A nagy európai egyetemek jó hírét évszázadokon keresztül hitelesen vitték szét a világban a falaik között megszületett alkotások és diákjaik. Nem voltak még ekkor nemzetközi egyezményeken alapuló mutatók, melyeknek alapján szupranacionális intézmények összevetették volna a jeles iskolák teljesítményét, sem számítógépes programokkal alátámasztott költséges mérések, sőt, napjaink fátumai, a minőségbiztosítási rendszerek sem működtek – mégis tudták a világ gondolkodói, hogy melyik egyetem milyen értéket képvisel.

Tudták a gazdaságok irányítói is. Egészen jól elboldogult a fejlett világ eme primitív módon.
A 20. század harmadik harmadáig több magyar egyetemet, voltaképpen az egész magyar felsőoktatást is az élbolyba sorolta a nemzetközi közvélemény, s méltán. Akkor tudós testületek irányították a tudomány fellegvárait. A rendszer egészét pedig nagy tekintélyű,  a tudóst és a tudományt tisztelő politikus államférfiak. Akik esetleg maguk is letettek valamit a tudomány asztalára. Vagy ha nem is, volt bennük annyi bölcsesség és felelősség, hogy a szellemi élet képviselőinek szakértelmére támaszkodva hozták meg fontos döntéseiket. És a szakmailag precízen kimunkált elhatározásokhoz politikai csatározásokban előteremtették a feltétlenül szükséges összegeket.

Ma mindennek az ellenkezőjében telnek a felsőoktatás napjai. Miközben a minőségbiztosítástól jól kiadjusztálva egy ütemben masírozik az egész rendszer, s naivan azt hihetnénk, hogy fennen szárnyal a minőség, hallgató és oktató, munkáltató és fogyasztó egyaránt a mélyrepülésben levő színvonalról panaszkodik. A negatív tünetek éveken át egyre sűrűsödnek. Ám az oktatást irányítók sokáig nem veszik észre, illetve homokba dugják a fejüket. Mígnem nemzetközi összehasonlító mérések ki nem mutatják (amit egy idő óta a legtöbben tudtunk, hiszen megtapasztaltuk), hogy bizony a magyar felsőoktatás teljesítménye leromlott.

Természetes, hogy leromlott. Hiszen másfél évtized leforgása alatt megnégyszereződött hallgatói létszámmal ugyanakkora forrásból, ugyanolyan oktatói létszámmal kellett működnie. Az egyetemi oktatóknak így jelentősen megnőtt a munkamennyisége, miközben nemhogy nőtt, hanem relatíve csökkent a jövedelmük. Ilyen körülmények között alig maradt lehetőség a szellemi energiák pótlására, ami pedig ebben a szférában első helyen hivatott a magas színvonal tartására és a fejlődés előmozdítására. Elmaradt az egyetemi oktatói kar és a vele szoros kapcsolatban álló kutatók életminőségének értelmiségi színvonalon történő biztosítása.  (Egyedül az egyetemi vezetők, a rektorok fizetését emelték fel szokatlanul nagymértékben. Joggal merül föl a gyanú, hogy vajon nem a rektori testület egyes tagjainak szavazatait akarta-e ily módon megvásárolni a miniszter későbbi minden áron végrehajtani akart döntések támogatására? A felsőoktatási tandíj-sztori bizony erősíti ezt a gyanút.) A tudomány támogatásának csökkentése következtében folyamatossá vált a magasan képzett értelmiségiek elvándorlása a felsőoktatásból vagy az országból. A legtehetségesebb friss diplomások az egzisztenciális ellehetetlenüléstől félve eleve lemondtak az egyetemi karrier lehetőségéről. Mintha a politikai döntéshozók fejlesztés helyett szándékosan sorvasztották volna legértékesebb nemzeti kincsünket, a humán erőforrást…

Az oktatási kormányzat ekkor meghirdeti a kétszintű érettségi-felvételit, mint minden bajok orvoslóját. Be is vezeti úgyszólván a teljes köz- és felsőoktatási szakma tiltakozása ellenére. Az első év szégyenteljes botránya után (amelybe a fejlett világban egyedülálló módon természetesen nem bukik bele az oktatási miniszter) óriási apparátus biztosítja a vizsgák lebonyolításának, adminisztrálásának, pontszámításának sikerét. Ám a felsőoktatásba belépők tudásának színvonala csak nem akar emelkedni, az emelt szintű érettségit évről évre kevesebben választják. Sebaj, majd kötelezővé teszik, s megoldódik a minőség problémája, mondják. Sokan el is hiszik, hiszen olyan evidens. Pedig az emelt szintű vizsgák kötelezővé tétele sem fog látványos javulást hozni. Mert a probléma a követelmények alacsony voltában, a tételek minőségében és a pontozás elhibázottságában gyökerezik.

Az oktatási kormányzat színvonalemelés céljából megvalósult másik hőstette a nagy sietve, előkészítetlenül megkezdett felsőoktatás reform, amit a köznyelvben csak bolognának neveznek. Így egyszerűen, kis „b”-vel, első modern európai egyetemünk nagyobb dicsőségére. A generális és felgyorsított bevezetést rajtunk kívül egyetlen más európai ország sem lépte meg. Mi több, sok helyen, ahol belefogtak, már kezdenek visszatáncolni belőle. Nálunk a kormányfő és a miniszterek öntömjénező megnyilatkozásai rendre mint a minőség szárnyalásának csodaszerét említik. Miközben a benne vergődő felsőoktatás fuldoklik a minőségbiztosított akkrediciós hercehurca iszonyatos papírmennyiségében, amelyet szorgalmasan gyártani kényszerül, ha fenn akar maradni, ahelyett, hogy a töménytelen munkaóra alatt kutatna, kísérletezne, oktatna. És a reform végeredményét még nem látjuk, csak sejtjük… Pénz pedig változatlanul nincs.

