Surján László: Elvettük a Nyugat ellenségképét

A hazát jól szeretni azt jelenti, hogy a jó oldalon vállaljuk a ránk eső feladatot.

Surján László, a KDNP tiszteletbeli elnöke

A balról jövő támadásokat értjük. Nehezebb felfogni, miért viselkedik úgy némely testvérpártunk, ahogy még egy mostohatestvér sem tenné. Olyan pártcsaládról van szó, amelyik sikerrel oldotta meg a XX. század második felének két nagy feladatát: a háborútól tönkretett Európa gazdasági megújítását és a szovjet fenyegetés elhárítását. Létrehozták a német gazdasági csodát, évtizedekig vezették Olaszországot, megalapozták az Európai Közösséget. A kommunizmussal is eredményesen küzdöttek, bár ehhez kellett Ronald Reagan elnök politikája is.

Volt viszont egy harmadik kihívás, amit a kereszténydemokraták sohasem fogadtak el – emlékeztet Vladimír Palko volt szlovák belügyminiszter Levy prichádzajú (Jönnek az oroszlánok) című könyvében (2012). A baloldali liberalizmus az emberről nyitott vitát: mi az ember? Kell-e az életének érinthetetlennek lennie mind kezdeti, mind végső stádiumában? Mi a család? E kérdésekre világos keresztény feleletek vannak. A konzervatívok a terepet érthetetlen módon átengedték a baloldalnak. Sodródtak az árral, hogy az elpogányosodó Európában megtartsák a szavazóikat. A pártemberek nem távlatokban gondolkodnak. Megvannak a maguk emberi, személyes céljaik, amelyek önmagukban nem tisztességtelenek. Ám ha e célok túlsúlyba jutnak, vége a keresztény alapok elvi védelmének, figyelmeztet Palko.

Ha van is egy-egy olyan pártvezető, aki az értékek eróziójával szemben képes az ellenállásra, rendszerint megjelennek mellette liberálisabb politikusok, akik a siker vízióját kínálják a pártnak. A felvilágosultak, a haladók, az értelmesek szerepében tetszelegnek. Meg is kapják a liberális sajtó dicséretét, tehát népszerűek lesznek a hatalom után áhítozó párttagok körében. A konzervatívok radikálisnak látszanak mellettük, pedig egyszerűen csak keresztények akarnak maradni.

E belharcok ellenére a kereszténydemokraták sokáig meg tudták őrizni az arcukat. A sikerhez 1956 óta elég volt a baloldalt a Szovjet­unióhoz való közelséggel vádolni. Ám 1990-ben minden megváltozott. Mivel a hatvanas évek elvi vitáiban nem vettek részt, nem volt saját véleményük semmiről. Nyugaton a keresztény és konzervatív erőkből a kommunizmus bukása óta máig hiányzik a nagy vízió, állapítja meg Palko kritikusan.

Az új helyzet okozta tanácstalanságot testközelből láttam. A Democracia Cristiana nevű szervezet 1992-ben egy zártkörű megbeszélést rendezett kizárólag európai kereszténydemokrata pártelnökök részére. Addig minket hősként ünnepeltek. Amikor rájöttek, hogy a mi szabadulásunk elvette tőlük az ellenségképet, fekete bárányok lettünk. Bevallották, hogy mondanivaló nélkül maradtak, s megsejtették, hogy elveszítik a választásokat. Új utat kellett keresniük, de rosszul léptek.

A problémát úgy akarták megoldani, hogy átvették a magát progresszívnek kikiáltó baloldal úgynevezett értékeit. Követték, nem pedig formálták a baloldali értelmiség által befolyásolt közvéleményt. Ezért ha ma egy nyugat-európai baloldali párt meg is bukik a választáson, a baloldali ideológia nem veszít. A kultúrában viszont az inga nem leng se jobbra, se balra, mert nincs is. Csak személyek cserélődnek, eszmék nem.

Ezért lett az európai kommunizmus ­1990-es bukása a keresztény, konzervatív jobboldal vereséggel felérő győzelme. A jobboldal a kultúra kérdéseiben fokozatosan a baloldal tettestársa lett. Állandó a balra tartás. Egy mai nyugati konzervatív valamivel jobbra van talán a balliberális ellenfelénél, ha ugyan a jobb és bal szavaknak van még valami tartalma. De a konzervatívok mai nézeteit húsz éve a legdühödtebb baloldali radikális sem merte volna hirdetni. Erre példa lehet sok egyéb mellett a homoszexuálisok házassága vagy örökbefogadási joga. A szovjet befolyástól megszabadult új demokráciák kezdetben idomulni kezdtek a fejlett Nyugathoz.

De 2010-ben robbant a bomba. Húsz évvel a szovjet rendszer bukása után Közép-Európában elsöprő győzelmet aratott egy kereszténydemokrata erő, amelyik nem állt be az arcvesztők sorába. Alkotmányos gátat emelt olyan eszméknek, amelyek teljesen átjárták a nyugati politika jobb- és baloldalát. Védte a családokat. Bevándorlás helyett a gyermekvállalás támogatásával akarta megoldani a hosszú távú munkaerőhiányt. Kiállt saját gazdasági érdekei mellett. Megpróbált esélyt adni a hagyományos értékeket képviselő kultúrának.

