Legyen a szoprán Tamás Gáspár Miklós, nyugalmazott filozófus, egykor neokonzervatív, ballib és Isten tudja, még mi minden. Több hozzászólás is megdicsérte „Közérthető Cikk” című gondolatkísérletét. (Népszabadság, augusztus 17.)

 „…kietlennek tartom a kormányzat árnyalatlan, monoton, szüntelen szidalmazását. Ezt a közönség is unja, még az a része is, amely méltán utálja a jelenlegi rezsimet… – kezdi írását TGM … a közvélemény beletörődött, hogy hosszú éveket, esetleg évtizedeket fog leélni ebben a rendszerben…”

Szerinte ez a felismerés az oka a fiatalok tömeges emigrációjának. Úgy látják, hogy a jövőben „folytatódik majd a gazdasági, politikai, kulturális, erkölcsi hanyatlás.”

A továbbiakból kiderül, hogy mindennek kiteljesedése a választójogi törvényben, főleg a tervezett előzetes regisztrációban csúcsosodik ki. Az amerikai példára való hivatkozás alaptalan, mert ott éppen a feketék polgárjogi harcának eredménye lett a regisztráció, így érték el, hogy szavazati joghoz jussanak. Nálunk viszont ugyanez a jogfosztás eszköze, mert csak az iskolázottabb és vagyonosabb rétegek érzik fontosnak, hogy regisztráltassák magukat. Azok, akik „a status quo, a fennálló, jelenlegi állapotok támogatói. Éppen ezek a status quo, a fennálló, jelenlegi állapotok támogatói. Éppen ezek a status quo-konzervatív szavazók mentek át a szocialistáktól a Fideszhez…”

Ugyanis szerinte a szocialisták, mint a szakértelem, rend és nyugalom biztosítékai, elvesztették hitelüket és most, mint az értékeknek a hívei a Fidesztől várják ezek biztosítását.

Ők tehát majd regisztrálnak a Fidesznek, ellenben „a vereségbe beletörődött, pártjukat csak lanyhán kedvelő ellenzéki választókat nehéz lesz rávenni az előzetes regisztrációra… a politikát úri huncutságnak tartó plebejusokat még nehezebb.” Amellett a nagyközönség nem érti a mai ellenzéki értelmiség állandó értelmezési vitáit a kormány intézkedései felett és unottan elfordul tőlük.

TGM a regisztráció elleni küzdelmében egyre messzebb kanyarodik annak logikus magyarázatától, vagyis hogy ugyan mitől motiváltabbak a jobboldaliak a regisztrálásra a baloldaliaknál és végül a Horthy-korszakon nosztalgiázó Fidesz és Jobbik – ki a hitelesebb jobboldali – küzdelmébe bonyolódik. Talán éppen ez tennék aktívabbá a jobboldali választót? Vagy talán az, hogy TGM szerint a regisztráció egy külön küzdelem a szavazókért és ebben a Fidesznek nagyobbak az esélyei. Ma már ezzel meg is nyerték a választást?

De ha a választó tohonya, akkor mi a magyarázata, hogy az eddigi választói rendszerben, amelyet TGM szerint már megszokott a nép, volt második forduló is, amikor újra el kellett menni. És el is ment a sok tohonya választó. Ez TGM-nek eszébe sem ötlik? Mármint, hogy a második elmenetel elmarad, illetve előrejön regisztráció címén.

 „De azért nem kell kétségbeesni, 2026-ban valaki majd bizonyára megszorongatja Orbán Viktort. Addig azt a pár évet ki kell bírni” – rekeszti be az önmagával folytatott vitát kurtán-furcsán TGM.

Az alt szólam Dessewffy Tibor „Szörnyen, jól” című írása (Népszabadság augusztus 23.)

D. T. alaposan felkészült szociológus és politológus, minden héten elolvas egy, az USA-ban aznap megjelent aktuális elméletről szóló könyvet és annak megfelelően vizsgálja a fennálló hazai politikai állapotokat.

 „… előbb a reménytelenség … áttekintése következik – vezeti be tudóshoz méltó precizitással írását – … azután megkíséreljük összesöprögetni a remény morzsáit.”

„A politikai projekt lényege a hatalom megszerzése után annak minél hosszabb időre való megtartására irányul…” – (Projekt 1.)

