Azóta az ifjúság lelki gondozást más felkentek foglalták el. Például dráma-pedagógusok. Közülük kettő jutott az Év Előadását megvalósító gimnazistáknak.

Dráma-pedagógusok, de nem felkészült, hivatásos pedagógusok. Akiknek viszont az előadás kapcsán érintett többsége hüledezve vette tudomásul, valójában hogyan gondolkoznak a mai világról serdülő tanítványaik.

Vajon lehet-e egy középiskolában szabadjára engedni olyan felnőtteket, akik nincsenek tekintettel az iskola oktató és nevelő funkcióira?

Vajon, ha a gyerekekkel nem az aktuális társadalmi torzképet játszatják el, hanem a János Vitézt, vagy a Vén Bakancsos és Fia a Huszár című népszínművet, akkor is ugyanaz lenne véleményük a mai problémákról, amelyeket valójában maguk a dráma-pedagógusok szuggeráltak beléjük?

Hetven évvel ezelőtt legalább az egyetemisták kerestek drámai megoldásokat amatőr színházukban, de mit keres egy külön dráma-iskola a még kialakulatlan, könnyen befolyásolható, saját maguk számára pillanatnyilas súlyos problémát jelentő kérdésekkel vívódó gyerekek között?

Nem kétséges, hogy a „Jövőképtelenben” felmerült kérdések a mai felnőtt társadalom valódi és álproblémái közé tartoznak. Csupa közhely: Innen el kell menni, itt meg kell dögleni. A fő kérdések „nincsenek kibeszélve”, illetve „a válaszok elfogadhatatlanok”. Elviselhetetlen, hogy bevezették a tandíjat. A végzett diplomások munkanélkülivé válnak. Aki él az ösztöndíjjal, az röghöz kötötté válik. Amit ők tanulnának, annak itt nincs jövője, arra itt nincs szükség. És mindennek tetejében üldözik a kisebbségeket, s zsidókat, a cigányokat, a homokosokat, az öregeket. De leginkább, mint látjuk, őket, fiatalokat. Meg még az abortusz tabletta is. Hiszen ezzel vannak tele a médiumok San Franciscótól Bécsig, Budapestig. Érdekes, hogy éppen azoknak az államoknak az orgánumai, ahová a Tárkinak a cikkben idézett felmérése szerint minden ötödik magyar ki akar vándorolni.

Alig várnak ott bennünket, kirekesztő magyarokat, akiknek itthon már nincs keresnivalójuk, mert fiatalok vagyunk, vagy öregek, vagy van szakmánk, vagy nincs szakmánk, beszélünk idegenül vagy még magyarul is rosszul, kapunk ösztöndíjat, de akkor tanulni és dolgozni kell, vagy nem akarunk se tanulni, se itthon maradni, de akkor nem kapunk ösztöndíjat. Szóval, itt minden baj, ott meg csak ránk várnak. Illetve sajnos nem várnak, hát akkor mit csináljunk? Mert pszichoterapeuták meg kommunikátorok meg alkotóművészek, meg sztárügyvédek, meg filozófusok, politológusok, elemzők akarunk lenni, de állítólag ezekből a posztokból már ötven évre előre foglalt minden hely.

Könnyű dolga van a drámapedagógusnak: Felelőssége meg nincs. Hallottatok róla, lányok, fiúk, hogy akit fel is vesznek ösztöndíjjal, annak utána nem lehet kivándorolni, míg le nem szolgálta a támogatást? Igaz, hogy van kölcsön, de azt is vissza kell fizetni? Hogy néhány sztár-szakmára nem is adnak ösztöndíjat? Igaz? Hogy azt szeretné ez a kormány, hogy azt tanuljátok, amire szükség lesz, ne azt, amivel sehol nem lehet boldogulni? Igaz? Hogy itt semmibe veszik az emberi jogokat? Hogy a kormány lop, csal, rabol, mint az előző kormány is? Igaz? Szerintetek mindez igaz? Hát lehet így élni?

Szinte mulatságos az egyik szereplő kislány nyilatkozata, aki szerint ők már közéleti emberré váltak:

 „A jövőben egyikünk sem fogja véka alá rejteni a véleményét, még a legbonyolultabb társadalmi kérdésekben sem. A magam részéről tüntetni és demonstrálni is hajlandó vagyok az általam igaznak tartott ügyek mellet.”

Ez nagyon tiszteletreméltó, éppen csak szegény Pilátus örök kérdése marad lógva a levegőben: Mi az Igazság?

Akkor ez drámapedagógia, vagy közéleti szereplő-képzés?

Az iskola igazgatónője szerint számukra, pedagógusok számára az a tanulság, hogy „a menni vagy maradni kérdésével a jövőben sokkal intenzívebben kell foglalkozniuk”. „Az ő felelősségük, hogy a diákoknak sokkal reálisabb képük legyen az általuk Kánaánnak képzelt külföldről, mibe kerül odakint a létfenntartás, a tanulás, milyen a sorsa egy bevándorlónak, … tudják-e, hogy éveken át esetleg vécét pucolhatnak, vagy mosogathatnak majd?” De csak egzisztenciális kérdés ez?

Persze van még más tanulság is, amiről az igazgatónő lehet, hogy beszélt, de nem idézi az újság. Például, hogy hol voltak, hol vannak a szülők? Mi az ő szerepük ebben a színházasdiban?

Na meg talán jó lett volna, ha egy-egy pedagógus jelen van az egy éven át tartó drámaépítkezésen? És ha a drámapedagógus politikai agitációba kezd, bármelyik oldalon, úgy rúgják ki két lábbal az iskolából, hogy megemlegesse.

Mert fontos, hogy a fiatalok közéletivé is váljanak. De ne a „Jövőképtelen” szomorújátékban!

És legvégül: Ne feledkezzünk el Petőfi? Vagy Ady? vagy József Attila? esetleg Konrád György, vagy ki a csoda örökbecsű költeményéről:

„Áldjon vagy verjen sors keze

Itt élned, halnod kell!”

Pardon. Ezt a verset mégis inkább Vörösmarty Mihály írta. És az iskola, amelyről a történet szól, a VMG = Vörösmarty Mihály Gimnázium. Hallottak a drámapedagógia-tanulók valamit iskolájuk névadójáról?