Az országgyűlés kereszténydemokrata alelnöke beszédében úgy fogalmazott: Ha a mai magyarok Istvánra tekintenek, az államférfit látják, aki tudott kormányozni, reformot végrehajtani és egységet teremteni. Ma mindhárom hiányát érezzük.

A politikus beszédében felidézte azt a törvényszöveget, amit Szent István halálának 900. évfordulóján fogadott el az Országgyűlés. „Mélységes tisztelettel emlékezik meg a nemzet első királyunknak, a szentnek, az államalkotónak, az uralkodónak és a hadvezérnek máig ható, dicsőséges tetteiről és maradandó történelmi alkotásairól. Ezek a tettek és ezek az alkotások örök időkre hirdetik az ő csodálatos emberi nagyságát, kimagasló uralkodói erényeit és mélységes államférfiúi bölcsességét. Új szellemi és társadalmi formát adott a magyarság életének, de ugyanakkor tisztelte és óvta az ősi értékeket.(…) Megalkotta a nemzet mai alkotmányos törvényhozási, kormányzati, bírói és közigazgatási berendezkedésének első kereteit s a nemzet gondolatának kifejlesztésével a magyarság egymást követő nemzedékeinek lelkébe mélyen belevéste a magyar állam szuverenitásának, a magyar nemzet szabadságának s a magyarság magasabb európai küldetésének tudatát és akaratát.”

Harrach Péter kijelentette: amit államalapító királyunk tett több volt, mint reform. Kezdet és fordulat. Az európai keresztény állam kezdete és fordulat a magyarok életében. Mindezt sikeresen. Keményen, de bölcsen. Mindig többet adott, mint amennyit elvett. Pásztorkodás helyett földművelést, pogány életforma helyett keresztény normákat, törzsi szervezet helyett központosított államot. Ismerte a kormányzás művészetét, intézkedései megoldották a jelen problémáit és elkerülték a jövő feszültségeit. Műve időtálló lett.

Mai problémáink többsége abból adódik, hogy az országot nem kormányozzák. Az ősi ének ma fokozottan aktuális: „Hol vagy István király, téged magyar kíván…”

István európai volt és magyar. Felesége, Gizella bajor volt, sógora német-római császár, német papok hozták az európai kultúrát, német katonák a sereg erejét, gyermekeinek német nevet adott ( Ottó, Henrik ). Viszont keményen kiverte Konrádot, megvédte az ország függetlenségét, nem lett hűbéres. Fiát is arra tanította: „Aki az elődei és az ősei rendelkezéseit semmibe veszi, az isteni törvényekkel sem törődik.”

Az akkori Európa egységes értékrendet követett. A mai Európában az értékcentrikus gondolkodás mellett jelen van az úgynevezett. értéksemleges, valójában értékközömbös szemlélet. Az élet kultúrája mellett az önpusztítás kultúrája. Ennek szomorú aktualitása van. Aki drogliberalizációt hirdet, az a droghalált készíti elő – mondta a KDNP alelnöke.

A kereszténydemokrata politikus kiemelte: István egységet tudott teremteni. Biztos volt abban, hogy a magyarok fennmaradásának útjára egységesen kell lépni. Fájdalmas volt, de meg kellett válnia Koppánytól és nagybátyjától, az erdélyi Gyulától, később Vazultól. A küzdelem kemény volt, de István a kor szokásaihoz képest kíméletes. Ezért írhatták róla: „Sosem hallottam még másról, aki ennyire kímélte volna a legyőzötteket.” Nem kellett minden törzsi vezetővel megküzdenie, volt, akivel meg lehetett egyeznie békésen.

Mint mondta: az egységteremtő Istvánnak komoly üzenete van számunkra. Akivel nem lehet együttműködni a jó cél érdekében, azt le kell győzni, akivel lehet, azzal meg kell egyezni. Ezt várja el tőlünk ma minden hazája sorsáért aggódó magyar ember.

