Nem kell aggódni amiatt, hogy az idén kevesebben jelentkeztek egyetemekre és főiskolákra. Hoffmann Rózsa, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium oktatásért felelős államtitkára a Népszabadságnak adott interjújában azt mondta, hogy a kormány a hallgatói szerződéssel nem köt röghöz senkit, annak aláírásáról a fiatal mindenféle kényszer nélkül dönt. Anyaként, pedagógusként megjegyezte: a pénznek fontos szerepe van az életben, de nem pótol mindent.
Az oktatásért felelős kereszténydemokrata államtitkár határozottan cáfolta azt az állítást, hogy a rendszerváltozás óta nem jelentkeztek ilyen kevesen. 2007-ben 108 928-an, 2008-ban 96 991-en jelentkeztek. A mostani számokat majd a részletes jelentkezési adatok tükrében és Magyarország, benne a felsőoktatás jövője szempontjából érdemes értékelni – jelentette ki. Hozzátette: „ha ez utóbbit vizsgáljuk, láthatjuk, hogy minden rendben van, hiszen a 109 ezer jelentkező majdnem annyi, mint az adott korosztály létszáma. Márpedig nincs olyan ország a világban, ahol ennek egésze célozná meg a felsőoktatást. A felvehetők száma pedig százezres nagyságrendű. Így tehát az égvilágon semmilyen veszély nem fenyegeti sem a felsőoktatást, sem az ország fejlődését. Sőt jók a kilátások. Kétségtelen, hogy az idén kevesebben jelentkeztek, mint az előző években, de nem annyival, hogy aggódni kellene miatta. Az okokról áprilisban, amikor már látjuk a jelentkezések összetételét, tehát azt, hogy hányan jelentkeztek az idei érettségizők közül, milyen szakokra, milyen egyetemekre mennének, hányan maradtak le az előző évekről, hol vannak súlyos rendszerhibát sejtető eltérések, nyílik mód elemzésekre. Ha korrekcióra lesz szükség, meglesz a lehetőségünk a pótfelvételi keretében a szükséges beavatkozásra. És a következő évekre is le fogjuk vonni a tanulságot”.
Megjegyezte: nem most jelentkeztek kevesen, inkább az elmúlt években vált mennyiségileg túldimenzionálttá a felsőoktatás. Elképzelhető, hogy sokan éppen a követelmények növekedése miatt reálisabban értékelték esélyeiket, s felelős döntést hoztak. Ez kedvezhet a minőségnek.
Arra a kérdésre, nem tartanak-e attól, hogy a társadalom kevésbé tehetős rétegei úgy érzik, nem érdemes továbbtanulni, és ez csökkenti a jelentkezők számát a kereszténydemokrata oktatási szakpolitikus hangsúlyozta: A jelentkezők magas száma – ne feledjük, 109 ezer! – mutatja, hogy egyre többen felismerik: a felsőoktatás befektetés, amelyben az egyén szabad döntés alapján némi kockázatot is vállal. Nagy számban vannak olyan országok, amelyekben mindenkinek fizetnie kell, mégis működik a rendszer. Nálunk az állam hetvenezer fiatal tanulmányait finanszírozza száz- vagy ötvenszázalékos mértékben. A továbbtanulás igénye másfelől nemcsak anyagi, hanem elsősorban életkilátás kérdése. Azok a fiatalok jelentkeznek, akik fejlődni szeretnének, és ezért áldozatokat is tudnak, mernek vállalni. A kormány által megalkotott diákhitel-konstrukció lehetővé teszi minden egyes fiatal számára, hogy anyagi helyzetétől függetlenül tanulhasson. Ezért nem hisszük, hogy nagymértékben fordulna elő, hogy valaki azért ne jelentkezne, mert attól tart, nem kap ösztöndíjas helyet. Az elindult változások a társadalmi mobilitást növelik, olyan fiataloknak is utat nyitnak a felsőoktatásba, akiknek egyetlen lehetőségük a kitörésre a tanulás.
