Soha ne felejtsük el a XX. századi diktatúrák áldozatait!

Világviszonylatban 100 millióra becsülik a kommunista diktatúrák áldozatainak számát, Kelet-Közép-Európában a számuk eléri az 1 millió főt. Ennyien vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban, vagy kegyetlen kivégzések során. 22 éve, 2000-ben határozott az országgyűlés arról, hogy minden évben február 25-én emlékezzünk rájuk. A Kereszténydemokrata Néppárt fővárosi és 11. kerületi szervezete szimbolikus helyszínen, Szentimrevárosban a Placid atya parkban, a kommunisták által meggyilkolt fiatal pap, Brenner János szobránál gyűltek össze és gyújtottak mécsest.

                                                                                                                                                                  Bagdy Gábor

Az ünnepség kezdetén Bagdy Gábor a KDNP fővárosi elnöke felidézte, hogy a mai parlamentben a KDNP az egyedüli történelmi párt, amelynek tagjai 1947-ben megnyerték ugyan az országgyűlési választást, de a kommunista rezsim miatt fel kellett függeszteniük a működésüket. A képviselőcsoport egyik része külföldre kényszerült menekülni, míg másik része itthon vállalta az áldozatot, és a rendszer ellenségeként élt és dolgozott tovább. A múltból nemcsak azért kell tanulnunk, mert tanulságos, hanem mert a történelem időről időre ismétlődik és olyan váratlan helyzetek alakulhatnak ki, mint most a szomszédos Ukrajnában, ahol háború van. Feladatunk, hogy őrizzük az elődök emlékezetét. 

                                                                                                                                                            Soós Viktor Attila

A megemlékezésen Soós Viktor Attila történész mondott ünnepi beszédet (alább teljes terjedelmében közöljük), ezután Szkaliczki Örs ciszterci szerzetes, plébános az áldozatokért és üldözőikért kérte a résztvevőket egy közös Miatyánk elimádkozására, majd áldást adott az egybegyűltekre.

 

Soós Viktor Attila ünnepi beszéde – elhangzott 2022.02.24-én, a Placid atya parkban, Brenner János szobránál.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Emlékezők!

„Majd számonkérik tőled a történelmet, és igazuk lesz. Kérd számon a történelemtől az embert, és igazad lesz. És kérd számon magadtól is!” – hangzik el Sára Sándor 1968-as Feldobott kő című filmjében az egyik főszereplő szájából az alkotó hitvallása. A rövid 20. század és különösen annak közepe, a totalitárius eszmék diadalórája óriási pusztítással járt az egész világon, így szűkebb térségünkben, Kelet-Közép-Európában is. Az elnyomó rezsimek működtetői mindent elkövettek a társadalom minél teljesebb körű ellenőrzése érdekében, ám ezekben az években is akadtak, akik a hatalmi önkénnyel szembeszegülő bátor magatartásukkal a helytállás maradandó példáit mutatták fel. Az ember gyakran kerül válaszút elé. Vannak előttünk példaképek, akik válaszúthoz érve nem a könnyebbnek ígérkező irányban haladtak tovább. Egyikük, Lénárd Ödön piarista szerzetes így fogalmazott: „A hős és a gyáva között ott van a különbség, hogy a hős fél és marad, a gyáva pedig fél és elszalad!”

Kommunizmus áldozatainak emléknapja

75 évvel ezelőtt, A Szovjet megszálló hatóságok letartóztatták Kovács Bélát.
A magyarországi szovjet megszálló hadsereg főparancsnoksága a Magyar Távirati Irodát a következők közlésére kérte fel: „A szovjet megszálló hatóságok 1947. február 25-én Budapesten földalatti szovjetellenes, fegyveres terroristacsoportok alakításában és a Szovjet Hadsereg ellen irányuló kémkedés szervezésében való aktív részvétele miatt letartóztatták Kovács Bélát, Független Kisgazdapárt volt főtitkárát.” – olvasható a Szabad Nép 1947. február 26-i számában. Ez volt a propaganda, ez volt a fakenews, de egészen más volt a valóság. Kovács Béla esete nyílt üzenet volt a magyar politikai életnek, sőt a magyar társadalomnak, mindent megtehetnek a kommunisták, a szovjetek és magyar csatlósaik.

