Mielőtt bárki újabb összeesküvés-elméletet gyártana, állapítsuk meg: nem kell semmiféle összeesküvés ahhoz, hogy azonos érdekből a legkülönbözőbb, egymástól független szervezetek, intézmények és emberek azonos módon vélekedjenek és cselekedjenek. Ez történik most velünk kapcsolatban, egy uniós akciósorozat keretében, amelynek még nem látjuk a végét. Nincs szó semmiféle magyar vagy Orbán-ellenes puccsról, egyszerűen csak arról, hogy a jelenlegi magyar kormányzatot lehetetlenné kell tenni.
De ha az nem is sikerülne, akkor egy távolabbi időpontban mások nagyot bukhatnak a magyar baloldal mintájára. Illetve megcsapolhatják a zsákmányukat, amint az a magyar földön nyerészkedő pénzvilág esetében történt. Csak erről van szó, nem puccsról.
Ez a veszély aztán zsákutcába terelte az uniós gondolkodást és egy paradoxont teremtett: Azt a támogatást akarják elvonni – uniós statisztálással – a majdnem államcsődbe kergetett – Magyarországtól, amelynek eredeti célja, hogy a nehéz gazdasági helyzetben lévő országokon segítsen. Mindezt pedig éppen azzal a kormánnyal akarják tenni, amely új útját mutatja meg az államcsődből való kikecmergésnek.
Ez a belső ellentmondás egyelőre azért csak látszólagos, mert még van útja az Uniónak ebből az ellentmondásból való kibúvásra, amennyiben nem véglegesítik ezt a döntést. De legalább annyi a valószínűsége annak, hogy véglegesítik majd, hogy még tovább lépjenek. Ha pedig véglegesítik, akkor végzetes útra tévedtek. A saját létük erkölcsi alapját csúfolták meg az európai tagországok szolidaritását a nemzetek Európájában.
Hogy miért valószínű a döntés és még más döntések erőltetése? Mert ha nem mennek el a végletekig a magyar kormány elleni intrikában, akkor semmi értelme sem volt az eddigi trükközéseknek, amelyek egy logikus gondolat mentén haladnak a Fidesz-kormány, vagy Orbán bukásáig.
Az uniós baloldalt rádöbbentette a Fidesz nagyarányú győzelme, hogy meg is lehet bukni, vége a korlátlan randalírozásnak, minden hagyományos érték felrúgásának és a mérhetetlen pazarlásnak, vagyis a demokrácia liberális elfajulásának.
A folyamat régebbi keltű, nyilván még akkor indult el baloldali körökben, amikor egy tagországban – nálunk – a jobboldal addig példátlan, kétharmados arányban győzött előbb az uniós, majd az országos választásokon
Sőt egy másik, a győztestől még jobbra álló párt is jelentős eredményt ért el. A szocialisták megroggyantak, a szélsőséges liberálisok megsemmisültek, visszaszorultak a médiába és külföldre.
Ezt ugyan saját, az országot a csőd szélére sodró katasztrófapolitikájuknak köszönhetik, de úgy élték meg, mintha visszasüllyedtek volna a pártállami időkbe. Ez az analógia most arra bátorítja őket, hogy új pártállamról, diktatúráról beszéljenek, a szabadságjogok megnyirbálásáról, tömeges tisztogatásokról, hátrányos megkülönböztetésekről, az ellensúly kiiktatásáról az állam életéből.
Amint megindult a magyar országgyűlésben a munka, megkezdődött az új törvények élveboncolása, a feljelentgetés, az Unióban pedig vizsgálódás, bizottságosdi. Ennek folyamán sikerült felrázni a nyugati baloldalt és minden konkrét bizonyíték nélkül tovább rontani Magyarország amúgy is hagyományosan rossz hírét és hitelét a nyugati közvéleményben. Médiahadjárat zúdult minden egyes törvény elfogadásakor az országra. A kormány szilárd hazai helyzete azonban meg sem moccant a választások óta letelt időben.
Orbán Viktor féléves uniós elnöksége további álsérelmek forrásává lett. Különösen az a javaslata, hogy felső limitet vezessenek be a tagok további eladósodásának megelőzésére. Ezzel szíven találta az eladósításban felelős kormányokat, megfosztva őket a további adósságcsinálás reményétől.
Orbán és a kormány továbbra is kitartott, bár a külső bizalomvesztés súlyos pénzromlást idézett elő és ez még tetézte a magyar államadósság forintban mért szintjét.
De valójában az euróválság ingatta meg annyira a magyar gazdaság helyzetét, hogy Orbán Viktor kénytelen volt felújítani a Valutaalappal a befejezettnek tekintett hitelkapcsolatot. Itt most egy adu került végre az uniós baloldal kezébe, és felszította reményét, hogy pénzügyi nyomásgyakorlással elérheti azt, amit ideológiáival nem sikerült.
Miután sem az uniós parlamenti ülésnap, sem az emberi jogi bizottság döntése sem járt eredménnyel az ügyekkel egyébként évekig elszöszmötölő Unióban, napok alatt, előrehozva a határidőt, döntés született a kohéziós támogatás felfüggesztéséről, amelytől azt remélik, hogy a kormány nem lesz képes majd tartani a híres nevezetes, három százalékos költségvetési plafont a jövőben. Hogy ennek előzményeiért a baloldali kormányok a felelősek, mit sem számít. Végül is a Fidesz maga akart kormányozni, vállalva a következményeket.