Hoffmann Rózsa visszautasította azokat a kijelentéseket, melyek tandíj bevezetésével vádolja a kormányt. Kijelentette: nincs tandíj! – megismételte: hetvenezer belépő fiatal képzését támogatja az állam, ami valamelyest kevesebb ugyan, mint eddig, de a válság körülményei között most ennyit engednek a gazdasági lehetőségeink. „A kormány egyértelművé tette, hogy egyes területeken, a csökkentett ingyenes jogász- és közgazdász keretszámok kompenzációjára az állami alkalmazásba lépők esetében utófinanszírozással téríti majd meg a képzés költségeit. Az új diákhitel is állami kamattámogatással vehető fel. Ha mindezt összeadjuk, akkor azt mondhatjuk, lényegében nem csökkent azok száma, akiknek a képzéséhez az állam hozzájárul. Csak a finanszírozás más, a minőségi tanulást és a nemzetgazdasági érdekeket szolgáló szerkezetben történik a jövő tanévtől kezdődően felmenő rendszerben” – mondta.
Kifejtette: a tandíj azt jelenti, hogy a hallgató maga fizeti tanulmányait. E szerint a részösztöndíj semmiképp sem nevezhető tandíjnak. (Legyen, nevezzük az önköltséget tandíjnak, de akkor az eddigi költségtérítést is annak kellett volna hívnunk: ez tehát egyáltalán nem új eleme a felsőoktatásnak.) Megkülönbözteti még a korábbi kormány tandíjszándékától a rendszert az, hogy az idén 70 ezer új belépő kap tanulmányai folytatásához állami támogatást, több tízezren továbbra is ingyen tanulnak, míg az előző kormány által bevezetendő tandíjat mindenkinek meg kellett volna fizetnie.
Arra a megjegyzésre reagálva, hogy az új diákhitel felvételét akadályozhatja, hogy a kormány hitelellenes hangulatot generált az államtitkár hangsúlyozta: a kormány arra hívta fel mindenki figyelmét, hogy alaposan át kell gondolni a hitelek felvételét, számolni kell a következményekkel is. Az egyénnek felelősséget és kockázatot is vállalnia kell saját életéért, hiszen a döntést ő hozza meg. Mint mondta: a most kialakuló felsőoktatási rendszer ösztönző jellegű, és többféle lehetőséget kínál.
Hoffmann Rózsa álláspontja szerint továbbtanulásra készülés kapcsán beszélnünk kellene arról is, ami legalább olyan fontos, mint a diákhitel és a hallgatói szerződés. „A pálya iránti elkötelezettségről, a diplomaszerzés iránti ambícióról. Arról a belső hajtóerőről, amely nélkül nincs sikeres felsőoktatás. Azokat a fiatalokat, akik a választott pályára tudatosan készültek az utóbbi egy-két évben, a mostani változások nem rendítették meg. Kicsit gondolkodóba ejtették talán, de aki elhatározta, hogy neki az az élethivatása, hogy például jogász legyen, nem mond le arról, hogy jelentkezzék a jogi karra, még akkor sem, ha történetesen nem kerül majd be államilag támogatott helyre. Mert azt mondja, jogász akarok lenni, és ezért vállalom a feltételeket, amelyek emberségesek. A pályaválasztáskor mindenki pontosan tudja, hogy a jogi pályákon könnyebb elhelyezkedni, és az átlagnál jóval magasabb fizetésekhez lehet jutni. Megvan tehát minden esélye arra, hogy különösebb erőfeszítés nélkül vissza tudja fizetni a hitelt”.
Az államtitkár nem vitatta, hogy most nehezebb a döntés, mint korábban, amikor a diák semmiféle kötelezettséget vagy kockázatot sem vállalt, és ellenszolgáltatás nélküli járandóságként élte meg, hogy egyetemre járhat. De szerinte a leendő értelmiségtől a társadalom joggal várja el, hogy komolyan vegye tanulmányait.
A felsőoktatásból történt forráskivonással kapcsolatban Hoffmann Rózsa egyértelművé tette: a felsőoktatás finanszírozásának változásai nem a pénzkivonást célozzák. Emlékeztetett rá, hogy az Új Széchenyi-terv keretében százmilliárd forintos nagyságrendű pályázati összeg nyílik meg. „Ha mindent összeadunk és kivonunk, azt látjuk, a GDP-nek változatlanul 1,5 százalékát fordítja az állam a felsőoktatásra” – mondta az államtitkár.
Hangsúlyozta: a gyors átalakítás során minden téren a méltányosságra törekedtek. Ennek megfelelően a változások nem érintik a már rendszerben lévőket, csak azokat, akik most kezdik majd tanulmányaikat.