Február 25-e egy szimbolikus nap, egy szimbolikus esemény, egy felkiáltójel a kiépülő diktatúra felé vezető úton. Kovács Bélát összeesküvéssel vádolták meg s mikor a Kisgazdapárt nem egyezett bele, hogy képviselői mentelmi jogát felfüggesszék s így bíróság elé állítsák, a nyílt utcán elfogták, az oroszok elhurcolták. Évekig raboskodott a Szovjetunióban.
A politikus emblematikus letartóztatása az első állomása volt annak az eltervezett folyamatnak, amely során a kommunista párt az ellenszegülők kiiktatásával a totális egypárti diktatúra kiépítése felé haladt. A kisgazda képviselő önkényes fogvatartása a demokratikus jogok lábbal tiprásának jelképévé vált, s jól jellemezte a pártállami rezsim majdnem fél évszázados uralmát. Kovács Béla sorsa egyfajta típuspéldája lett azoknak, akiket ma a kommunizmus áldozataiként tarthatunk számon.

Kommunizmus áldozatainak emléknapja

A kommunista diktatúrák halálos áldozatait világviszonylatban 100 millióra becsülik. Kelet-Közép-Európában a számuk eléri az 1 millió főt. Ennyien vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban, vagy kegyetlen kivégzések során.

Azonban jóval többre tehető azoknak a száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg megnyomorított. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, akit megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit csoport-, politikai- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek; mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől. Akit bármilyen hátrányos megkülönböztetés ért.

Emlékezzünk a több tízezer, családjától elválasztott és kényszermunkatáborba hurcolt honfitársunkra, a koholt vádak alapján mészárszékre küldött emberekre, az ellenállóként mártírhalált halt hősökre. Ezen a napon felidézzük mindazok emlékét, akik az erőszakrendszer áldozataivá váltak, családtagjaikra és szeretteikre, akiket a kommunista rezsim meghurcolt és kiszolgáltatott. És ezen a napon emelt fővel emlékezhetünk minderre, mert egy letűnt rendszer bűneit emlegetjük, amelyet a nemzet kitartása és a szabadság iránti olthatatlan vágya örökre eltemetett.

 

De ez az Emléknap még csak 22 éve van velünk, 2000-ben hozott az Országgyűlés határozatot erről a napról. Ugyanakkor a fájdalom, az emlékek, a megpróbáltatások, az üldöztetés több mint 75 éve kezdődött és tartott egészen az 1989-es rendszerváltásig.

„A bolsevizmus korunk legnagyobb veszedelme, mert megvalósulása esetén elpusztít mindent, ami eddig értékes és szent volt az első emberpártól kezdve mostanig mindenki előtt és olyan rabszolgajármot rak az emberiség testére-lelkére, amilyenre eddig nem volt példa a történelem legkegyetlenebb századaiban sem...”

A II. világháborút követően Magyarországon felcsillant a reménye a többpárti, demokratikus politikai berendezkedésnek. Ma már tudjuk, hogy bár 1945-1948 között a választásokon több párt indulhatott, a demokratikus berendezkedésű pártok, a demokratikus gondolkodású politikusok hittek és bíztak a demokrácia győzelmében, azonban a kommunistákat kezdettől fogva az vezérelte, hogy bármi áron megszerezzék a hatalmat, ezért minden eszközt készek voltak felhasználni és megragadni. A közigazgatásban igyekeztek meghatározó és döntő pozíciókat elfoglalni, a rendőrség és az erőszakszervezetek kommunista funkcionáriusokkal való feltöltése, a pozíciók elfoglalása egy tudatos, 1945 januárjától elinduló folyamat volt. Rákosi Mátyás a Magyar Kommunista Párt (MKP) főtitkára már 1945. február 11-én az MKP debreceni nagygyűlésén tartott beszédében megfogalmazta, hogy: „A magyar demokrácia azon áll vagy bukik, hogy mennyire tudjuk áthatni az egész ország közéletét, az egész közigazgatást, a közoktatást demokratikus szellemmel, a legalsóbb szervektől a legfelsőbbekig. Mindenütt a demokratikus népi erőnek kell érvényre jutni.”
Az egyes területeken – oktatás, kultúra, egyházakkal való kapcsolat, ifjúság, agrárium stb. – véghezvitt pozíciók megszerzését, ezekkel a területekkel való kapcsolattartást egyfajta harcként, legyőzendő kérdéskörként kezelték. Ez a harcos lelkület, ez a hozzáállás 1945-től jellemző volt a kommunisták magyarországi tevékenységére.
A harc, a párttársak feltüzelése nem egyszeri, egyedi eset volt Rákosi Mátyás és a Magyar Kommunista Párt palettáján. Szinte minden beszédben, írásban, megnyilvánulásban szerepel a „harc” kifejezés. Mindent és mindenkit le kívántak győzni a kommunisták. A színfalak előtt azt mutatták, hogy összefognak, együttműködnek az általuk demokratikusnak tartott pártokkal, de a színfalak mögött, a megnyilatkozásaikban harcnak tekintettek minden cselekedetet. 

