Surján László, a KDNP tiszteletbeli elnöke, az Európai Parlament volt alelnöke

Napjaink belpolitikáját érdemes volna kifelejteni a napilapokból. Sokkal inkább a hajdani Ludas Matyiba kívánkozik, hogy egy-egy levitézlett politikus hol tart a nagyotmondási versenyben. Ahogy a közfigyelem elfordul tőlük, úgy próbál némelyikük egyre durvább kijelentésekkel figyelmet kelteni. Újabban nemcsak a belpolitikának kellene a vicclapokba vonulnia, a külpolitikának is ott a helye.

Amikor az Európai Unió alapító országainak vezetői a nyilvánosság előtt kritizálják egymást, amikor az Európai Bizottság a német kancellár egyébként érthetetlen nyilatkozatával tökéletesen ellentétben álló kijelentést tesz a Szerbia és Koszovó közötti esetleges területcseréről, akkor az embernek eszébe jut a Ludas Matyi nagyapjának tekinthető Bolond Istók. Száz éve, 1918. augusztus 18-án, a végéhez közeledő háborúval kapcsolatban az alábbi kis írás jelent meg ebben a lapban.

Idézem: „Soha még eszeveszettebb nem volt a világ, mint ma. Politikailag, katonailag és gazdaságilag olyan bődületes a zűrzavar, amilyent eddig senki még elképzelni sem tudott. Ölik egymást az emberek, kitartanak a »végső győzelemig«, eközben bárgyú hülyeségeket nyilatkoznak, a legbutább módon hagyják magukat becsapni és a legszemtelenebb módon csapnak be tovább másokat. Szóval az emberek, az egész emberiség meg van őrülve. No és Ön? Ön talán nem tagja az emberiségnek? Nos hát, ha Ön is egyik jeles tagja ennek a kiváló társaságnak, vonja le e tény következményeit és tanuljon meg mielőbb kukorékolni, és szépen kukorékoljon!”

Aligha van pontosabb helyzetleírás napjaink eseményeiről. Úgy látszik, nemcsak a költő vátesz, hanem a humorista is.

Pedig a helyzet egy kicsit sem humoros. Olvasom, hogy Heller Ágnes akadémikus asszony úgy véli, hogy Orbán Viktor zsarnok. Ez az ő kollégái, tanítványai és tisztelői szerint a szabad véleménynyilvánítás körébe tartozik, és alighanem igazuk is van. Ha Heller Ágnes nem volna akadémikus, itt le is zárhatnánk ezt az írást azzal, hogy abban az országban, amelyben valaki a szabad véleménynyilvánítás keretében zsarnoknak nyilvánítja a kormányfőt, nincs zsarnokság. A zsarnokság természetéről kéretik Illyés Gyulához fordulni.

De egy akadémikusnak illene ám szem előtt tartani a Magyar Tudományos Akadémia hol dicső, hol dicstelen történetét. A Természet és Technika 1949. december elsején megjelent számából értesülünk, hogy „Népi demokráciánk sokáig nem nyúlt az Akadémiához. A fokozatos fejlődést követte, előbb a hatalmi pozíciókat, azután a gazdaságiakat építette ki. Végül azonban sor került a tudományos intézményekre is. Megújhodott ezekkel kapcsolatban végül az Akadémia is.”

A lap ezt a megújhodást azzal is jelzi, hogy közli Révai József és Gerő Ernő tiszteletbeli tagok fényképét. A kor szokásos lózungjaiból nem érdemes többet bemutatni, de ki kell térni az úgynevezett tiszteleti tagok kérdésére. Az akkori rendszerváltást az Akadémia megtisztítása jelzi. A rendszer számára nem kívánatos akadémikusokat, szám szerint 121-et, megfosztották illetményüktől és úgynevezett tanácskozó taggá fokozták le őket. A baloldal mindig nagy volt a szómágiában. (Emlékszünk az osztrák kancellárra, aki nem kerítést épített, hanem kaput nagy szárnyakkal?)

Az akkor leminősítettek közül kettőt ismertem személyesen, Sík Sándort és Balanyi Györgyöt. Ők, de gondolom a többiek is, kizárásnak élték meg a változást. Hogy az egész akciónak a lényege az ideológiai átalakítás volt, jól látszik abból, hogy a kizártak közel fele, 55 akadémikus, a társadalmi-történelmi osztályról távozott. Érdekessége még a Magyar Tudományos Akadémia 1949-es átalakulásának, hogy a 121 akadémikus eltávolításáról a kor vezető lapja, a Szabad Nép egy árva szóval sem tudósított.

Szégyellték? Féltek? Mindkettő? Szinte megfelezték a tagságot, hiszen 131 akadémikus maradt és 121 távozott. A zsarnokság valami ilyesmi, és ezt Heller akadémikus asszonynak pontosan tudnia kellene. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a megmaradtaknak sem volt kutatási és véleménynyilvánítási szabadsága. Hiszen például Sántha Kálmán pillanatok alatt vesztette el egyetemi katedráját, amikor kijelentette, hogy a sztahanovista mozgalom ártalmas az érintettek lelki egészségére.

Kevesen tudják, hogy Nagy Imre is akadémikus volt, de amikor minden pártbéli szerepétől megfosztották, akkor az akadémiai tagságáról is lemondott. 1956 nyarán viszont lemondását politikai kényszernek tudta be, és kérte tagsága helyreállítását, amit 1956. október 20-án meg is kapott, sőt 23-án javadalmazásáról is intézkedtek. A forradalom és a megtorlás átlépett ezen. A későbbiekben az Akadémia akkori urai egyszerűen elhallgatták, hogy a mártír miniszterelnök akadémiai tag volt. Ám amikor özvegye 1959-ben kérte a neki járó özvegyi nyugdíjat, akkor azt, nem létező jogszabályokra hivatkozva, megtagadták.

Nézzünk tehát szembe a tényekkel! Így működik a zsarnokság és így a zsarnoksággal megalkuvó szolgalelkűség. Kár lenne bárkinek is időt fecsérelni a mai MTA politikai tisztogatására. Méltatlan, bár nem teljesen indokolatlan lépés volna ez. Ám, akik a mai hatalom önkényéről fecsegnek, nem árt, ha szembenéznek azzal, hogy milyen is a valódi önkény.

Az, ahogy a hazai ellenzék szellemi holdudvara nyilatkozik, voltaképp kacagnivaló. Ahogy az általuk istenített nyugati világ kezeli a migráció kérdését, az viszont maga az őrület. Ami már száz éve is kukorékolásra késztetett, gondolom azért, hogy nyilvánvalóvá tegye: a kor politikusai bárgyú hülyeségeket nyilatkoznak, a legbutább módon hagyják magukat becsapni és a legszemtelenebb módon csapnak be tovább másokat. Ha ma ugyanezt látjuk, és kukorékolást említünk, annak nem az őrület kifejezése a célja, hanem inkább ébresztő akar lenni. Ébredjünk, Európa még megmenthető, ráadásul rajtunk is múlik!

Surján László