Az együttműködés és a nemzeti egység akadálya a partner hiánya. Kiárusítókkal és hataloméhes szerepjátékossal nem lehet együttműködni. Szükség lenne egy hiteles szociáldemokrata pártra – jelentette ki Harrach Péter. Hozzátette: Ezt kívánjuk Szent. István ünnepén baloldali érzelmű honfitársainknak és mindnyájunknak.

Tisztelettel és hálával gondolunk a szent királyra, aki helyes útra vezette a magyarokat és akinek útmutatását nekünk is követnünk kell – mondta végezetül a politikus, majd Isten áldását kérte az országra.

- Itt állunk Európa közepén, mögöttünk a kereszténység 2000 éve; előttünk az ismeretlen jövő, a magyarság eltűnésének rémével, az európai kereszténység válságával. De ezt a jövőt még befolyásolhatjuk, még írhatjuk mi is. Erős akarattal, hittel és szorgos munkával - jelentette ki ünnepi beszédében Molnár Béla. A KDNP alelnöke hozzátette: első királyunkra emlékezünk, akinek országa jövőjéről kellett döntenie. István akkor döntött: templomokat épített, minden tíz falunak legalább egyet, behívta és a nép közé küldte kora legtanultabbjait, a keresztény papokat és szerzeteseket. István olyan utat jelült ki népe számára, ami megerősödéséhez, felemelkedéséhez vezetett.

A KDNP fővárosi elnöke szerint most is ilyen döntés előtt állunk. Merre induljon az ország, merre induljon ez a nép, hogy ebben az alapjaiban változó világban megmaradjon, és ebből a nyomorúságos helyzetből, melybe idegen hatalmak csaholó csatlósai kényszerítették, ismét felemelkedjünk és megerősödjünk? - tette fel a kérdést.

Molnár Béla közölte: ma már nemzetünket nem csak a határon kívülről, hanem belülről és támadják. Méltatlan, hogy ősi jelképünk, a Turul szobrának megmaradásáért kell harcolni, méltatlan, hogy honfoglalásunk egyik legszebb művészi ábrázolása, a Feszthy körkép elfeledve pusztul. A politikus kijelentette: a kereszténydemokraták ha kell testükkel védik meg a Turult, és mozgalmat indítanak a Feszthy körkép megmentéséért.

„Magunknak kell a magunk jövőjét megteremteni. Vagyunk még olyan erősek, van még annyi tudásunk, életerőnk, hogy újra talpra álljunk, és újra virágzó Magyarországot teremtsünk.
Ne hallgassunk a fanyalgók kórusára, hogy a magyar nép széthúzó, pesszimista, utolsó csatlós. Nem. A magyar nép alkotóképes, kreatív, dolgos és szorgalmas. Ebben higgyünk, ennek erejével tervezzük, teremtsük meg saját jövőnket. Szent István évezredet túlélő államot szervezett, hagyott örökül nekünk. Nem adhatjuk fel, nem tékozolhatjuk tovább ezt az örökséget. Ugyanolyan keresztényi hittel, bizakodással kell építenünk a jövőt, ahogy ő tette” - fogalmazott beszédének végén a kereszténydemokrata politikus.

Amelyik nemzetnek nincs múltja, annak jövője sincs

- Szent István történelemformáló küldetésének legjelentősebb eredménye a magyarság csatlakozása az európai keresztény népek családjához. Szent István alapjaiban meghatározta népének évezredekre szóló fejlődési irányvonalát, a gazdasági, a művelődési és az egyházi élet szervezése és támogatása terén elévülhetetlen érdemeket szerzett nem csak a magyarság, hanem az európai népek körében is – mondta Bagdy Gábor, a KDNP fővárosi frakciójának vezetője a párt budapesti megemlékezésén.