Kommunizmus áldozatainak emléknapja

A koalíciós kor rövid időszakában a demokratikus intézmények nem tudtak megerősödni: hiába nyerte meg 1945 novemberében a választásokat a kisgazda párt, szovjet nyomásra önállóan nem alakíthatott kormányt. A Belügyminisztériumot vezető kommunista politikus, Rajk László pedig mindent megtett, hogy a nem kommunista pártokat, egyesületeket, civil szerveződéseket adminisztratív úton megtörje, nem ritkán az erőszakszervezetek igénybe vételével megtámogatva döntéseit. Ugyan 1945-ben még nem lehetett tudni, Magyarország milyen mértékben lesz a szovjet szövetségi rendszer része – ezt a magyar kommunista vezetők sem tudták pontosan, 1946 nyarától, a hidegháborús légkör fokozódásától azonban Moszkva az összes megszállt ország sietős szovjetizálása mellett döntött, melyet Magyarországon az 1947-es év eleji – amúgy konstruált, koncepciós – köztársaság-ellenes összeesküvés leleplezése vezetett fel, melyet a Nagy Ferenc vezette kormány bukása követett.
1948-ban azonban – a hidegháború elmérgesedése okán – Magyarországon is lejátszódott a pártállami fordulat, melynek nyitánya a két munkáspárt (Magyar Kommunista Párt, Szociáldemokrata Párt) összeolvadása lett Magyar Dolgozók Pártja néven, és amely párt rákosi Mátyás és társai vezetése mellett példátlan terrort és személyi kultuszt valósítottak meg, amelynek mérlege totális gazdasági és erkölcsi csőd lett. 1956 forró ősze pedig rövid időre újra reményt nyújtott a diktatúrába belefásult magyar társadalomnak, hogy talán mégis van kiút a történelem rideg szükségszerűségei alól. Ha e reményeket a második szovjet intervenció november 4-én el is sodorta, azért a pártállami vezetés rengeteg tanulságot levont az eseményekből. És bár a lehető legembertelenebb módon kezdtek neki a politikai ellenfelek likvidálásához, a pártállam legvisszataszítóbb erőszakszervezeteinek teljes közreműködésével. 1956 novemberétől Kádár János ragadta magához a hatalmat, aki kegyetlen megtorlást vezényelt le az ’56-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után. A diktatúra, a Szovjetunióhoz való kötődés 1989-ig megmaradt. A hatvanas, hetvenes években – főleg a nemzetközi elfogadtatás és a gazdasági nehézségek miatt sor került egyfajta nyugat felé való nyitásra, de a szovjet szférához való kötődés a magyarországi pártállami vezetők számára mindvégig természetes volt.

Megrendítő a Szentimrevárosban emlékezni, a Placid atya parkban, Boldog Brenner János szobra előtt.
Személyes emlékek villannak fel bennem a kommunista diktatúra áldozatai kapcsán.
17 éves voltam, amikor szülővárosomban Körmenden találkozhattam Brenner József atyával, Brenner János vértanú pap öccsével, aki először mesélt testvére vértanúságáról. Majd elkezdtük kutatni, feltárni életútját, brutális meggyilkolásának körülményeit. Az Ő életpéldája, a vértanúsága hatott rám, hogy történész legyek. Aztán felvillannak 2018-as boldoggá avatásának eseményei, és abban az évben itt sorra kerülő szoboravatás. De hogy is kerül ide Budapestre, a Szentimrevárosba a szombathelyi egyházmegye vértanú papja?
Egyházi iskolában tanult Szombathelyen, majd Pécsett, az egyházi iskolák államosítása után jelentkezett Zircre a ciszterci rendbe, hogy oblátus lesz, készül az érettségire, majd ezt követően belépett a novíciátusba. Miután 1950 nyarán megvonták a szerzetesrendek működési engedélyét, a szerzeteseknek el kellett hagyni rendházaikat, a ciszterci rend vezetése úgy döntött, hogy a fiatal növendékeket Budapestre küldi és ismerős családoknál szállásolják el őket. Így került a fiatal János is Budapestre, a Kende utca 12. II. emelet 9. lakásban lakott és a Budapesti Hittudományi Akadémia civil hallgatójaként tanult. Titokban, illegalitásban élte az életét, készült a szerzetesi életre. Miután rendi fogadalmát nem tudta megújítani, rendi életét nem tudta folytatni, visszatért szülővárosába Szombathelyre és ott készült tovább a papi életre. 1955-ben szentelték pappá és Szentgotthárd mellé Zsidára került káplánnak. A Nyugati határ közelében, a határsávban nem volt könnyű az ötvenes évek közepén a papi hivatását megélni. DE az igazán komoly megpróbáltatás 1957. december 14-éről 15-ére virradó éjszaka jött el számára, amikor betegellátás ürügyén kicsalták a plébániáról, elindult, útközben többen megtámadták, brutálisan léptek fel vele szemben, több mint harminc késszúrást kapott, de nem ettől még nem halt meg. Az egyik elkövető megtiporta, rálépett a nyakára, amitől megfulladt. A támadás során mindvégig a nála lévő Oltáriszentséget védte.
Különös kegyetlenséggel, az egyház, a papság iránti gyűlölettől vezérelve oltották ki az életét.
A mindig mosolygós, vidám, 26 éves fiatal pap nem szaladt el, nem menekült, maradt.