A látszat az, hogy ez a döntés nem végleges. Ismerve az eddigi folyamatot, biztosra vehetjük, hogy a végső döntés is hátrányos lesz. Hiszen az egész hűhónak az a célja, hogy a hitelképesség elvesztésével megakadályozzák a kormány és Orbán Viktor által kért IMF-jótállásról szóló egyezményt.
Ha eddig minden túlélt, ezt már csak nem fogja túlélni a kormány, vagy legalább a miniszterelnök – remélik.
Miután a talajt így előkészítették, a március-áprilisra jósolt IMF döntés könnyítheti, vagy labilissá teheti a Fidesz-kormánynak egészen a választásokig húzódó további gazdaságpolitikáját. Ennek különösen veszélyes periódusa lehet a 2013 nyaráig tartó bő egy esztendő.
Akkor ugyanis lejár a Nemzeti Bank elnökének hivatali ideje és alkalom nyílik egy új, immár a baloldalnak el nem kötelezett, a Fidesz által sem befolyásolt bankelnök kinevezésére. Akkor majd tisztán látunk végre abban a ködös kérdésben is, hogy miért nem szabadítható fel az MNB tartalékának egy része.
Ez az egész pénzügyivé vált cirkusz azért különös, mert hiszen a Magyar Nemzeti Bankban 36-38 milliárd eurónyi nemzeti vagyon nyugszik, amelyhez a kormányt nem engedik hozzá férni, nehogy ebből hitelezze meg működését. Különös ez azért is, mert a szakértők szerint ennek a tartaléknak egyharmadát minden veszély nélkül fel lehetne szabadítani az ország finanszírozására. Külön titokzatos az MNB-elnök viselkedése, rögeszmés ellenállása, hogy esküt tegyen az új Alaptörvényre, mintha előre mentesíteni akarná magát, legalább színleg, valamiféle következmény alól.
Összeesküvés ide vagy oda, nem nehéz nem arra gondolni, hogy valami titok lappang a Nemzeti Bank és a banki vagyon körül. Vajon létezik-e egyáltalán ez a 36-38 milliárd euró?
Vagy csak egy köteg papír, olyan befektetés, amely névértéken a nyilvántartásokban szerepel, de ha valóban be akarná váltani, el akarná adni a papírokat a kormány, kiderülne, hogy egy fityinget sem érnek régen bedőlt bankok, cégek, fülig eladósodott államok papírjai. Valamikor jó befektetésnek tartott, görög, ír, izlandi állampapírok. Ezek elvégre is derék, rendes, megbízható országok ma is, akár százmilliárd eurókkal is segítik őket az összeomlás ellen.
Vagy inkább azokat a bankokat, amelyek nyakra-főre öntötték beléjük a milliárdokat? És menteni a befektetési alapokat, amelyek a mit sem sejtő betegek, nyugdíjasok, kisemberek pénzével hazardíroztak és fújták a nevezetes buborékot?
Az újonc uniós polgár csak ámul és dörzsöli a szemét. Ez az az Európa, ahová ő olyan nagyon kívánkozott? Ez a keresztény Európa, a nemzetek Európája, amelyről már a második világháború előtt is beszéltek a jövőbelátók? Ezt alapították meg kereszténydemokrata politikusok a nagy világégés után? Ez szállt szembe a vörös, bolsevista internacionalizmussal, alternatívaként?
Hogyan kerülhetnek az Európai Unióban szinte minden kulcspozícióba olyan kétes figurák, akik saját hazájukban már leszerepeltek: kótyagos szexforradalmárok, neoliberális pénzügyi szakemberek, hajdani maoisták, bukott kommunista pártvezérek, káderek, funkcionáriusok? Akiknek a hazai szereplése alatt csődbe ment a saját országuk, vagy legalábbis a csőd szélére jutott és most a talpon maradtak pénzéből foltozgatják a saját hibáik nyomán támadt lyukakat? Olyan szakértők, akik azt sem tudják, merre van egyik-másik ország, amelynek a sorsába be akarnak avatkozni, hogy kik és hogyan élnek? Mi igaz abból, amit ők, ezek a szakértők más, otthon megbukott szélsőségesek információi alapján a nagy nyilvánosság előtt tovább terjesztenek?
Az Európai Unió eszméje – eredeti formájában – fontos és a jövő záloga az itt élők számára. De ezt a mostanit, hajdan „Augiász istállójának” nevezték volna a klasszikus műveltségű európaiak, mert herkulesi munkával ki kell takarítani. Elkezdődött-e már ez a munka? Még nem világos. Kérdés, hogy kik kerülnek oda a legközelebbi uniós választás után? Megértik-e a Szervezet alapítóinak mai utódai, hogy az Unió nem lehet a hazájukban leszerepelt, hasznavehetetlen figurák félreállítására szolgáló búvóhely, vagy jutalomüdülés. Az Unió mérhetetlen pénzeket pazarol saját magára, az apparátusra, és sokakban felmerül a kérdés, nem kidobott pénz-e ez és nem lehetne-e a fenntartóknak otthon jobban hasznosítaniuk? Ma már több országban dühöngő tüntetők, becsapott áldozatok teszik fel a kérdést. A válasz egyre időszerűbb.
