A kérdés nem újkeletű és már a két világháború között, az olimpiai mozgalom elterjedésével egyidőben feltűnő volt az egyharmadára zsugorított, örök vesztes Magyarország sikeres szereplése. Erre csak kisrészt adhat választ, hogy már a mozgalom indulásakor és az első olimpiászon ott voltunk, amikor az még csak néhány civilizált európai ország sportoló úriembereinek és polgárainak vetélkedése volt.

Nyilván több tényező együttes hatása hozta létre azt a légkört, amelyik az elmúlt száz évben életben tartotta a sportok iránti érdeklődést. A kezdetekhez vissza kell menni egészen Széchenyiig, aki angol mintára kezdeményezte a lóversenyezés megszervezését. Ez pedig együtt járt a sportszerű gondolkodás elsajátításával is, ami az angolos életforma egyik jellegzetessége. A sportszerű gondolkozás pedig a sportemberben testesül meg.

Az akkori sportok egy része a XIX. században: Pld. a lovaglás, kardvívás, a lövőfegyver használata, a mindennapi élethez tartozott. Más sportok pedig Angliából származtak át: a tenisz, a kerékpár, a labdarúgás, ökölvívás. Ezek itteni elterjedése az akkori anglomániának nevezett nyugat-követés jelenségei közé tartozott.

De az egyre általánosabb, kötelező iskolarendszer, különösen a középiskolai oktatás, az utasítások betartására, fegyelemre, rendre szoktatás, a közösségi magatartás, a teljesítmények mérése az oktatásban, a később annyit szidalmazott poroszos iskolarendszer is magában hordozott a sportszerűséghez tartozó elemeket.

Sok országnál korábban kezdődött meg nálunk az iskolai tornaórák bevetése is.

Ezeket a folyamatokat betetőzte az első világháborúban a férfitársadalom militarizálása. A sporttal összefüggő fegyelem, önfegyelem, testi erőfeszítés és versenyszellem addig csak a polgári és úri társadalmi rétegekben vert gyökeret, a háborúban mindez élet-halál kérdése lett minden férfi számára, és tovább élt a háború után is az olyan vesztes országokban, mint hazánk vagy Németország, a magát vesztesnek érző Olaszországban is.

Nem véletlen, hogy a két legyőzött országban, nálunk és a németeknél a hadsereg és a katonai kiképzés korlátozása egyféle katonásdi kifejlesztéséhez vezetett. Ezekben a pót-katonai szervezetekben sok volt a sportjellegű kiképzési elem. Az addig csak középosztályra és annak iskolázott rétegeire jellemző sportkedvelés lefelé is terjedni kezdett. Abban az időben, amikor még nem csak tévé, de rádió sem volt, a csak néhány elemit végzett falusi fiatalok a kiképzésben ismerkedtek meg számos atlétika, szertornászat, vagy például a labdarúgás elemi szabályaival. Az addigi birka- és libalegelőkön kezdetleges sportpályák, futballpályák létesültek, versenyeket rendeztek. Sportegyesületek alakultak, az addigi elitsport sok tekintetben tömegessé vált. A gazdaságilag fejlettebb városokban – nagyrészt közadakozásból – komolyabb sportpályák, uszodák, teniszpályák, korcsolyapályák épültek, divattá, majd igénnyé lépett elő a sportolás, serdülő fiúknál, lányoknál. Mindezt továbbra is alátámasztotta a fegyelemre, szorgalomra nevelő közoktatás, de a diákéletben szerepet kapott a cserkészet is.

Nem véletlen, hogy a két világháború között a modern sport őshazáját jelentő angolszász világ mellett éppen a németek, olaszok, magyarok és a militarizált japánok voltak az egyre gyakoribb világversenyek és az olimpiai játékok főszereplői. Mint ahogy az sem, hogy míg az elit-sportágakban a magasabb iskolát végzettek, addig más sportágakban: a futballban, kerékpárban, boxban, birkózásban komoly szerepet kaptak az alacsonyabb társadalmi rétegek fiataljai is.

A második világháború után ebből a szempontból nem történt jelentős változás, az iskolás fegyelem, a társadalom militarizálása még kiegészült azzal, hogy a sport kedvtelésből egzisztenciális érdekké vált és a társadalmi érvényesülést, a gazdasági előnyök is erősítették. A Szovjetunió sportsikereit, csakúgy, mint Kínáét ezek a jellemzők vitték előre. A fegyelem, a szinte kötelező jelleg a régi maradt. Jellemző viszont, hogy a német sportsikerek örököse nem a jólétben elpuhult, liberális Nyugat- hanem Kelet-Németország volt az olimpiai játékokon, míg az egyre profibbá vált sportéletben a gazdag országok megvásárolt sportolói aratják a győzelmeket.

Magyarország sikereire az is jellemző, hogy a közvetlenül a háborút követő évtized még a Horthy-korszakban nevelődött nemzedékeknek volt köszönhető, örökségüket automatikusan folytatták a párt-állami társadalom és sportpolitika által kineveltek. De bizonyos hanyatlás ezek kiöregedésével már érzékelhető volt.

Hogy most ismét felívelt a magyar sport hírnév, az nyilván az elmúlt százhúsz év alatt hagyományossá vált sportszellem, amely az angolszászokra és ránk, egykori anglománokra jellemző. A hagyománnyá vált sportszeretet, ha most az új, a múlt jó példáját felújító iskolarendszer és állami megbecsülés erősítheti, ha a fiatalság kiheveri a liberális oktatási rendszer áldásait.