Külön ajándék számomra, hogy 5. gyermekünk aznap született, amikor Placid atya a Mennybe költözött. Idén januárban volt ennek 5 éve. A fiatalokkal foglalkozó bencés szerzetes, tanár a szovjet GULAG táborokban új hivatást kapott. Segíteni a rabtársait, tartani bennük a lelket.
Majd amikor visszatért közel tíz évi kényszermunka, rab-élet után, papként, pláne bencés szerzetesként nem tevékenykedhetett, nem szalad el, nem menekült el, maradt és fizikai munkát vállalt, ott pedig élmunkás lett.

Mit üzen, mit tanít számunkra a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja?
Amikor nehéz helyzetbe kerülünk, amikor dönteni választani kell két út között, akkor válasszuk a nehezebbet. Lehet, hogy ez nem könnyű, tele van megpróbáltatásokkal, nehézségekkel, de biztos, hogy gyümölcsöző lesz számunkra.
Felhívja a figyelmünket arra, hogy soha ne felejtsük el a XX. századi diktatúrák áldozatait, őrizzük emléküket, adjuk tovább hősies példájukat. 

„Tudom, hogy a huszadik században nem lehet puszta kézzel tankok ellen harcolni, de ez gyönyörű, hogy a magyarok megpróbálnak szabadok lenni.” [Földváry-Boér Elemér (1930-1956) – volt recski internált az első perctől részt vett a forradalomban. 1956. október 24-én délelőtt, a Rádió épületénél lövést kapott. A bajtársai azonnal kórházba szállították, ahol elhunyt.]

„Egy társadalom erejének vagy erőtlenségének a meghatározója mindenekelőtt a lelki élet színvonala, és csak másodsorban az iparé. A piacgazdaság, sőt még az általános jólét sem lehet önmagában az emberi lét koronája. A társadalmi viszonyok tisztasága fontosabb, mint a bőség. Ha egy nemzet lelkierői elapadnak, nincs az a tökéletes társadalmi berendezkedés, nincs az az ipari fejlettség, amely megmentené a pusztulástól. A korhadt, odvas fa előbb-utóbb kidől. Minden lehetséges szabadságjog közül óhatatlanul a lelkiismeretlenség szabadsága tör az élre: nem lehet se betiltani, se törvényekkel megzabolázni. A társadalom tiszta légkörét, sajnos, nem lehet a jog eszközeivel megteremteni.
E háromnegyed évszázad legszörnyűbb öröksége a lelkek szétrombolása.” – fogalmazta meg Alekszandr Szolzsenyicin író.

Ne engedjük a saját lelkünket sem szétrombolni. Ma amikor több mint harminc éve demokráciában élhetünk, amikor természetes közeg számunkra a szabadság, akkor is figyeljünk, hogy hogyan próbálnak befolyásolni, hogyan próbálnak álhírekkel megzavarni bennünket. Álljunk szilárdan, két lábbal a földön, tanuljunk az előttünk járók példájából és adjuk tovább az utánunk jövőknek a saját élményeinket, emlékeinket, tapasztalatainkat, hogy ők is tudjanak ebből erőt meríteni.