 „… Orbán tehát ezért „kissé áthangolta a dem9okratikus intézmények hagyományos működését: balra simított alkotmánybíróság, egypárti OVB, választási törvény optimalizálása, határontúliaknak adott szavazati jog és a legújabb találmány, az előzetes regisztráció…” amelyet szerinte már Sólyom László is megsokallt. És persze a közpénzek feletti szabad rendelkezés. (Lásd Simicska). Továbbá „a baráti média seregei, a kereskedelmi tévéktől a kistafírozott honlapokig…” (Ami a kistafírozást illeti, arról D. T. Gyurcsány főtanácsadójaként tudna mit mesélni.)

Meg még sok minden, melyekről megjegyzi, hogy mindez közismert.

Ebből következik, hogy „a kigyúrt orbánista Fideszhez képest a demokratikus ellenzék erői gyengék, szétforgácsoltak, egymással veszekednek, ez … a választási kudarc előszobája…”

 „Amire érdemes felfigyelni, az a politikai projekt mellett futtatott társadalmi projekt. Szerinte Orbán az ismert választási kudarcai után hozzálátott az egész magyar társadalom átszervezéséhez.

Ennek modellje a két világháború közötti magyar társadalom hagyományokon alapuló felépítése, amikor „az állam-egyház-arisztokrácia-uralom-nemzeti középosztály-kispolgárság rendes szövetségét találjuk, amely szemben áll a kapitalista vállalkozás, a szabad értelmiségi pályák, a polgári középosztály, a munkásság világával.”

Vagyis Orbán Viktornak sikerült a magyar társadalom tudatalattijából újrateremteni a Horthy-rendszert és „már csak arra kell ügyelni, hogy ez a másik pillér fölénybe kerüljön és kiszorítsa a „posztszocialista, kapitalista, liberális” maradványszerkezeteket.”

Orbán egész politikája ehhez a rendes, tekintélyelvű világnak a visszaállítását célozza, legfeljebb annak „mézeskalács” külsőségei nélkül.

D. T. szerint „Amitől ez a helyzet aggasztó, az a két projekt együttállásából adódó időtáv… A Fidesz két évtizedre rendezkedik be a hatalomba. Az Orbán-féle Fidesz egy esetleges valamikori vereség esetén is elég erős lesz ahhoz, hogy megbénítsa a szükségszerűen gyenge kötésekkel kapcsolódó koalíció működését… Nem igaz, hogy Orbán politikailag nem élheti túl az esetleges vereséget.”

„Meddig maradhat ez így? … jó eséllyel még sokáig, de azt aligha gondolhatjuk, hogy … tovább marad fenn, mint Dzsingisz káné, Mugabéé, vagy Kádár Jánosé”.

A rendszerekben gondolkodó D. T. végül abban reménykedik, hogy mint minden rendszer, Orbáné is egy idő után belső feszültséget termel és ez a feszültség bármikor, esetleg a közeljövőben is szétfeszítheti. Mert a rendszereknek és a feszültségeknek ez a természete.

 „Azt, hogy ez a feszültség milyen alakot ölt, ma még nem tudhatjuk, … Orbán valódi erőssége nem az, hogy egyre frusztráltabb, egyre zsugorodó táborát egyben tartja, hanem az, hogy a vele elégedetlenek egyre fásultabbak, kiábrándultak, megosztottak és szervezetlenek… a kivonulást választják. Ám ez nagyon hamar megváltozhat”.

 „Ám akárhogy is lesz, Orbán választási veresége után az lesz a valódi nagy kérdés, hogy a majdani új kormány képes lesz-e olyan politikai és gazdasági teljesítményt nyújtani, amellyel az orbáni politika kettős projektjének sebeit begyógyítja.”

Dessewffy Tibor, a profi politikai elemző véleménye sok szempontból autentikusabb a másik három „véleményformálónál”. Először is: ügyet sem vet az ügyeletes főgonoszra, a regisztrációra, mert tudja, hogy akinek eleve nagyobb a támogatottsága, több a szavazója, annak lesz több a regisztrált szavazója is.