A kereszténydemokrata politikus elmondta: a pápai korona elfogadásával a szentéletű király értékformáló és értékteremtő életútja kicsúcsosodott, hiszen az európai értékrend formálásának aktív részese lehetett. Az állami törvényhozásban, a kormányzásban és gazdasági vonalon sikerült szerencsésen összeolvasztania a nyugati elemeket, mindenekelőtt a frank grófság-alkotmányt a hazaiakkal. Ugyanilyen messzenéző megértéssel képviselte népe sajátosságát és érdekeit a határokon túl is. Gondolt Európa és a keresztény világ egységére. A keresztény magyar szellemet külföldön is jelenvalóvá tette: Jeruzsálemben bencés kolostort, Rómában zarándokházat, Konstantinápolyban díszes templomot építtetett – fejtette ki. Politikai, vallási és társadalmi szempontból tulajdonképpen ő teremtette meg Magyarországot, István jelölte ki és biztosította a jövőbe vezető utat népének – fogalmazott Bagdy Gábor.

„Ma tehát, Szent István ünnepén az államalapítást, a magyar állam létrehozását is ünnepeljük. Ez örömre, felhőtlen örömre kellene, hogy okot adjon. (...) Sajnos, 18 évvel a rendszerváltás, a szabad Magyarország létrejötte után, ha körülnézünk, meghalljuk a mellettünk sétálók, a velünk utazók szavait, nem az öröm szavait halljuk. Nem egy sikerekben gazdag csaknem két évtized, egy jó úton haladó fejlődő Magyarország képe jelenik meg előttünk" - közölte a frakcióvezető.

– Ha csak Budapest háza táján nézzünk körül, úgy látszik, nincs gazdája fővárosunknak, nincs városvezetési koncepció, nincs közös cél, nincs együttműködési készség. Ha a városvezetőkre tekintenek, csak a koalíciós marakodás, a máról holnapra élés látszik. Ezeknek a kaotikus viszonyoknak méltó kifejezője a 4-es metró beruházás szinte már tragikomikus története – véli Bagdy Gábor. „Úgy gondolom  a szebb jövő útja csakis a közös gondolkodás, a közös cselekvés lehet. A városvezetésnek nem elsősorban elvi, ideológiai kérdésekkel, hanem gyakorlati, szakmai feladatokkal kellene foglalkoznia. Ezekre adandó jó válaszok kidolgozásához, azok megvalósításához a magunk részéről ellenzéki frakcióként szívesen hozzájárulnánk– - jelentette ki a KDNP fővárosi frakciójának vezetője.

Szent István műve a kereszténység, az európaiság és a magyarság hármas oltára

Semjén Zsolt ünnepi beszéde Kalocsán

Főtisztelendő Úr, Nagytiszteletű Úr, Polgármester Úr, Képviselő Urak és Hölgyek, Ünneplő Honfitársaim, Szent István király népe!

Minden ünnepségnél, minden megemlékezésnél felmerül az a kérdés, hogy voltaképpen mi az értelme mindennek? Mi az értelme annak, hogy az év egy kitüntetett napján összejövünk, szép szavalatokat hallgatunk meg, lobognak a zászlók, beszédek hangzanak el? Mi ennek az értelme az egyes ember, és a nemzet egészének az életében? Mindennek két értelme van. Az egyik az, hogy hitet és erőt merítsünk az őseink példájából. A másik pedig, hogy levonjuk a történelmünkben rejlő tanulságokat.

Hitet és erőt meríteni, mert egy létszámában kis nép számára nincs megmaradási esély csak akkor, ha minden egyes tagjában benne él az egész magyar történelem, az egész magyar kultúra. Annak a tudata és büszkesége, hogy érdemes ehhez a nemzethez tartozni, hogy nincs még egy nép a földkerekségen, aki annyi Nobel díjast adott volna az emberiségnek, mint a magyarság és nincs még egy család az egész világtörténelemben, aki annyi szentet adott volna az egyháznak, mint az Árpád Ház. A másik pedig, hogy levonjuk a történelmünkben rejlő tanulságokat, hogy ez útravalóul szolgáljon a következő magyar évtizedekre, évszázadokra, évezredekre.