Arra az állításra reflektálva, hogy az egykulcsos adó miatt hiányzó került nehéz helyzetbe az ország Hoffmann Rózsa kijelentette: nem gazdasági szakember, de bízik benne, hogy a kormány előrelátó, és hosszú távon gondolkodott és az egykulcsos adó, ha ideiglenesen okoz is problémákat, hosszú távon a gazdasági növekedést fogja előidézni. Hozzátette: mindenféle szerkezeti átalakítás kezdetben visszaeséssel jár.
A kérdésre, hogy Magyarországon a diplomások aránya még mindig elmarad a fejlett országok átlagától, miközben az EU-ban növelni akarják a számukat. Valamit Európa és a fejlett országok rosszabbul tudnak, mint mi az oktatásért felelős államtitkár válaszában emlékeztetett: azok a statisztikák, amelyek azt mutatják, hogy Magyarország lemaradásban van, a teljes lakosságra vetítik a diplomások arányát. Az ország az utolsó tízegynéhány évben növelte meg a felsőoktatásba lépők számát. Ez a lakosság egészéhez viszonyítva néhány évtized múlva mutatja meg a növekedést. Mint mondta: „jó úton vagyunk, de nem lehet egyik napról a másikra pótolni negyven év lemaradását. Magyarország megtette, mégpedig erőltetett ütemben, azokat a lépéseket, amelyeknek az eredménye húsz-harminc év múlva mutatkozik meg. A baj az, hogy ez a folyamat nem párosult megfelelő minőségi szelekcióval. Ez az egyik magyarázata annak, hogy bár nagy tömegek bekerültek a felsőoktatásba, mégis sokan, harminc-negyven százaléknyian diploma nélkül tűntek el belőle. A felsőoktatáshoz megfelelő képességek és ambíciók kellenek. A bejutók arányszámát tekintve egyáltalán nem állunk rosszul. A belső szerkezetet tekintve viszont igen, hiszen kevesen tanulnak olyan szakokon, amelyektől a gazdaság fellendülése elsősorban várható. Ezért hirdettük meg a támogatott keretek átcsoportosítását. Tudjuk persze, hogy időre van szükség ahhoz, hogy ez a felismerés eljusson a közoktatásba, és arra ösztönözze a fiatalokat, hogy nagyobb intenzitással és eredményesebben tanulják a természettudományos tárgyakat”.
Az interjúban felemlegetett „röghöz kötéssel” kapcsolatban Hoffmann Rózsa hangsúlyozta: nem kötünk röghöz senkit. A röghöz kötés a középkori történelemből ismert fogalom, és élethosszig tartó kényszert jelentett a jobbágyok számára. Azt, hogy aki jobbágynak született egy faluban, annak ott kellett maradnia élete végéig, és a földesura javára kellett dolgoznia. Ez megváltoztathatatlan kényszer volt akkoriban, a szabadság teljes hiánya. A hallgatói szerződés szabad döntés alapján megkötött polgárjogi szerződés, amelynek az aláírásáról a fiatal mindenféle kényszer nélkül dönt. Ha úgy határoz, hogy nem írja alá, akkor tanulhat a diákhitel segítségével. Ha úgy, hogy az aláírás számára előnyösebb, akkor megköti az állammal a szerződést, amelyben kötelezettséget vállal két dologra: egyrészt, hogy idejében befejezi a tanulmányait, másrészt, hogy a diplomaszerzést követő húsz évben körülbelül tíz évet Magyarország javára dolgozva visszaadja a segítséget annak a közösségnek, amely a tanulmányait fizette.
Anyaként, pedagógusként megjegyezte: a pénznek, a magas külföldi fizetésnek fontos szerepe van az életben, de nem pótol mindent. Tapasztalatai szerint sok fiatal, aki másik országba megy boldogulni, ott ritkán tud gyökeret ereszteni, ellenben itthoni családi, baráti kapcsolatai virtuálissá válnak, a szülőföldjéhez való természetes kötődése elvész, legalábbis fellazul. Az ilyen ember könnyen boldogtalanná válik, hiába van sok pénze. Ezzel is számolnia kell mindenkinek, aki végleg elhagyja a hazáját. A kormány mindent elkövet azért, hogy növekedési pályára állítsa a gazdaságot, hogy elindulhasson a bérek felzárkóztatása. Nem lehet elvárni, hogy egy végtelenül eladósított ország mintegy varázsütésre tüntesse el a négy és félszeres vagy még nagyobb fizetésbeli különbséget.
