A tavalyi választási győzelem után az az általános vélemény alakult ki – figyelembe véve a baloldali ellenzék siralmas állapotát és a Jobbik alkalmatlanságát –, hogy ezt a kormányt még hosszú ideig csak önmaga buktathatja meg. Mostanra viszont a kép úgy módosult, hogy a Fidesz ehhez megtette az első lépéseket. Persze ezzel együtt is, ez az időpont még nagyon messze van. Gyurcsány ugyan 2016-ra már kitűzte a legközelebbi választás időpontját, ennek azonban nincs realitása.

Orbán Viktor értékelése a tényeket és az eredményeket illetően optimista és szakszerű volt. De az értődött belőle, hogy a dakota példázatok ideje elmúlt és a székely bácsi nem pótolja a fiatalkor dakotáit. Múlik a négy években számított idő, a feladatok pedig inkább szaporodnak, mint ritkulnak. Uniós tagságunk kiértékelése azoknak a nehézségeknek a leküzdése, amelyek uniós tag létünk nélkül nem lennének, emlékezhetünk erre a szocialista változat idejéből.

Értékelése során a miniszterelnök megemlítette, hogy a Fidesz világnézeti alapja a kereszténydemokrácia. Ennek a kijelentésnek érdemes figyelmet szentelnünk, mert a Fidesz hosszú utat tett meg eddig a nyilvánvaló megállapításig. Amikor a Fiatal Demokraták Szövetsége 35 éves felső korhatárral megalakult, a hódító eszme a neoliberalizmus volt, a roskatag öreg kommunizmussal szemben és már a hiteles kereszténydemokrácia is letűnőben volt. A Néppártok nevéből lassan kikopott a keresztény szó és még inkább ennek gyakorlata. Afféle jobboldali gyűjtőpárttá alakultak át. Nekünk viszont látszatra a katolicizmussal, sőt a klerikalizmussal azonosult még a kereszténydemokrata párttagok egy részének tudatában is. A kívülállókban még inkább. A KDNP politikailag képzett vezetői nem győzték eleget hangoztatni, hogy egy politikai párt az nem egyházi szervezet és ideológiai alapon bárki lehet a párt tagja, és az irányzathoz tartoznak a keresztényszocialista eszmék is. Akkoriban még az MDF is vindikálta magának a kereszténydemokrácia képviseletét és hirdette, hogy tagjai között több a kereszténydemokrata, mint a KDNP-ben. A Kisgazdapárt pedig hagyományosan szövetségese volt a háború utáni évekre hivatkozva.

Ez a koalíció azonban szétesett 1994-ben. Az MSZP-SZDSZ győzelem kiélezte az ellentéteket mindegyik párton belül. A Fidesz is hasonló válságban volt, miután az SZDSZ-barátok már régebben kiváltak a pártból Fodor Gábor vezérletével. Közeledett az első szabad önkormányzati választás kampány időpontja és a szakadárok: Csurka, Torgyán és Fodor szembementek saját volt pártjukkal. Ekkor a KDNP köreiben vetette fel egy kis csoport, hogy a három súlyos problémákkal küzdő párt állítson közös főpolgármester-jelöltet a fővárosban Latorczai János volt miniszter személyében, aki akkor a politikusok népszerűségi listáján jól szerepelt. Sikerült az akkor a közvéleményben még élő előítéletek ellenére egy asztalhoz ültetni Boros Péter MDF elnököt, Surján László és Orbán Viktor pártelnököket, ennek következményei máig érvényesek. Bebizonyosodott, hogy valójában azonos oldalon áll a választók többsége, az azóta átélt számos nehézség ellenére. Latorczai akkor csak azért nem tudta legyőzni Demszkyt, mert Torgyán elvitt néhány tízezer szavazót. Azok, akik az együttműködés ellen voltak, azóta mind eltűntek a politikai életből. Orbán Viktor, és akik a Fideszben vele tartottak, megértették, hogy merre vezet az út a reményteli jövőbe. A Fidesznek volt olyan fiatal, politikailag képzett gárdája, amelynek esélye volt arra, hogy túléli a következő negyedszázadot. A politikai élet akkori szereplői már akkor túlkorosak voltak. Mások – lásd: SZDSZ – pártjukkal együtt kerültek süllyesztőbe. 1994 táján, míg a Fideszt is az SZDSZ ifjúsági csapatának tartották és fintorogtak tőle, nem volt könnyű ettől a látszattól szabadulni, mivel az ideológiai különbségek a jobboldalon akkor sokkal markánsabbak voltak, mint a balon, ahol az SZDSZ és a volt kommunisták minden nehézségek nélkül egymásra találtak.

(Folyt. köv.)