Szent István korában pontosan ugyanaz volt a megmaradás parancsa, mint ami 1848-ban, vagy 1956-ban. Szent István korában ezt úgy fogalmazták meg, hogy a keresztény Európához való csatlakozás és a szuverén magyar állam megteremtése. 1848-ban ez úgy hangzott, hogy haza és haladás, vagyis a nemzeti függetlenség kivívása illetve a polgári átalakulás. 1956-ban ugyanez volt a feladat: a polgári demokrácia, a jogállam megteremtése, végetvetni a diktatúrának és a nemzeti függetlenség kivívása, magyarul az, hogy menjenek ki az oroszok. És ez a kettős egy feladat: a szükséges társadalmi átalakulás, az idők szavának a megértése és a nemzeti függetlenség biztosítása, ez a magyar megmaradásnak a feltétele! A magyar nemzet sírásója, aki a kettő közül bármelyiket is feladja.

Szent István korában két zsákutca fenyegette a magyar megmaradást, és Szent István bölcsessége, hogy mindkettőtől megvédte a magyarságot. Az egyik zsákutca Koppány volt, aki nem értette meg az idők szavát. Én nem tudom, hogy Koppány magyarabb volt-e mint Szent István, de azt pontosan tudom, hogy a magyar megmaradást Szent István jelentette. A másik zsákutca a nemzeti függetlenség feladása, aminek szimbóluma Orseoló Péter, aki felajánlotta hűbérbe Magyarországot a Német-római Császárságnak. Szent István történelmi művében az a zseniális és azért jelenti a magyar megmaradást, mert úgy kapcsolódott a keresztény Európához, hogy eközben nem lettünk sem a Német-római Császárság, sem a Bizánci Birodalmon hűbérese.

Szent István műve a kereszténység, az európaiság és a magyarságnak hármas oltárképe, annak a tudata, hogy ez a három nem egymással szembenálló, hanem egymásra mutató valóság. És ez a három együtt jelenti a magyar megmaradást.

Nézzük az elsőt, a kereszténységet. Barátaim! Ha most reálpolitikailag nézzük a dolgot, azért tényleg fel kell tennünk a kérdést, hogy mi a magyarázata annak, hogy megmaradtunk itt a germán és a szláv tenger közepén? Tisztán politikai, szociológiai szempontból nem sok esélye volt a magyarságnak és mégis megmaradtunk. Itt vagyunk, magyarul beszélünk, őrizzük a történelmünket, a kultúránkat. És föl kell tenni a kérdést, hogy miért van az, hogy a hozzánk hasonló többi keleti nép, a hunok, az avarok, a besenyők eltűntek a történelemből,  mi pedig megmaradtunk. Pedig Attila király birodalma nem volt rosszabbul szervezve, mint az államalapítás kori Magyarország, az avar kaganátus nem volt gyengébb, mint a honfoglalás körüli magyar törzsszövetség. A besenyők egy hajszállal nem voltak gyengébb harcosok, mint honfoglaló eleink. Ők mégis eltűntek a történelemből mi pedig megmaradtunk. Miért? Azért, mert Szent István a kereszténység sziklafundamentumára építette fel a magyar nemzet katedrálisát. Ezért maradtunk meg mi magyarok és ezért tűntek el a történelemből a hozzánk hasonló keleti népek, a hunok, az avarok, a besenyők.