Nem tartotta szitokszónak a nemzeti jelzőt. Rámutatott azokra az igazságtalanságokra, amelyek az Európai Unión belül is gátolják a gazdasági felzárkózást, és ráadásul arra vetemedett, hogy gyengítse az önmagát túlélő vagy átfestő kommunizmus hadállásait a gazdaságban, az oktatásban és a jogalkotásban. Nem marginalizálta az egyházakat, hanem együttműködött velük. Mindezt tetézte azzal, hogy nemcsak egyszer, hanem sorozatban háromszor győzött.

Nyilván részben Lengyelországról, de főleg Magyarországról és Orbán Viktorról beszélek. A magyar politika kitört a Trianon óta létező elszigeteltségéből, és a közös nemzeti érdek alapján szövetségeseket talált a szomszédok között is. A nyugati balliberális erők hiába öntötték a pénzt a hazai ellenzék mögötti álcivil szervezetekbe, hiába képeztek ki politikai gerillaharcosokat, egy évtized alatt sem tudták meggyengíteni a kormányt. A csatát tehát áttették az európai térfélre, ahol többségük van. Tíz éve fokozatosan erősödik az ellenünk irányuló külső erőszak.

A nyugati, magukat olykor még kereszténydemokratának nevező pártok már félnek kiállni mellettünk, ahogy nem álltak ki a család vagy az élet védelmében sem. Félnek a liberális médiától, amiben minket a „tiporjátok el a gyalázatost!” dühével támadnak. Velünk szemben nincs tolerancia. Bár törvényeink az európai jog szempontjából hibátlanok, ők mégis „attól tartanak”, hogy esetleg rosszul fogjuk alkalmazni. Rágalomból ítélet születik. Testvérpártjaink – liberális elvbarátaik­kal együtt – nem a demokráciát féltik, hanem önmagukat. Mi lesz, ha egyszer az ő polgáraik is valami hasonló megoldást keresnek?

Azt mondják, hogy a mostani koronavírus-járvány előbb-utóbb lecseng, mégis meg kell tanulnunk együtt élni ezzel és talán más hasonló vírusokkal. Ugyanígy meg kell tanulnunk együtt élni a ránk záporozó rosszindulatú és hazug támadásokkal is. Ebben van már gyakorlatunk. A vérünkben van a közmondás: nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. Álljuk is, pedig egy csapásra véget lehetne vetni a ránk zúduló támadásoknak: csak úgy kellene táncolnunk, ahogy ők fütyülnek. Ekkor nem külső erőszak tiporna el, hanem itt bent rohadna el az ország. Megtapasztaltuk ezt 2002 és 2010 között.

Noha nagy a kihívás, helyzetünk nem reménytelen. Milyen össztüzet kaptunk 2015-ben a migrációs válság csúcsán! A migráció még mindig a nyakunkon, de alig találni ma miniszterelnököt Európában, aki mást tenne, mint amiért minket akkor támadtak. Nincs igaza a hazai ellenzéknek, hogy magunk gyártotta, nem létező ellenfelekkel hadakozunk. Nagyon is léteznek. A csata a jobb- és a baloldali liberalizmus között folyik. Jean-Louis Harouel a jobboldali liberalizmust a kereszténység örökösének tartja, a progresszívnek címkézett baloldalit a kommunizmus túlélésének tekinti (Magyar Nemzet, 2020. április 16.).

Keresztény liberalizmus? Nem önellentmondás ez? A liberális gondolkodás az ember méltóságát és jogait hirdeti. De emelte-e valaki nagyobb méltóságra az embert, mint Isten, aki emberré lett? A liberalizmus megcsúfolása nem a kereszténység, hanem éppen az úgynevezett progresszió.

A keresztény elfogadja a szólás szabadságát, de behatárolja a hazugság tiltásával. A mai liberális kiáll az álhírek terjesztői mellett, de azonnal megálljt parancsol, ha valaki megsérti az önkényesen politikailag korrektnek nyilvánított beszéd szabályait. A jobboldali megközelítés tiszteletben tartja a lelkiismereti szabadságot, a baloldaliak terhességmegszakításra kényszerítik azt az orvost is, aki elutasítja a magzatölést. A baloldal megbünteti a cukrászt, ha nem akar tortát készíteni az egyneműek esküvőjére. A progresszió jegyében kitagadnák az európai közösségből azt az országot, amelyben ellenzik az általuk emberi jognak vélt abortuszt, eutanáziát vagy ahol nem teszik lehetővé, hogy az egynemű párok gyermeket neveljenek.

A legkeményebb csata most az Amerikai Egyesült Államokban látható. A jó és rossz között világháború zajlik. A hazát jól szeretni azt jelenti, hogy felismerjük ezt a küzdelmet, és a jó oldalon vállaljuk a ránk eső feladatot. A magyar hadszínteret addig tudjuk tartani, amíg a választók az elmúlt három választáson megszokott mértékben állnak a kormány mögött. Erre pedig jó esélyünk van, de garanciánk nincs. Gyermekeink, unokáink jövője viszont a sikertől függ.