Az ötletet talán az adta, hogy az 1916-os koronázáskor a király ősi szokás szerint vitézzé ütött néhány, a harctérről frissiben hazahívott tisztet, abban a viharvert tábori uniformisban, ahogyan megérkeztek. Az esemény akkor mély nyomokat hagyott a köztudatban. Valóban - a vesztett háborúért azok, akik vitézül harcoltak és életüket számtalanszor kockára tették, nem felelhettek és tenni kellett értük valamit. A legkevesebb az volt, hogy elismerjék és kitüntessék, amennyire lehet, jutalmazzák őket.

A Vitézi Rend eredeti célja valóban ez volt és szabályzata szerint azokat lehetett vitézzé avatni, akiket a harctéren legalább a nagyezüst, vagy a különösen magasra értékelt arany vitézségi éremmel tüntettek ki. A kitüntetésnek ez az elnevezése akkor már ősrégi volt a hadseregben. Innen nyerte a Vitézi Rend is elnevezését. Ezt a kitüntetést valóban a harci érdemekért adták, elsősorban a legénységnek, altiszteknek és alacsonyabb rendfokozatú tartalékos tiszteknek, ők voltak azok, akik közvetlenül küzdöttek az ellenféllel, néha egészen a közelharcig, kézitusáig menően.

Így aztán a Vitézi Rend tagjai is eleinte jórészt közülük kerültek ki, és a háború után már visszailleszkedtek a civil életbe, vagy továbbszolgáltak a maradék kis hadseregben. A vitézzé avatás ünnepélyes esemény volt. Kezdetben maga a Rendet alapító kormányzó ténylegesen karddal ütötte őket vitézzé, amint régi fényképeken látható. A vitézi cím afféle pótnemességnek számított, miután a nemesség adományozása a király joga lett volna és a detronizálással elmúlt. A nemesi címmel járó privilégiumok már régen megszűntek, kivéve, hogy a nemesség az utódokra átszállt. A vitézi cím öröklése csak az elsőszülött fiúra szállt át és a kitüntetett kisebb kedvezményeket élvezhetett.

Kaphatott kisebb birtokot „vitézi telket”, előnyben részesülhetett állások betöltésénél, bizonyos privilegizált, szerény gazdasági tevékenységek esetén, dohányáruda nyitásánál, moziüzemeltetésnél. Ezeket nem mindenki kaphatta meg, például egy időben zsidók nem juthattak hozzá. A vitézek leginkább gazdálkodó, iparos, kereskedő zöme kezdetben tényleges altiszt, vagy alacsonyabb rendfokozatú katonatiszt volt, aki a háborúba talán egyenesen az iskolapadból, munkahelyről kikerült és később alakult ki véglegesen civil élete. E sorok írójának három tanára is vitézi címet viselt, derék, sokgyermekes, keresztény családapák voltak, minden hivalkodás nélkül. Ha egy vitéz nevet változtatott, „magyarosított”, a neve végéhez egy ősi hangzású ipszilont ragaszthatott és „nemzetes úr” megszólítás illette, eltérően a köznapi tekintetes-nagyságostól.

A történethez hozzátartozik, hogy bár sok, a háborúban derekasan harcoló, magas katonai kitüntetéseket elnyert zsidó élt akkoriban, zsidók nem kaptak vitézi címet, ősi nemesi családok tagjai pedig nem törekedtek elnyerni, ha járt volna is nekik.

Amint az idők teltek-múltak, mindig több katonai kitüntetésről derült ki, hogy na, még azok viselői is beleférnek a Vitézi Rend kereteibe, így aztán végül már olyanok is elnyerték, akik nem sok puskaport szagoltak, a vitézi cím egyre inkább áldozatául esett a hagyományos cím- és rangkórságnak, miután nemességet szerezni többé már nem lehetett.

A cím- és rangkórság - a közhittel ellentétben nem magyar sajátosság. Jó néhány európai országban manapság is becsben van még a nemesi cím, sőt királyságokban még ma is szerezhető. De kelendő, joggal vagy anélkül, a doktor, professzor, direktor, tanácsos, sőt az egyes kitüntetések lovagkereszt-fokozatával járó lovagi cím és az excellenciás megszólítás is. Kétségtelen, hogy a Horthy-korszak hazánkban a címek és rangok kavalkádjának korszaka volt, hozzá képest a monarchia virágkora is eltörpült.

Volt legalább ötféle rang- és címskála: az öröklött nemesi címeké a lakosság öt százalékát megillető nemesítől fel az arisztokrácián át s királyi hercegekig a hivatali, a fogalmazótól a miniszterig; a katonai, a zászlóstól a tábornagyi a tiszteletbeli,a kormányfőtanácsostól a valóságos belső titkos tanácsosig, az egyházi a tisztelendőtől az eminenciásig. Íratlan, de részben írott illemszabály volt, hogy kinek jár a nagyságos, a méltóságos, illetve a kegyelmes-nagyméltóságú-excellenciás megszólítás. Bárótól, alispántól, miniszteri tanácsostól, ezredestől, kanonoktól, egyetemi tanártól, kormány tanácsostól fölfelé már a méltóságos megszólítás járt, de a miniszter, altábornagy,érsek, titkos tanácsos, herceg már nagyméltóságú volt.

Ebbe a bonyolult hierarchiába illeszkedett be a régies, használatból már kiöregedett nemzetesi cím, mint a hajdan a Tekintetes Karokat és Rendeket megszólító „nemes, nemezetes és vitézlő”címzés késői visszfénye. A vitézi rend a Horthy-korszak jellegzetes tünete volt.
A vitézi cím aztán a második világháború alatt még további karriert futott be, akkor szökkent igazán virágba de a háborús összeomlással a cím megszerzésének jogfolytonosságát, csakúgy mint az első világháborúval a nemességé, elvesztette. Egyébként a Rend elnevezés nem jelentette azt, mintha a Vitézi Rend lovagrend lett volna, min ahogyan manapság gondolják, késői felelevenítői.