És ahogy főtisztelendő atya is említette az imént a szentmisén, a Szent Istváni mű nem érthető meg, ha Szent Istvánból ki akarják hagyni a szentet. Ugyanis valóban az a helyzet, hogy azzal a jellel, ahogy Szent István a szentkoronát felajánlotta a Szűzanyának, ezzel az immanens magyar történelemnek transzcendens távlatot adott. Itt Kalocsán külön is meg kell emlékeznünk az egyházszervezőről, hiszen Szent István létrehozta az önálló magyar egyházszervezetet és abban a korban egyedülálló módon két érsekséget is alapított: Esztergomban és Kalocsán. És Kalocsa abból a szempontból is egyedülálló, hogy az egyetlen olyan érsekség a kor történetében, amelynek kettős székhelye volt: Kalocsa-Bács. A történészek nem döntötték el pontosan, hogy mi volt ennek a magyarázata, de Konstantinápolyban nekem a bizánci teológusok és történészek azt mondták, hogy Kalocsa volt a latin rítusnak a központja Bács pedig a bizánci rítusnak, hiszen akkor még az egyházszakadás előtt vagyunk. Mindenesetre ez az egyházmegye ezer éve áll fönn. És Szent István nemcsak a múltbeli kereszténységet jelenti, hiszen éppen 2000-ben a millennium évében egy egyedülálló ajándékot adott az egyetemes kereszténységnek: az egyházszakadás óta Szent István az első közös szentje keletnek és nyugatnak. Szent István az az öltés, amivel megkíséreljük összevarrni azt, ami ezer évvel ezelőtt 1054-ben elszakadt. Szent István mindig meghatározó volt a magyar nemzet tudatában. Ezért soha nem tudták rákényszeríteni a magyar népre az ünnepnek azt a meghamisítását, amikor nem Szent Istvánt akarták ünnepelni, hanem például a Rákosi-féle alkotmányt, vagy amikor elnevezték Új Kenyér Ünnepének. A magyar nép mindig tudatában volt annak, hogy Szent István nem pusztán I. István, hanem Szent István.

Másik az európaiság. Barátaim, botrány, amikor nekünk magyaroknak azt kell hallgatnunk, hogy mi pár évvel ezelőtt Európához csatlakoztunk, mert hol lennénk ezeregyszáz éve - vagy ki tudja mióta - ha nem Európában? És megfordítva, hol lenne ez az Európa, ha mi nem lettünk volna Szent István óta minden szellemi gyökerünkkel egy évezrede ebben az Európában? Mert mi véreztünk pajzsként védve ezt az Európát a tatárral szemben, a törökkel szemben és - hogy diplomatikusan fogalmazzak - a keleti pogányság más formációjával szemben ezer éven keresztül. És ezért van, hogy nekünk nem a cselédlépcsőn kell bekullognunk ebbe az Európai Unióba és ott szegény rokonként meghúzni magunkat, hanem történelmi munkánk révén kiérdemelt helyünket méltósággal elfoglalni, mert ha mi nem becsüljük magunkat senki sem fog megbecsülni minket. És ha mi nem tudjuk és tudatosítjuk a saját értékeinket, akkor senki sem fog értékelni minket.

És a harmadik szentistváni oltárkép: a magyarság. Szent István szuverén magyar államot hozott létre, a magyarság önálló történelmi műhelyét, és Szent István pontosan tudta, hogy a magyar államnak az értelme az, hogy a magyarság politikai önkifejeződése legyen. A Szent Istváni műben az a zseniális, hogy úgy lett része a keresztény Európának, hogy egy pillanatig nem tűrte azt, hogy a magyar szuverenitást kétségbe vonják, úgy lettünk része a keresztény Európának, hogy nem lettünk egy provinciája a Német-római Császárságnak és nem lettünk provinciája a Bizánci Birodalomnak. Szent István vaskézzel vezette ezt az országot a keresztény Európába, de amikor uralkodásának vége felé a megváltozott német-római politikai viszonyok következtében a német császár megpróbálta hűbéresévé tenni Magyarországot, úgy kiverte innen, hogy a lába nem érte a földet. Ez a Szent Istváni mű politikai fundamentuma: a szuverén magyar állam, mint a magyarság történelmi műhelye, a magyarság intézményes önkifejeződése.

