Ha Szegedi Csanád jobbikos EU-képviselő két-három évvel ezelőtt ismeri ezt a nótát, vagy a magyar történelmet, talán nem vetemedik rá, hogy meg akarja vesztegetni zsarolóját, hanem csak megrántja a vállát: Na és?

Imrédy lemondott ugyan kormányfői megbízatásáról, de alapított egy szélsőjobboldali fajvédő pártot, amelynek egy szittya aranyszarvas volt az emblémája. Helyettes miniszterelnök lett abban a kormányban, amely 1944-ben a német megszállás után deportálta a magyar zsidóság százezreit. Végül háborús bűnössége miatt kivégezték.

A magyar fajt védő, angolbarátnak ismert náci Imrédynek egy Csehországból származott dédmamája találtatott zsidó származásúnak nemesi előnévvel és ipszilonos végű magyar névvel bíró miniszterelnök valójában leginkább német volt. Családját egy-két generációval korábban még Heinrichnek hívták és derék, bevándorolt német eredetű kereskedő család volt. Heinrich = Imre.

Ilyenek tízezrével, sőt, százezrével találhatók ma is a magyar népességben.

Miért lett hát Szegedi Csanád egyszerre „zsidó” attól, hogy az egyik nagymamája zsidó származású? Még a hajdani zsidótörvény értelmében sem lenne annak tekinthető, sőt, maga a nagymamája sem, ha a házasságkötése előtt megkeresztelkedik.

Egy mostanában elterjedt nézet szerint, akinek a mamája zsidó, az maga is zsidó. Ez azonban az ő belügyük, zsidó szabály, csak magukat köti, mást nem: Izraeli honosítási szándék esetén kelhet.

A keresztény egyházak szerint, amelyek a faji hovátartozást nem ismerik, minden embert egyenlőnek tekintenek. Akit megkereszteltek, attól kezdve az keresztény. Legfeljebb rossz keresztény, de a keresztvizet nem vakarhatja le magáról a végső elszámoláskor, Isten színe előtt kell felelnie. Téves tehát az a Horthy-korból fennmaradt szóhasználat, hogy aki nem zsidó, az „keresztény. Sőt, „őskeresztény”!

Vajon minden Jobbikos keresztény-e? Megkeresztelték-e? Gyakorolja-e a hitét?

A magyar társadalom egyébként is ezer éven keresztül apajogú volt és a gyakorlatban ma is az. Az apa számít, nem a nagyanya. Ezt bizonyítja, hogy a gyerekek nagy többsége apja családnevét örökli, bár nem tilos persze az anyai, vagy nagyanyait választani sem, példa rá az anyai családnevet viselő Vona Gábor, de nem ez a tipikus. Az már kevésbé betartott gyakorlat, hogy az asszonyok férjük nevét viseljék, de azért ha az jobban hangzik, többnyire azt választják.

Az apai családnév viselése mögött régen meghúzódott az az ősi törvény is, hogy a nemesség csak apai ágon volt örökölhető, márpedig ez fontos szempont volt mindaddig, amíg ez kiváltságokkal járt.

Ebben a magyar apajogú leszármazási hagyományban van azonban egy lényeges kivétel. De mielőtt erre rátérnénk, vessünk egy pillantást a mostanában elharapózott magyar nemzeti őskutatási lázra, amely a világon mindenütt keresi őseinket, kivéve ott, ahol a tudomány állása szerint vannak. Százötven-kétszáz év előtt még az sem volt szégyen, ha tudákos kutatók éppen a zsidóktól – na nem a galíciaiaktól, hanem az ószövetségiektől – származtattak bennünket. Nagyon is előkelő ősi családoknak azzal hízelegtek botcsinálta genealógusok, hogy Ádám és Éva fiától, Sethtől, az összes ószövetségi zsidó előkelőségeken és Jézus Krisztus rokonai, majd görög-római és hun ősök után jutottak el Bendegúzig. Onnan aztán már nem Álmos felé, hanem valódi, vagy feltételezett honfoglaló ősön át vezetett a családfa tovább az igazi genealógiai vonalon a megrendelőig.

Ismerős az a nyelvészkedés is, amely szerint a magyar a világ legősibb nyelve, sőt, az  feltevés is, hogy Ádám és Éva a Paradicsomban magyarul beszéltek. Bár ők még nem voltak zsidók, az csak Noé fiával, Semmel kezdődött. Antiszemiták ezért inkább a szumér és a pártus vonalat részesítik előnyben. És mindent visz a hun eredet.

A rideg valóság, amelyet legutóbb L. Simon László kulturális államtitkár összegzett, így hangzik: nyelvünk finn-ugor, származásunk belső-ázsiai. Ezt az evidenciát nagyon nehéz elfogadni, bár a kurultáj-szemlélet a nomád lovasnépek rokonsága talán szépít valamit a kőkemény tősgyökeres, veretes nomád hagyományos. A „halzsíros atyafiság” Soha!

A ma divatos, múltba nosztalgiázó, európaiságunkat, kerszténységünket semmibe vevő elmélet és gyakorlat kiagyalói nem képesek szembenézni a történelmi valósággal, a hiteles múlttal. Még a saját közvetlen családjuk eredetével sem és értetlenül állnak szemben a tényekkel. És azt sem tudják, ki valójában a nagymamájuk.

Holott elég lenne csak a sajátcsaládnevüket etimologizálniuk, hogy feltegyék maguknak a kérdést: Jó, én magyar vagyok, magyarnak születtem, annak érzem magam. De ez vajon az ősök öröksége bennem, vagy csak egy személyes érzés, amely identitást ad. És ha így állok, van-e jogom kétségbe vonni bárkinek a magyarságát, ha ő annak vallja magát?

(Folyt. köv.)