Azaz mégis van. A nyári uborkaszezon kellős közepén durran a nagy hír három főméltóság, a miniszterelnök és a két miniszter szenzációs sajtótájékoztatóján: a kormány döntése nyomán 26,6 milliárd forint fejlesztési forrásokhoz juthat hat vidéki felsőoktatási intézmény. A miniszterelnök a tőle megszokott nemes egyszerűséggel világgá kiáltja nagy felfedezését, hogy tudniillik: „Magyarország jövője az oktatásban a felsőoktatásban van”. Ebben történetesen igaza van. És az összeg is bizony nagy, amelynek örülhetnénk. A kommunikációs gépezet nem is szűnik meg dicsőíteni a döntést. Hol van hát akkor a hiba? Mert van, az kétségtelen.

Ott, hogy holott a szakminiszter szerint „a felsőoktatás átalakításának középpontjában a színvonal emelése áll”, annak színvonala, mint fentebb rámutattunk, legelső sorban a humán erőforrásán, az oktatói karon múlik. Ám az említett 26,6 milliárdos összeg nem az ő európai színvonalra történő felemelésükre fordítódik. Hanem infrastrukturális fejlesztésekre. Képletesen szólva bejönnek a digitális táblák az egyetemi tantermekbe is. Lerongyolódott, kiéhezett egyetemi oktatói kar fog majd 22. századi épületekben 23. századi technológiát alkalmazva színvonalat fejleszteni és minőséget biztosítani. És még örülhet, hogy bár korgó gyomorral, de légkondicionált termekben faraghatja leonardói lelkülettel a széklábakat… Bizony ez történik egy olyan országban, ahol a döntéshozók, mint egy csőd felé rohanó részvénytársaság menedzsmentje, csak a forintokkal (és a szavakkal) machinálnak, ahelyett, hogy a pénzt jövőépítő stratégiák szolgálatába állítanák. És ahol saját fejük (érdekeik?) után mennek, ahelyett, hogy elődeik példáját követve tudós testületek tanácsaira hallgatva kormányoznák az országot.

Végül nézzük meg az ez évi új, 480 pontos pontszámítási rendszerű felvételi eredmények és a színvonal emelkedésének összefüggéseit. A híradások roppant érdekesek. Megtudhattuk belőlük, hogy bár jóval kevesebb (cc. 96.000) diák jelentkezett a felsőoktatásba, mint tavaly, 82 ezren bekerültek valamelyik egyetemre vagy főiskolára. Ennek a ténynek a 82 ezer család miatt örülhetünk. Megtudhattuk azt is, hogy sehol sem volt szükség a maximális 480 pontra a felvételhez, és hogy egy átlagos felvételiző 343 pontot ért el, ami 71 százalékos eredményt jelent. Ez már kevésbé örömteli. Különösen, ha összevetjük azokkal az időkkel, amikor a 20 pontos rendszerben maximális pontszámmal is rengetegen kimaradtak, vagyis a bekerülők valóban kiváló tudás birtokában kezdhették meg tanulmányaikat. A 71 százaléknyi tudás bizony csak közepes. A számok tükrében megállapítható, hogy 41 ezer leendő első évesünk tudása még a közepes szintet sem éri el. De ezek csak számok.  A lényeg abban a kérdésben rejlik, hogy vajon milyen tényleges tudást takarhatnak.

Nem lehetnek illúzióink. Történelemtanárok többször elvégezték azt a kísérletet, hogy nyolcadikos (14 éves!) diákokkal megíratták a középszintű történelem írásbelit. A gyengébb tudású gyerekek általában 4-es eredménnyel vizsgáztak. Akár bekerülhettek volna az egyetemre történelem szakra. A feladatok ugyanis alig kívánnak meg tárgyi tudást. Ezt eredményezi a szakmailag hibásan kezelt kompetenciaalapú pedagógia, amelynek következtében nemhogy javulna, hanem rohamosan romlik a közoktatás, s majdan a felsőoktatás eredményessége.

Vészjósló eredmény, hogy egyes gépészmérnöki képzésekre a minimális 160 ponttal, tanítói szakra 162 ponttal lehetett bekerülni. Ezek mögött az alacsony számok mögött oly csekély tényleges tudás van, hogy a felsőoktatás színvonalkilátásai itt valósággal rémisztőek.
Az oktatás irányítóinak koncepciótlanságát (megengedem: alkalmatlanságát) mindennél jobban mutatja a természettudományos képzéssel kapcsolatos nyilatkozataik és intézkedéseik közti ellentmondások sorozata. Már a kormányprogramban meghirdették a természettudományok fejlesztését, ám ugyanők csökkentették a közoktatásban a rájuk fordítható időkeretet. Mi több, most komoly pénzekkel ösztönöznek 1000 iskolát arra, hogy a tradicionális tantárgyak helyett összevont komplex természettudományt tanítsanak, amikor ennek a komoly lépésnek nincsenek meg a szakmai (tantervi, tankönyvi, tanárképzési) előfeltételei. Ráadásul biztosra vehető, hogy a komplex természettudományt tanulók közül senki sem fog majd fizikából vagy biológiából felvételizni, aminek eredményeként több egyetem beszüntetheti az évszázados múltra visszatekintő természettudományos képzését. Az ELTE természettudományi karára már 261 ponttal is be lehetett kerülni az idén…

A felsőoktatás jövője most tehát kérdőjelekkel terhes. A reform szó sajnos itt is a rombolás szinonimájává vált.