a magyar érdekek teljes szocialista feladása után tudtuk kezünkbe venni saját sorsunk alakítását. Három éve küzdünk az európai pénzügyi-gazdasági körök óriási versenyelőnyével. Helyzetbe kellett hozni a magyar embereket és a magyar gazdaságot, hogy állják a versenyt. Mérsékelni kellett a költségeiket, a kiadásaikat.
A családoknál ez a kiadásmérséklés a rezsicsökkentés, és ilyen az ingyenes készpénzfelvétel is. A pénzügyi rezsicsökkentés a magyar érdekek megvédése a versenyelőnyben lévő európai cégekkel szemben. Nem vagyunk a piac ellen, de olyan szabad piacot akarunk, amelyen nekünk, magyaroknak is szabad venni és árulni. Olyan piacot akarunk, amelynek a profitja a keresztény igazságosság szerint a közjót szolgálja, a közös gyarapodást, nem másét. Maastricht után csak ez lehet Európa jövője.
(Napirend előtti felszólalás, elhangzott a Magyar Országgyűlésben, 2013. október 29-én.)
