Szemellenzős, „nem látó” ember az, aki nem veszi észre a párhuzamokat a 164 évvel ezelőtti események és a mai helyzet között. Most, 2012-ben korszerű, XXI. századi globális gazdasági és politikai eszközökkel zajlik a küzdelem a magyar nemzet ellen, az ország szuverenitásának megnyirbálásáért, a magyar emberek olcsó földjéért, vizéért, munkaerejének kihasználásáért. Magyarország mindezt védi, és az igazáért harcol – mondta Pálffy István, a KDNP képviselője Szegeden, az 1848-as forradalom évfordulóján rendezett ünnepségen.
Pálffy István beszéde:
Szabad nemzet építi a hazát, szabad országban virágzik a gazdaság, szabad emberek alkotnak maradandót. Az elnyomott népeket pedig véres, küzdelmes szabadságharcok szabadítják fel. A gyarmati sorban senyvedő országoknak a forradalmak teremtenek önállóságot, a helytartók fogságában gúzsba kötött polgárokat a függetlenségi háborúk teszik szabaddá.
Így van, volt és lesz ez a történelemben. Így volt ez 1848-49-ben is. A magyar polgári közösségek az egész Magyarországon megalakuló Nemzetőrség zászlai alá szegődtek, sok százezren önkéntesen, a közös szabadság kivívásáért.
A történelem nehéz leckét adott fel holnapra. Hamar meg kell tanulnunk, hogy minden nemzet alapja az önrendelkezés, még a közös Európai Unióban is. Kossuth Lajos, Széchenyi és Batthyány politikája azért végiggondolandó, mert a következtetések az utódok, a modern nemzetek önrendelkezési vágyának, a közösségek céljainak megértéséhez nyújtanak támpontokat.
Márpedig egy szabad nemzet óriási energiákat tud mozgósítani! 1848-ban a felszabadult ország egysége szükséges volt ahhoz, hogy az áprilisi törvények közjogilag meg tudjanak szilárdulni, hogy az erdélyi Unióval létrejött Magyarország erős legyen és megálljon a saját lábán. A közteherviselés, a jobbágy felszabadítás hatalmas társadalmi tartalékokat aktivizált. Ezekben a hónapokban – szó szerint – gőzerővel épült a Lánchíd, a vízre bocsáttattak dunai és balatoni gőzhajók, gőzmozdonyok készültek a váci és a szolnoki vaspályákra. Ekkor jelent meg a Gazdasági Lapok is, ami fényes bizonyítéka annak, hogy a szabad Magyarországon nem hadigazdálkodás folyt, a honvédség meg tudta védeni az országot, amelynek az agrárgazdasága még exportképes is volt. Működött a híres Magyar Gazdasági Egyesület, a tized eltörlése pedig, mint adócsökkentés jelentős jövedelmet hagyott a gazdálkodóknál.
Szemellenzős, „nem látó” ember az, aki nem veszi észre a párhuzamokat a 164 évvel ezelőtti események és a mai helyzet között. Most, 2012-ben korszerű, XXI. századi globális gazdasági és politikai eszközökkel zajlik a küzdelem a magyar nemzet ellen, az ország szuverenitásának megnyirbálásáért, a magyar emberek olcsó földjéért, vizéért, munkaerejének kihasználásáért. Magyarország mindezt védi, és az igazáért harcol. Természetesen nem mi vagyunk a pénzpiaci és üzleti fegyverkezés egyetlen célpontja, de Európában mi magyarok lettünk a fő ellenségnek kikiáltva. Mert önrendelkezést akarunk, gazdasági erőt kovácsolunk, nem hódolunk be a multiknak és a piaci érdekeknek, és az utolsó forintig harcolunk. Mert példát mutatunk, ezért példát statuálnak rajtunk.
Ma Windischgrätz helyett egy osztrák bank teszi ránk a béklyót, Haynau helyett egy császári élelmiszerlánc mondja ki ránk az ítéletet, Ferenc Jóska képe egy kolbászon uralkodik rajtunk és Bach huszárok képében a kommunális cégek menedzserei fosztogatják az adófizetők zsebeit. Közismert, hogy az osztrákok rengeteg pénzt helyeztek el Kelet- és Közép-Európában, egyebek mellett Magyarországon. Nálunk a legtöbb bank osztrák tulajdonban van. Osztrák pénz a külföld felé fennálló tartozásunk jó egyharmada. Termeltünk a sógoroknak, mint oly sokáig a történelemben. De most észre kell venniük, hogy nincs tovább, a gazdaság és a magyar lakosság nem bírta ezt a mérhetetlen terhet, a magyar munkaerő nem képes újratermelni önmagát, a pénzek nyugati kiszívása bedugult. Mi magyarok jeleztük elsőként, hogy ez így nem mehet tovább. Ehhez persze 2/3-os politikai többség és stabil kormány kellett, de nem ezen a tényen kellene fennakadnia az Unió vezető politikusainak.
