Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna,
csöndességben és reménységben erősségetek lett volna.
Ézsaiás 30,15
Télutói naplemente aranyozza be a hegyen épített kálvini erődítménytemplom, a St. Piérre magasba szökő karcsú tornyát, vagy inkább, Istenre, felfele ragyogás fátylát borítja rá, meg a hatalmas templomkaput is, ami befele hívogatja a látogató tekintetét. Itt állok a Rue Jean-Calvin, a Kálvin János utca sarkán, ahol hitünk nagy tanítója, a törékeny, kistermetű Kálvin sok ezerszer elment, a templom fele igyekezve. Háza és a templomajtó között pár száz lépés volt. Hányszor, de hányszor róhatta ezt az utat, reggeli, napkezdő istentiszteletre, délutáni előadásra igyekezve, vagy esti hálaadás tartására sietve, kissé fáradtan a napi sok teendőtől, lassított léptekkel. Az egyenetlen és kaptatós utcarész Kálvin házától az impozáns templomig az évek múltával egyre fárasztóbbá vált számára. Genfi 25 éve alatt a kezdetekkor még energikusan szelte át ezt a távolságot. Aztán 55. életéve tájékán, már az örök haza vonzásában, biztosan nehézkesen. Egyre nehézkesebben, ziháló tüdővel, görnyedten. Gondolatai súlya, tüdejének tágulata, gyomorfájdalmai roskasztották meg? Ám amikor felállt a szószékre, az égő csipkebokor fénye izzott fel tekintetében és szavaiban. Ma itt a rue Jean-Calvin sarkán találkoztam vele. Állhattam volna a pesti csúcsforgalomban, feszülten és fáradtan a magyar főváros csúcsforgalmának őrületében. De most itt állok, két órányi repülőútra Ferihegytől, a protestantizmus tudományos fellegvárában, legnagyobb rendszerező elméjének utcájában. Tehetnék másként, de eszem ágában sincs. Mert kell a lelkemnek ez a sajátosan, összetéveszthetetlenül protestáns zarándoklat, az újabb, s minden alkalommal új nagy találkozás a franciák adta, „magyar” Kálvin Jánossal, itt a hegyen, a svájci Sionon, hogy kicsit beszélgessek vele a Genfi-tó fölötti magaslaton, és a Mont Blanc távolabbi csúcsának hideg, szememet, szívemet is metsző, éles pontosságra hangoló, finomhangoltabbá állító drága genfi csendjében. És az az összetéveszthetetlen református szaga a levegőnek is kell nekem, amit nem is annyira az érzékeim, mint a lelkem érez, szimatol, lélegez be – a református szellem ízét, illatát. És beszélgetni kezdünk valóságos-virtuálisan, virtuális-valóságosan, ahogyan csak lehet: igegyöngyökről, szókristályokról, Urunk hatalmáról, Istenünk dicsőségéről zűrzavaros korunkban, ami mégis oly sok helyén a világnak, mint lux lucet in tenebris, miként fény a mélyben, mindenek ellenére és fölött ott ragyog. Soha nem látott keresztyénüldözés és a napnyugati keresztyénség fájdalmas vergődése közben is, sőt ellenére és hiszem, még javára is. Akkora fényesség, mint ami a reformációban felizzott, égig tiszta lángokkal, szellemizzással, az nem hamvadhat ki. Már csak azért sem, Aki gyújtotta – hisz akkor is naptámadat látogatta meg Európát, s bár visszament a mennyekbe, de ezernyi Ige-parazsa itt izzik a földön, és Szent Lehelete nem hagyja kihúnyni ezeket...