Barátaim, amikor a magyarságról beszélünk látnunk kell, hogy ma oda jutottunk, hogy ha kiejtjük azt a szót, hogy magyar, kiejtjük azt a szót, hogy nemzet, akkor bizony-bizony könnyen megkaphatjuk a bélyeget hogy magyarkodunk, nacionalisták vagyunk, ezért pontosan meg kell mondanunk, hogy mit értünk nemzeti elkötelezettség alatt. Minden nemzet egyszeri és megismételhetetlen érték. Egy sajátos arc, Istennek egy gondolata. Senki nem adhatja azt az értéket, ami a magyarság csak mi magyarok. Ami a horvátság csak a horvátok, ami a lengyelség, csak a lengyelek. Senki nem adhatta a világirodalomnak Dosztojevszkijt csak az oroszság. Senki sem adhatta a zeneirodalomnak Wagnert, csak a németség. És senki nem adhatta és adhatja az egyetemes emberiségnek Arany Jánost, Ady Endrét és Bartók Bélát, csak a magyarság. Csak mi. És ha mi eltűnünk a történelemből, akkor az egyetemes emberiség lesz örökre pótolhatatlanul szegényebb egy sajátos arccal, egy dallammal, Istennek egy gondolatával, azzal amit magyarságnak nevezünk. Éppen ezért nekünk magyaroknak az egyetemes emberiség felé elsődleges kötelességünk a saját magyarságunk megőrzése, kimunkálása és felmutatása. Mert ez az a gazdagság, amit csak mi adhatunk az egyetemes emberiségnek.

Ha végignézünk a magyar történelmen, azt látjuk, hogy a magyar történelem mindig akkor torkollott katasztrófába, amikor lecsúsztunk a szentistváni útról, akár jobbra, akár balra. És akkor gyarapodott, gazdagodott a nemzet lelkileg, szellemileg is anyagilag is, amikor hűségesek voltunk Szent István örökségéhez!

Persze joggal lehet azt mondani, hogy kedves Képviselő Úr, ez nagyon érdekes beszéd volt, szép gondolatokkal, de hát itt élünk a mindennapok gondjai között, a kenyérgondok közt, ezer probléma szorításában. Ez igaz. De nekünk, Szent István népének van egy különleges erőnk, az hogy van felettünk egy védőpajzs, az örök magyarok védőpajzsa: Szent István és Szent László, Hunyadi János és Hunyadi Mátyás, Rákóczi és Széchenyi örök magyarsága. Ők a mi útmutató csillagaink és ezek között a csillagok között is Szent István a sarkcsillag, és ha a magyarság útkereszteződéshez ér – mint ahogy most útkereszteződésnél áll –, akkor ő az a csillag, aki a magyar megmaradás felé vezető utat mutatja!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Az ünnepi beszédet követően Semjén Zsolt és Török Gusztáv Andor, Kalocsa SZDSZ-es polgármestere együtt helyezte el a székesegyház mellett álló Szent István szobornál az önkormányzat koszorúját.

Úrrá kell lennünk a megosztottságon, a kicsinyhitűségen

Latorcai János Lentiben elmondott beszéde

Polgármester Úr! Főtisztelendő Esperes Úr! Lenti Város Ünneplő Közönsége! Hölgyeim és Uraim!

Augusztus 20-áról minden magyarban él egy kép, és lelkében zsong valami különleges érzést kifejező gondolat is. De vajon mit gondol az ország népe az ezer évvel ezelőtti eseményekről, az államalapításról, Szent István életművéről?

Bizonyára mást gondolnak az ünnepségeket megtisztelők, akiknek szívét felvidítja a mai nap, az ünnep fénye, és mást gondolnak a még ma is a határokban dolgozó, családjuk mindennapi kenyeréért fáradozó munkások, és megint mást gondolnak azok, akik otthon maradnak, akik számára ez a nap sem más, mint a többi, egy, a talán rövid megpihenést nyújtó napokból, vagy éppen egy a kilátástalanságot jelentő munkanélküli állapotból.

Budapesten járva szomorúan tapasztalhattam sok helyen a zászlók, de leginkább az ünnepi hangulat, a mosoly hiányát. Az utóbbi időben, amióta tiszta, szép érzésekkel teli szabadság-ünnepeinket oda nem való személyek hangoskodásaival és a karhatalom durva segédletével megalázzák, nehéz kitárulkozó, örömteli szívvel ünnepelni.
Ilyenkor nem vagyunk képesek - egy napra sem - megszabadulni a hétköznapok szorításától, nem tudjuk félretenni megosztottságunkat, nincs erőnk felemelni a szívünket, nem merünk a pillanat örömében rátalálni a másikra, önfeledten megfogva annak kezét, s belenézve a szemébe őszintén mondani: ma jó magyarnak lenni!