D. T. éppen egyidős a Fidesz nagy generációjával, évfolyamtársak voltak az egyetemen és ez csalóka látszat foglyává teszi. Ő, az aszfalton felnőtt városi fiú, aki – ha adoptáltan is – de egy történelmi nevet és generációkra visszanyúló értelmiségi múltat örökölt, nyilván ma is az első generációs vidéki kollégistákat látja a Fidesz vezetőiben és ez az ő nagy tévedése.

Csak úgy, mint a többi véleményformálóké, akik mindent könyvből tanultak, amihez józanság és tehetség kell.

Ezt nem értik az Unió bennfentesei sem, akiknek a bolsevizmus, a pártállam csak afféle krampusz, amelyek ijesztgették őket, ha rosszak lesznek, és ők kacérkodtak vele fiatalságuk idején, maoista kommunákban, összkomfortos, szülők fizette nyomortanyákon.

Nem érti D. T, aki miután rövid kitérőt tett a konzervatív úri világba, írt egy könyvet a kitelepítettekről, sürgősen visszatért az MSZMP-s, MSZP-s üzletasszony mama köreibe.

Nem tudja, nem tudják, hogy a kommunizmust, annak torzulásait kemény harcban le kellett győzni. És ennek még nincs vége.

A tenor hangján Ungváry Rudolf író foglalkozik a magyar jövő gondjaival. Ő – önjellemzése szerint egy kicsit bal- egy kicsit jobboldali. Ez valószínűleg abban nyilvánul meg, hogy mindig az éppen regnáló oldalt nem kedveli. Vagyis ő az örök ellenzéki. Amúgy lelke mélyén katolikus is lenne, ha a pápa, a zsinat, a bíborosok, püspökök, a papság és a milliárdnyi hívő nem lennének annyira kiábrándítóak, nem kompromittálnák örökösen a tiszta hitet. Írásának címe és a belőle vastagon kiemelt részlete jó kis beugratás. (Népszabadság, június 27.)

„A következő versszak” nyilván a mai ellenzékre utal, s még inkább a vastag betűs sorok: „Foglyai a maguk okozta világnak és most már minden jel szerint azok is maradnak egészen a bunkerig, melybe lassan, de biztosan beszorulnak. Ahogy fel se merül még bennük, hogy egyszer mégis csak el kell majd számolniuk azzal, amivé Magyarországot tették.” Őszödi Gyurcsány? Kóka? Bokros? SZDSZ?

Nyilvánvaló, hogy ezek a sorok csakis a baloldal viselt dolgaira vonatkozhatnak. Pedig a csudát. A jobboldalnak kell egyszer majd elszámolnia azzal, ami még el se kezdődött? Hiszen még félidőnél tart!

Ungváry párhuzamot lát a mai jobboldal potenciális tettei és gyerekkorának háborús, nyilas, antiszemita, deportálós „Horthy-korszaka” között. Úgy emlékszik, hogy az akkori elbizakodott magyar társadalom el se tudta képzelni, hogy egyszer vége szakad az ő jó világának! Aztán a bunkerban végezte. A „következő vereség” a Fideszre vár.

 „Ennek a tábornak a magabiztossága a figyelemreméltó. Ahogy el sem tudnak képzelni a sajátjukon kívül más igazságot… Az ellenzék többek között azért sem találja meg velük szemben az ellenszert, mert el sem tudja képzelni, mennyire másként értelmezik abban a demokráciát leépítő táborban a világot, mint ők.” Mármint hogy a naiv ballibek világszerte csak a szájukat tátják, ha Orbán beszél.

Nálunk – ellentétben más ex-szocialista országokkal – jogfolytonosságot teremtünk a két háború közötti korral, (Óh, persze a körülöttünk lévő államokban bezzeg virágzik a leggyönyörűbb liberális demokrácia (lásd Románia, Szerbia, Ukrajna), míg nálunk Ungváry állítása szerint pártcélokra használjuk fel a titkosszolgálatot.

A mai magyar rendszerben az uralkodó elv a „vezérhez” való hűség, mint egykor az SS-ben. Egyelőre „… semmi jele, hogy akár az oligarchák közül bárki, akár a jobboldalon belül érdemleges erők és rétegek elfordulnának…” a vezértől, vagyis Orbántól.