Ebben a február esti ragyogásban eszembe jutnak a szellemi-teológiai rendszeres építkezés, a teológia izzólelkű építészének, nagymesterének levelei is. Ahogyan azokat innen bőrtarisznyában hűséges francia, angol, holland, litván, lengyel hírnökei lóháton vágtázva vitték a címzettekhez messze földre. S az a mód, ahogyan Kálvinunk valamennyi levelét kezdte, ma is lenyűgöz. Legyen szó barátról vagy ellenfélről, előkelő hölgyről, fejedelemről vagy a kor kiváló teológusairól, Lutherről vagy másról, a tiszteletadásban nehéz lett volna őt megelőzni vagy felülmúlni. Korunk és köreink diplomatái, bankárai, újságírói, Facebook-kommentelői meg főként, de papok és püspökök, presbiterek és minden rendű-rangú ember, idősebb, fiatal meg kiváltképpen, elmehetne illemtanórára Kálvinhoz. Nem protokolltanra, hanem illemtanra. Hogy etikát most ne is említsünk! Persze tanárainkra, olykor vallástanárainkra is ráférne egy kis genfi illemtankurzus. Kivétel a kivételeknek, mert vannak ilyenek is nem kevesen... De ránk is férne ez a fajta francia elegancia, keresztyén, hitből táplálkozó evangéliumi tapintat, viselkedéskultúra! De elviselhetőbb lenne a világ! „Köszöntelek, legjobb, legkedvesebb testvérem...” - „Krisztusban nagyra becsült Uram” - „Isten elhívottja, Sir” - „Nemes lengyel Hölgyem”. S lehetne bőven folytatni... Maximális tisztelet és udvariasság... Aranyalma ezüsttányéron. De most másról szeretnék írni.
Hogyan maradhatunk meg? Ez nem filozófiai, nem politikai, hanem hitbeli kérdés!
Ebben a történelmi csendben szólal meg ugyanis az Ige, amit reformátorunk is jó néhányszor megszólaltatott a St. Piérre szószékén. Feltételezem, hogy a magisztrátusban, azaz a városházán, az önkormányzatban olykor kirobbant lázadozás, késhegyre menő, némelykor dulakodásba torkolló vita során, utána, amikor majdnem neki is karddal vették a szívét. Vagy amikor hiába vitázott a börtönben Servét Mihállyal, tanai visszavonására próbálva rávezetni a Kálvin által az üldözöttnek menedékül felkínált városban. És még hányszor! S ma nem éppen úgy szól ez az Ige a megmaradásért, mint Kálvin napjaiban? Svájc még migránshullámok ezreitől viszonylag megkímélt, az egykori genfi demokrácia alapjaira épült függetlensége meddig tartóztatja fel az Európát kívülről és belülről, vagy a belső lelki kutak kiszáradásával fenyegető nyomást, beomlás veszélyt? A Nemzet leroskadását, magába omlását? Van-e, lesz-e megnyugvás az Úr szavára, szent Igéjére lesz-e médiacsönd, politikai beszéd, mellébeszéd okozta hangzavarban észre térítő csöndessége Európának, és édes hazánknak, kárpát-medencei népünknek? Hiszen napnál világosabban látnunk kell: az erő ma sem, miként Kálvin idejében sem a kardok és harci szekerek vagy rakéták és csodafegyverek erejétől függ! Hanem a csöndben megtalált, Istenben gyökerező reménytől. Az Úristen az én reménységem meggyőződésben – jól tudta ezt Kálvin, a hugenotta menekültek tízezrei is, akik hitük üldöztetésében találtak itt a francia földdel szomszédos Genfben hittestvéri, életkezdési támogatást, együttérzést, befogadást. Ki fogad majd be minket, ha egyszer úgy fordul a történelem kereke, mint a szent Bertalan éjszaka utáni Franciaországban? Lesznek-e testvéreink? Súlyos kérdés...
Genfi csigácska, mit üzensz nékünk?
Lábam elé nézek a télutói Genf lassan lenyugvó naparanytól tisztuló reális sziluettjei között. És kicsinyke csigát pillantok meg, amint az ódon, kijárt kőkockák között sétál lassított felvételként az élet és a túlélés útján. Nem siet, nem késik – megy. Úton van. Ez a lassan járó picinyke csigácska élő-eleven protestálás a pesti nyüzsgés és a genfi nyüzsgés ellen, minden nyugtalanság, lihegés ellen, a felgyorsított, már önmaga ellentétébe forduló haladás ellen. Az emberléptéket veszítő világ ellen.