Örömmel látom, hogy itt Lentiben nem így van!

Itt tudják, hogy nemcsak ünnepségeket kell tartani, hanem nevelni is kell, s főleg úgy kell élni, példát adni, családban és iskolában, hétköznap és vasárnap egyaránt, hogy ne csak kevés száraz tény és évszám jusson eszünkbe az Ünnep napján, hanem képesek legyünk megérteni, miért fontos ez a nap a magyar történelemben, s miért olyan fontos az  minden generáció számára.

Mert ez a nap – Tisztelt Hölgyeim és Uraim - nem csupán piros betűs ünnep, hanem az emlékezés napja is.

Emlékezése a múltnak, tudása a jelennek, megerősítése mindannak, ami fennmaradásunkat, fejlődésünket szolgálta, de felelevenítése annak is, hogy mit mikor, hol, és főleg, hogyan rontottunk el, s miképp okulhatunk abból a jövő felé haladtunkban.
A mai napon országszerte és határainkon túl is ünnepségek sokasága jelzi, hogy a magyar nép emlékezik múltjára. Emlékezik elei erőfeszítéseire, küzdelmeire, állammá válásunkra, Európához tartozásunk mérföldkövére. Felelevenítik a több mint ezer évvel ezelőtti eseményeket, fellapozzák a történelem már-már porosodó lapjait, újra és újra értelmezik múltunkat, megmaradásunk feltételeit, államalapító szentkirályunk életét, tetteit.

Szent István királyunk példaadó életéről szólva rá kell mutatnunk, hogy első koronás uralkodónk csalhatatlan szemmértékkel, illúziók nélkül mérte fel a magyarság helyzetét, mai kifejezéssel élve, nemzet-stratégiájában magyarságunkhoz szabta a mintát, miközben az akkori Európához igazodott.

Magyarország, a magyar nép, a magyar haza nyitottsága, befogadó jellege általa,
a fiához, Szent Imréhez írott Intelmeiben megfogalmazottaknak megfelelően nyert formát, a keleti pogányság addigra elszürkült színessége helyett Ő alapozta meg számunkra az európai jövő nem kevésbé sokszínű távlatát. Szent István tudta, hogy az élhető jövőhöz egység és nyitottság szükséges, összefogás a hétköznapokban, összefogás a munkában, és egység a harcban is.

Tudta, csak az alakíthatja biztos kézzel a jelent, aki ismeri a múltat, de lelkében már érzi a jövőt, annak lehetséges útját.

Nem csupán azt ismerte fel, hogy a magyarságot egy nagyobb egység, a nyugati keresztény világ részévé kell tenni, de azt is tudta, csak úgy válhat eredményes keresztény uralkodóvá, minden magyarok királyává, ha közben megmarad a magyar törzsek fejedelmének is.
Tudta Vajkra éppúgy szükség van, mint Istvánra, hiszen István nélkül Vajk beilleszkedést megtagadó törzsei elpusztulnának a keresztény világ szorításában, Vajk nélkül István pedig csak egy, idegen érdekeket szolgáló, a népe nyakára ültetett helytartó lehetett volna, akinek uralkodása, tette, nem több mint elvetélt reformkísérletig juthatott volna, az ezer évet kiálló, megmaradó, magyar állam helyett.

Tetterős ember volt, aki képes volt biztonságot, hitet adni, távlatokat nyitni.

Tetteiből az is kiolvasható, hogy kristálytisztán látta: ahhoz, hogy a magyarságot Európa részévé tegye, azt előbb erős nemzet-alkotta állammá kell szerveznie.

Félelmetes, hogy mennyi párhuzam húzható ezen gondolatok és napjaink sorskérdései között.

Tegyük fel nyíltan a kérdést: erős-e ma a magyar nemzet? Tizennyolc évvel az első szabad választások után, tizennyolc év demokráciával a hátunk mögött oda jutottunk, hogy a magyar nemzetből ma hiányzik a valóságos helyzettel való szembenézés bátorsága, miközben lassan elnyel bennünket és velünk együtt gyermekeink jövőjét is az államadósság örvénye.