Ha a Fidesz megnyeri a következő választást is, az olyan megrázó hatással lesz majd az euroatlanti eszme híveire, mintha Magyarországon 1944 után is fennmaradt volna a Horthy-rendszer – véli Ungváry. Ezt az euróatlanti-hívek ma még el sem tudják képzelni. De ez a megrázó élmény „… a feltétele annak, hogy a kialakult reménytelen helyzetére ennek megfelelő válaszokat adjon. Hogy felismerje, minden számba vehető eszközt számba kell venni, amikor az ellenszegülés megfelelő formáit keresi. Ha ezt nem teszi, az sem tragédia. Majd felismeri egy újabb nemzedék a következő választások után.” A számbavételig jöjjön, aminek jönnie kell, Orbán rémuralma.

A kórushoz a basszuskíséretet az ÉS augusztus 17-i számában Bruck András két teljes oldalt betöltő siratóéneke szolgáltatja. Ő a ballib SZDSZ utolsó katonája, akit ottfelejtettek őrségen és nem tudja, hogy már nincs SZDSZ. Írásában visszaköszön mindaz a gyanúsítás, rágalom, gyűlölködés és tévedés, amit a baloldali sajtó az elmúlt tizennyolc évben a Fideszre zúdította bel- és külföldön.

Az írás címe, csak úgy, mint Ungvárynál, itt is félrevezető. „Miben bízik a baloldal?” Az olvasó azt gondolja, na, végre megtudjuk, miben bízik a baloldal. Valójában így kellene szólnia: „Ugyan miben bízik a baloldal, mikor nincs miben bíznia!”

Érdekes az a többes szám első személyű hangvétel, amely nem fejedelmi többes, hanem a mindenkit képviselő egyetlen igaz ember, próféta hangja, aki azt hiszi, hogy minden valamirevaló ember úgy érez és gondolkozik, mint ő – kivéve Orbánt és szűk vezérkarát – tehát nyugodtan szólhat mindannyiunk nevében.

„Ezt nem láttuk, nem láthattuk előre … nem feltételeztük, hogy a magyar állam még a mi életünkben ellenünk fordulhat. És most itt állunk szinte teljesen védtelenül. A modern parlamenti demokráciák ezernyi eszközzel rendelkeznek a mindig elszabadulni kész állam féken tartásához, de nálunk valamennyi csődöt mondott. Magyarország olyan repülőgép, amelynek egyszerre estek ki a kerekei, tört le a szárnya és fogyott ki belőle az üzemanyag. Nincs hatékony sajtónk, nincs az esküjéhez hű parlamentünk, nincs gerinces alkotmánybíróságunk, nincsenek százezreket az utcára szólítani képes szakszervezeteink, nincs tárgyilagos, csak a törvény előtt meghajló köztársasági elnökünk, nincsenek radikális, önmagukért kiállni hajlandó fiatal tömegeink, nincs semmink az állam bénító hatalmával szemben… és a legtöbbünknek már reménye sincs… hogyan történhetett ez meg? … mi lesz velünk, ha az eddig ismert leghatékonyabb, legtöbb embernek jólétet, előrejutást ígérő társadalmi rendszerbe belebukunk. Senki más Európában, egyedül mi, magyarok.”

Ez az „egyedül mi” nem vicc, Bruck komolyan gondolja, Európában attól virágzott a jóléti állam, hogy liberális demokrácia és szabadversenyes bank-kapitalizmus volt és „bebizonyították, az út végén nyolcvanévesen is fitt nyugdíjasok, a miénknél is sokszorosan magasabb életszínvonal várna ránk.”

A válságot és nyomort tehát a Fidesz idézte elő.

Bizonyára Görög- és Spanyolországra, Olaszországra, az írekre, Izlandra gondol? Csupa bizonyíték rá, hogy egyedül mi vagyunk bajban?

Még csak annyit, hogy „Minden … Stumpf István alkotmánybíróvá jelölésével kezdődött…”

És Bokros Lajos? Medgyessy? Gyurcsány? Őszöd? Bajnai? Simor András? Ők az ország javát szolgálták.

Bruck nem jelöl meg semmiféle határidőt, nem beszél arról, hogy tizenkét, vagy húsz évig kell-e várni, kiböjtölni. Nem látja az alagút végét, az a világvégét látja. A balliberális világ végét.

