Ma, ötvenhat után ötvenhat évvel – szerencsésen kiszabadulva a történelem egyik legocsmányabb tákolmányából, a bolsevista szuperállamból, ismét egy államközösség, az Európai Unió tagja vagyunk. Mi még csak emlékszünk a forradalomra és arra, hogy mi vertük az első koporsószöget a vörös koporsóba, sőt, a döntő utolsót is ’89-ben, de a világ, ezen belül az Unió különösen úgy elfelejtette mindkét esetet, mintha soha meg nem esett volna. És soha nem hallottak volna a vörös rémről, amelytől annyira rettegtek.
Sőt, már megint mi ülünk a világpolitika szégyenpadján un-an-ortodox magatartásunkkal, amely vészesen hasonlít egy új típusú koporsószöghöz. Ha az Unió nem újul meg, és nem gondolja át, miféle természetellenes képződménnyé torzult a lobbi érdekek ketrecében, a saját sírját ássa.
Az a veszély érte utol, mint a többi nagy nemzetközi szervezetet, az ENSZ-t és alvilág szervezeteit, vagy a néha Népszövetséget, hogy agyonszervezik önmagukat és nem képesek véghezvinni, végrehajtani e gondolásaikat. Mert túlterjeszkedtek lehetőségeiken.
A nemzetközi szervezeteknek az a gyenge pontjuk, hogy az önkéntes együttműködés elvére alapítják, de olyan államok is beléphetnek, amelyeknek éppen az a gyenge oldaluk, hogy nem képesek az együttműködésre, és a szervezetnek kellene erre kényszeríteni őket gyakran saját érdekeik ellenére.
Az EU esetében az alapítók jószándéka nem hiányzott és mindaddig eredményes volt, míg az eredeti alapítóknak tényleges befolyásuk volt a leendő nagy szervezet megalakulására. Ez a háború után megalakult és döntő befolyással rendelkező kereszténydemokrata pártok korszaka volt. Távoli célként a hajdani Keresztény Európa ideálképe lebegett előttük, amely a valóságban persze soha nem létezett. A célszerű politikai és gazdasági együttműködés biztosította a közös nagy ellenség, a világ bolsevista fenyegetés ellen. Az ő belső kommunistái azonban ténylegesen soha nem kerültek hatalomra, tehát nem kellett számolni velük az eredetileg csak „hatok” Nyugat-európai Uniójában. Amikor az Uniós országok száma a duplájára szaporodott és a homogén szerkezetű társaság, amelyben az államok már nem egyetlen ideológiai áramlatot képviseltek, szembekerültek a szervezet átalakításának szükségével. Az Európai Parlament létrehozása és parlamentként működtetése, a bizottsági helyeken való osztozkodás megszüntette az egységes eszmerendszer sikeres működését. Egyre inkább előtérbe nyomultak a helyi pártérdekek, mintha összeurópai problémák lennének. A fokozatos bővülés, amelyet betetőzött a lisszaboni új alkotmány lényegében az európai ideológiai irányzatok csataterévé változtatta az Európai Uniót, amelyben a Keresztény Európa gondolata tilalmi listára került.
Ugyanígy járt a nemzeti identitás problémája is. A megbékélés eredeti gondolata, amelynek állítólag sikeres mintapéldája, a legendás német-francia kibékülés és együttműködés, a szintén legendás ellenségeskedés után kötelezővé teszi az összes nemzetközi feszültségek szőnyeg alá söprését, mintha ezek nem lennének, mint amilyen Trianon, a Benes – ügy. A harmadik ilyen átalakulás a pártok legkülönbözőbb árnyalatainak a tényleges európai viszonyokat semmibe vevő jelenléte az Unióban. Az uniós választói rendszer, amely nem állapít meg minimális szinteket az Európai Parlamentbe jutáshoz, lehetővé teszi olyan obskurus politikai formációk fajsúlyos szerepét európai szinten, amelyek az egyes országokban semmiféle szerepet sem játszanak. Gondoljunk csak Cohn Bendit, vagy Bokros Lajos és pártcsoportjaik jelenlétére az Unióban, amelyek valójában nem is léteznek, csak a komolytalan választási szabályok juttatták be őket, és juttatták valóságos szerephez.
Így az is megtörténhetik, hogy az a kommunizmus, amely tényleges erejét Európában már teljesen elvesztette, örökre megbukott szocialista néven, az uniós pártok között még ma is számottevő tényező lehet különböző baloldali irányzatok saját pártérdekeikben szívesen szövetkeznek velük és ez visszahat magukra az egyes országokra, ahol nincs hatalmuk, csak nemzetközi befolyás és nyomás formájában szólhatnak a bele szuverén kormányok tevékenységére saját akaratukat kényszerítve.
Konkrét példa, hogy a magyar MSZP, amely itthon nem tud beleszólni a politikába, kívülről az Unión keresztül sikeresen avatkozik be magyar belügyekbe és erkölcsi, politikai és gazdasági nyomást képes gyakorolni még a kormánybuktatással is próbálkozhatik ezen az úton. Tudhatjuk, hogyan áll a helyzet más országok esetében is. Példa rá Görög- és Olaszország.
Vagyis a rettentően demokratikusnak látszó Európai Unió valójában egyáltalán nem demokratikusan működik.
Hogy hasonló helyzetek és módszerek mennyiben járulhattak hozzá például egyes országok erőn felüli eladósodásához, helyzetüknek a megérdemeltnél kedvezőbb, vagy kedvezőtlenebb megítéléséhez, kettős mérce kialakulásához, visszás nemzetközi döntésekhez, ezt eddig még senkinek sem jutott eszébe vizsgálni az Unióban.
A belső ellentéteitől feszített Monarchia és Magyarország a XIX. századvég csillogásából húsz év alatt az összeomlásig jutott.
Vajon mit bír ki a sok államból és irányzatból összetákolt Unió, ha úgy folytatja, ahogyan most látjuk? A bolsevista világhatalom is ’56-tól mindössze harminchárom évig bírta. De a magyar állam és a magyar nemzet mindkettőt túlélte. A harmadik európai tákolmányt is túl fogja élni. Vajon lesz-e egyszer egy igazi ideális Európa?