Tudomásul kell venniük: 2010-ben a magyar kormány megelégelte, hogy fejőstehénnek nézik az országot, és átalakította a jövedelemelosztást. A jövedelem egy csekély részét itthon akarja tartani. Ez Bécsből vagy Brüsszelből nézve persze tűrhetetlen. Azt akarják elérni, hogy Magyarország magas felárat fizessen a hitelekért, és viselje a „nemzetközi közösség” megvetését, ha a helyzeten változtatni akar a maga javára. Ahogy ezt a 2010-es választási forradalom után és a gazdasági szabadságküzdelem során teszi.
Eközben a magyarság összeabroncsozásán dolgozunk, akárcsak a ’48-as elődök. A nemzeti egység újraépítése zajlik, közjogi eszközökkel, a magyar állampolgárság megadásával mindazoknak, akik magyarok, magyarnak érzik magukat és azt kérik. Törvényeink is kísértetiesen hasonlítanak a ’48-as politikai megoldásokra. Közteherviselés, vagyis a terhek igazságosabb elosztása, egyrészt a bankok, a multi cégek megadóztatása a végletekig legyengített dolgozók helyett, másrészt a munkából élők felszabadítása a terhek egy része alól: családi adókedvezménnyel és csökkentett adókkal, illetve arányos adórendszerrel.
Azonban a XXI. századi elnyomásnak, a hitelező gazdag országoknak és az Európai Bizottság mögött álló üzleti érdekeknek éppen ez a bajuk, hogy Magyarország a saját lábára állt. Ezért az Unió büntetni akart. Mindenáron. Anyagilag és politikailag is. 10 millió uniós polgárt és egy olyan gazdaságot, amely a recessziós környezetben is túlteljesítette a 27-ek átlagát és megelőzött néhány nagyméretű vezető nyugati országot.
Az elnyomók vért akartak látni. Brüsszelnek minden eredményes magyar gazdasági erőfeszítés ellenére csak a szankció, a büntetés és a fenyítés járt az eszében. Ha teljesítettünk, többet követelt, ha bizonyítottunk, újabb feltételeket támasztott. Ha elértük a hiánycélt, újabbat jelölt ki. Ha megoldottuk a problémát, a módszert kifogásolta.
De most történt valami. A csehek már mellénk álltak ez ügyben, a lengyelek és a litvánok más igazságtalanságok miatt emelték fel a szavukat az érdekünkben. Az európai pénzügyminiszterek pedig legalábbis megosztottak a teljesítményünket illetően. Már vannak támogatóink Európában, és mintha egyenlőbb mércével mérnének. Az osztrákok mellettünk szólaltak föl, mintha ráébredtek volna, hogy új kiegyezésre van szükség Európában. Nyugat és a Kelet, a mag és a periféria, gazdagok és szegények között.
Egy modus vivendire van szükség. Egy ilyen modus vivendi létrejöttéhez pedig szövetségesek kellenek. Ezért kíváncsian várjuk a szlovákiai fejleményeket is. Vajon mit szólnak majd Brüsszelben a pozsonyi magán-nyugdíjpénztári befizetések csökkentéséhez, mit szólnak majd a szlovákiai bankadóhoz, a Szlovákiában lévő nagy multik adójának emeléséhez? Mit szólnak az unortodox szlovák gazdaságpolitikai tervekhez?
A keleti piacokról élő nyugati gazdaságok önmérsékletet kell, hogy tanúsítsanak, pénzt, tőkét kell hagyniuk ezekben az országokban, hogy együtt kihúzzuk a recesszióból az utat tévesztett Uniót. Mert voltaképpen Európa a közjót felejtette el. Az alapcélkitűzést tévesztette szem elől, azt, hogy minden polgára javát kell szolgálnia.
Minderre csak egy mód van. Kiegyezés – a különböző érdekek összehangolása új alapokon – a közös megélhetés, a közjó, a keresztény európai alap újrateremtése érdekében. Kiegyezés, mint az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után. Különös módon a Bach korszak abszolutista önkényét is a birodalom anyagi csődje zárta le, és ez már a sokadik párhuzam: a mai európai pénzügyi gondok megoldása egy nyugat-keleti kiegyezéssel. A császár 1860-ban menesztette a hírhedt belügyminisztert, s innen már egyenes út vezetett a megbékéléshez. Elsőként éppen egy március 15-i megemlékezést engedélyeztek Bécsből.
Bízzunk benne, hogy most erre az új kiegyezésre nem kell 20 évet várni, s hogy megteremti Magyarország számára azt a szuverenitást, önrendelkezést és szabadságot, amire egy erős európai szövetség tagállamaként önállóan szüksége van. Mert „szabad nép tesz csuda dolgokat”!
