„A pedagógusok nem akarták elhinni, hogy a diákok ennyire sötétnek látják jövőjüket” írja a lap. A „Jövőképtelen” című előadásból kiderül, hogy miért. A fiatalok szerint a magyar társadalom legégetőbb kérdései vagy nincsenek kibeszélve, vagy az egymást követő politikusi kurzusok eddig a diákok számára elfogadhatatlan válaszokat adtak ezekre… Jeleneteiben az egzisztenciális félelmek a legerősebbek (a felsőoktatásba kerülő végzősök főként a tandíjtól, a majdani munkanélküliségtől, a röghöz kötéstől, az általuk vágyott diplomák elértéktelenedésétől tartanak) de borzasztóan zavarja őket a különböző kisebbségekkel szembeni diszkrimináció erősödése: a romák, a melegek, az idősek számukra érzékelhető kirekesztése. Van véleményük az abortuszról és a szánalmas politikai elitünkről is. A jelenetek hangvétele hol megrendítő, hol valószínűtlenül egyszerű, hol ironikus.”

Az igazgatónő szerint „pedagógus kollégái közül sokan egyszerűen nem akarták elhinni, hogy a diákok ennyire sötéten látják a jövőjüket Magyarországon.”

Ez a diákszínházasdi egy nagyon régi históriát juttat eszembe. Valamikor, még a második világháború kitörésének napjaiban, vagy azt megelőzően, a Szegedi Tudományegyetem színjátszói egy Hamlet-előadást rendeztek. Nem sokkal utána a két főszereplő, egy fiú és egy lány öngyilkosok lettek. Akkor sok találgatást és nagy vitát váltott ki, bár nem kizárt, hogy a tragédiának valami szerelmi háttere is volt, hogy nem a beleélés, tragédia mesterséges légköre váltotta-e ki az öngyilkos pesszimizmust?

De azok a fiatalok már egyetemisták voltak, nem érettségi előtt álló középiskolások, akikre meglehetősen jellemző a vizsgák, a felvételik és döntési kényszer túlkompenzálása, menekülésvágy a problémák elől.

Azután más, régi históriák jutottak eszembe. Az én diákkorom kedvenc fantomja a „hadiérettségi” volt.  Állítólag az első világháború idején azok a végzősök, akik jelentkeztek katonának, könnyített érettségit tehettek, illetve biztosan átengedték őket, hogy mehessenek a tisztiiskolára és a frontra harcolni.

Az érettségi az én időmben is rettegett, túlkompenzált mumus volt. Pedig az akkori kemény gimnáziumi követelmények mellett, aki eljutott az érettségi küszöbéig, teljesen valószínűtlen volt, hogy ne tudta volna letenni. nem is emlékszem ilyen esetre az én iskolámból. De hát mégis mennyivel jobb lett volna hadiérettségizni!

Aztán kitört a vágyva várt második világháború és az első magyar hadtestek már Ukrajnában harcoltak, 1942-t írtunk. Egy napon nagy ribillió tört ki az iskolánkban. Az egész, érettségi előtt álló nyolcadik osztály, egyetlen fiú kivételével, jelentkezett katonának. A városi leventeparancsnok, egy rettentően buta, zupás bakatiszt felbiztatta őket, hogy ha jelentkeznek katonának, „hadiérettségizhetnek”.

Az egyetlen, kicsit morózus, már túlkoros fiút általános megvetés sújtotta. A bakatisztet viszont azonnal áthelyezték valahová és a hadiérettségi ábrándját lefújták.

Az az egy fiú, aki nem akart hadiérettségizni, mégsem kerülhette el a sorsát. Vasutasnak állt be, mert a vasutasoknak nem kellett katonai szolgálatot teljesíteni. Már forgalmista volt egy Buda környéki kisebb vasútállomáson, amikor az ostrom idején az állomást egy telitalálat szétrombolta. Ő is a romok alatt maradt. „Kaput” – ez volt a szójárás akkoriban az ilyen esetekre.

E sorok írója azokhoz a szerencsésekhez tartozik, akik a történelem egyetlen „hadiérettségis” évjáratába születtek. A korabeli vicc szerint 1943. szeptember elsején Szardínia szigetén fellázadtak az olaszok. Miért?

Mert az ellenséges amerikaiak Szicíliában szálltak partra és nem náluk. Így aztán a tanév nálunk is csak novemberben kezdődött és addig tartott, amíg viszont Magyarországot meg nem szállták a németek. Vagyis március közepéig. Micsoda szerencsénk volt!

Mikor az első dolgozat írásakor bezárult mögöttünk az ajtó, az osztályfőnökünk rászólt két, zsinóros – sújtásos Bocskai ruhát viselő zsidó osztálytársunkra: Vegyétek le, amíg itt vagyok! A ruhájukra sebtében ráfércelt sárga csillagra mutatott.

Egy évvel később érettségiző barátaink már egy tömegsír mélyén porladtak, csak úgy, mint az a másik két frissen érett osztálytársunk, akiket sváb falvakból hurcoltak hadifogságba. Egy ötödik társunk, aki a cőgerájból került közénk, mert végül nem akart katonatiszt lenni, szintén eltűnt a forgatagban, örökre.

Jó kis érettségi volt!

(Folyt. köv.)