Bruck világa különös világ. Feltalálta a dogmatikus liberalizmust. Az ő világában csak egyetlen emberfajtának van létjogosultsága, a liberális demokrácia hívőinek. És csak egyetlen üdvözítő politikai ideológiának van létjogosultsága, a liberális demokráciának. Aki nem liberális, az nem lehet demokrata sem. Vagyis nem lehet valaki egyszerűen csak demokrata, esetleg szociáldemokrata vagy kereszténydemokrata.

A „mi lesz velünk?!” kétségbeesett felkiáltása arra a maroknyi emberre vonatkozik, amivé a hajdani liberális demokrata szavazósereg zsugorodott, miután a tömeg csalódva vagy átállt máshová, például vagy félmilliónyian a Fideszhez, még 1998-ban, vagy kámforrá vált és visszavonult a magánéletbe.

De van Bruck segítségkérő felkiáltásában egy adag valóságos egzisztenciális félelem is. A mértékadó, véleményformáló, balliberális értelmiségi félelme, aki megbukott a gyakorlatban, és érzi, hogy nincs rá szükség. Nem hiányzik senkinek, nem hallgatnak rá, territóriuma beszűkült.

Nem is beszélve azokról a nem kis számú véleményformálókról, akiknek kényelmes pozíciót, orgánumot, tekintélyt biztosított az annyiszor gyalázott, nevetségessé tett, szükségtelen „állam”.

Valamire mégis csak jó volt az „állam” az elmúlt húsz évben, amikor az volt az elv, hogy le kell építeni, meg kell fosztani gondoskodó funkciójától, éljen meg mindenki, ahogy tud, aki nem dolgozik, ne is egyék, hulljon a férgese, a kapitalizmus majd olyan jólétet teremt, hogy a nyolcvanévesek vígan gördeszkáznak a napfényben úszó tengerparti luxusszállodák járdáján.

„Miben bízik a baloldal? … és mire vár? Amíg a ház előtt ismét nem áll meg a fekete autó? … demokratikus rendszerekben az új miniszterelnök nem áll oda az egész országot átalakítani…”

„Bármit remél is a baloldal, a hatalom már nem fog visszafordulni… Csak a vak nem látja, hogy Orbán Viktor feladta a nyugatot. Nem is tud, nem is akar az onnan érkező erkölcsi és minőségi elvárásoknak megfelelni…”

És az ügyeletes rém: „… az előzetes választási regisztráció kilátásba helyezésével … lényegében tudatta mindenkivel, hogy a hatalomról semmilyen körülmények között nem hajlandó lemondani…”

Nehéz a kásahegynyi szövegből a kétségbeesésen kívül a valóság világához tartozó gondolatokat kihámozni. érezhető, hogy Bruck kizárólag a baloldali médiából szerzi értesüléseit, gondosan ügyel, hogy minden jobboldali fertőzéstől steril maradjon.

Így aztán, mint a másik három szólamra, erre is jellemző, hogy nem foglalkoznak a baloldali ellenzék fő problémájával: Mégis, mit kellene tenni a végső bukás, a teljesen egyoldalúvá fejlődő magyar politikai viszonyok színesebbé tételének érdekében.

A négy szerző: a filozófus, a szociológus, az író és a publicista egyike sem törődik a baloldali politikusok centrális problémájával: hogyan lehetne a kisebbségből többséget teremteni, összefogni, vagy külön-külön visszakerülni a hatalomba.

A véleményformálók többsége valószínűleg már belátta, hogy hosszú távú túlélésre kell berendezkednie és erre éppen a regisztrációs választási törvény gondolta döbbentette rá. Az a valószínűség, hogy a hátország valójban nem elkötelezett irántuk, szavazóik állásfoglalása pillanatnyi döntés eredménye volt, és nem elvileg megalapozott Nem bír ki még annyit sem, hogy néhány hónapon át elköteleződjön a bejegyzéstől a választás napjáig. Az a félelmük érződik, hogy a polgárok relatív, de talán abszolút többsége mégis csak a hagyományos magyar társadalom mentalitását vallja magáénak, illetve, akinek van identitása, az a magyar hagyományban, múltban, erkölcsben, szokásokban gyökerezik. Túlélte a XX. század minden viszontagságát és a XXI. században újra megerősödhetik, a balliberalizmusnak legalább egy generációt kellene várnia. De hol lesz addigra ez a felszínes, a nyugati jólétben kiagyalt politikai divat?