A picinyke csiga nyugalma nem kényelemből vagy lustaságból adódik. Sokkal inkább megfontoltságból. Ez a picinyke genfi csiga lassú, kicsi és lágy. Olyan, amire ma sem Svájcban, sem Magyarországon nem nagyon figyelnek oda. Léte nem minta, figurája nem módi, nem sikk, nem nyerő. Gyorsaság, pörgés, erő, keménység! – ez kell napjainkban, pillanatbálványoknak, szekundum istenségeknek sikk hódolni, különben lemarad, aki kimarad.
Csigaprédikáció öt tételben – reformátori csiga Isten léptéke a földön
Biztosan? Istennek is ez lenne a léptéke, mértéke? A pesti és genfi utcai istenségek? Márpedig ha valahol, itt Genfben igaz a protestálás és rezisztencia gondolata és életmódjának posztmodern átgondolása. És vállalhatósága!
Kálvin protestált, Marie Durant, évtizedeken át sem hitét, sem emberségét nem adta fel a börtönben, s rávéste a falra: Resistér – ellenállás. Igen: protestálni és ellenállni. Ezt a kettőt alig ismeri már a mai ember. Sem Pesten, sem Genfben. Hitbeli bölcsek intették népüket évezredekkel ezelőtt: Eredj a hangyához, te rest! Ma ez a kicsinyke Kálvin-utcai csiga prédikál. Csendben a csöndességről, megmaradásról, reménységről, erőről. És reformálja, mi több: revideálja, felülírja az erőről alkotott eszméinket, olykor súlyos, megtévesztő téveszméinket. Rohanunk, és elveszítjük a tartásunkat, tengelyünket, s olykor úgy szédelgünk, mint a lendületét vesztett búgócsiga - kidőlése előtt.
Genfi csigácska, köszönöm neked! – Kálvin csigája lennél, a rue Jean-Calvin sarkán?
Ma este ez a kicsinyke genfi csigácska engem megállított. Nem csak önmaga előtt és miatt. Hanem otthoni rohanásomból is kiléptetve, Kálvin utcája sarkán csöndben figyelmeztetsz hitújítónk két nagy igazságára: mindent sub speciae aternitatis, az örökkévalóság felől is nézzünk meg, megéri-e annyi időt, fáradságot pazarolni kedvteléseinkre, melyek elvésznek, mint a reggeli harmat?! És: meditatio futurae vitae: gondolkodj el néha rohanó ember, aki a tattoo formájával és a körmöd színpompájával, izmaid formálásával többet töltesz el, mint azzal, hogy egyszer is átgondold: mindez hova visz, s mivé lesz mondjuk 5, 10, 20 év múlva? A csiga prédikációját kezdem meghallani, s lejegyzem gondolatban ezt a különös esti genfi üzenetet: 1. Csiga-biga gyere ki – taníts meg minket lassítani! 2. Fáradhatatlan menetelésed int – legyünk kitartóak, főként a jóban! 3. Mielőtt elindulsz, gondold át, merre, miként, miért! Házad csendjében nem biztos, hogy alszol – képzeljétek, lehet, hogy gondolkodik! Még ha kicsiny is az agya, de önmaga bal vagy jobb sorsához elég! 4. És olykor kidugja érzékelőjét, ide-oda lengeti picinyke csápját, feltűnés nélkül – érzékenyen magába fogadva környezete jelzéseit, vészjeleket és biztató, biztos jelzéseket egyaránt. 5. Amíg törékeny földi útja tart – mennyire törékenyek vagyunk mi is, egy baleset, belső kicsinyke rög mekkora drámák okozója –, mindig otthon van, mert vele van otthona – soha nem lesz hontalan. Magával, magában hordja otthonát. Mi is hordhatjuk magunkban otthonunkat – csak legyen!
Kicsinyke genfi csiga, aki megállítottál a rue Jean-Calvin sarkán, légy áldott halk, de világos prédikációdért, üzeneteidért. Mondd csak, Te is Kálvinnál tanultál, de legalábbis felmenőid? Nem csodálkoznék ezen sem. Bölcsességed Másra mutat! Én meg itt állok, megállok előtted, tehetnék másként is. De nem teszem. Mert a csodák és a csigák nagy üzenetei csendben születnek – Genfben és Pesten is...
Genfi jegyzetíró pár napra: Dr. Békefy Lajos, a KDNP Protestáns Műhely külügyi titkára