Miközben napról napra nő a munkanélküliség, családok százai veszítik el a kenyérkereset lehetőségét, veszítik el a megélhetés biztonságát, lehet-e élhető jövőről beszélni?

Amíg nem leszünk elég bátrak, hogy szembenézzünk a valósággal, amíg nem leszünk képesek újra teljesíthető közös célokat megfogalmazni, amíg nem találjuk meg a módját, hogy minden magyar részesévé váljon a közös céloknak, addig a magyar nemzet nem lesz elég erős, addig nem leszünk urai az életünknek, addig csak túléljük, és nem megéljük a saját életünket.

A rendszerváltozás óta eltelt tizennyolc év azt mutatja, egy-egy kormányzati ciklus négy esztendeje, de mint láthatjuk maga a tizennyolc év sem volt elég arra, hogy a korábbi évtizedek óriási adósságait, mulasztásait pótolja.

Különösen akkor nem, ha az előző kormány által befejezett vagy éppen csak megkezdett építkezést a következő széthordja, berekeszti.

Ha nincsenek hosszú távú, mindenki által elfogadható nemzeti programok és stratégiák, ha nem találjuk meg nemzetünk legfontosabb kérdéseiben a hazánknak fontos, előrevivő erőt és programokat, akkor nem tudunk előrehaladni!

Ma a nemzet fejlődéséért felelős politikai erők alulteljesítenek.

Legfontosabb számukra belső problémáik „kezelése”, rövidlátó, hatalmi érdekeik kielégítése.

A nemzeti fejlődés stratégiáját kizárólag politikai és hatalmi szempontok alapján alakítják.

Ma nem az a kérdés, hogy mi jó a nemzetnek, s azt, hogyan lehet megvalósítani, hanem az, hogy mi jó a hatalomban lévőknek, s az hogyan, milyen „úgynevezett reformokkal” vihető keresztül az emberek akaratán.

Gróf Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart idézem, aki 1826-ban azt írta naplójába, hogy „Nem, mi nem születtünk reformátoroknak, - előbb mi magunkat kell megreformálnunk. Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját.”

S mennyire igaz ez a gondolat ma, amikor újra „reformálnak”, amikor újra a megszorítások, a remény nélküli leszakadás, az elkeserítő szegénységbe csúszás, a munkanélküliség, a gondok jellemzik napjainkat, miközben egyesek polgári létről beszélnek, ami csak keveseknek teremtette meg a jólétet, sokak számára a végleges lemaradás jutott osztályrészül.

Amikor tisztelgünk Szent István királyunk és ezer éves államiságunk kiemelkedő nagyjainak emléke előtt, ne feledjük egy pillanatra sem, tették, amit tenni kellett,
nem a múltnak, hanem a jövendőnek,
nem az egyénnek, hanem a közösségnek,
nem önmaguknak hozták az áldozatot,
hanem valamennyiünkért, értünk adták a legtöbbet.

A XXI. század elejéről visszatekintve államiságunk ezer évére, annak sorsfordítóira, azt állapíthatjuk meg, hogy történelmünk minden tragikuma ellenére, elődeink maradandót alkottak, tetteik, áldozathozataluk, áldozatvállalásuk biztosította fennmaradásunkat és helyünket Európában.

A nagy tettek, a hősies küzdelmek, a fennmaradásunkért vívott harcaink jelezték, hogy él egy kis nép itt a Kárpát-medencében, mely a világ vérzivataraiban, amikor átsöpört feje fölött a történelem, szétszóratva, részekre törve,  megaláztatások után is mindig talpra tudott állni és meg tudott maradni.

Meg tudott maradni, sőt, legkiválóbbjai világra szólót, elismerésre méltó maradandót voltak képesek alkotni.

Valóban így van, nincs még egy népe a világnak, mely lélekszámához képest annyi szentet, annyi tudóst és feltalálót adott volna a világnak, mint, amennyit e kicsiny ország kicsi nemzete adott.

Az ünnep fénye, emelkedettsége sokszor eltakarja előlünk a hétköznapok gondjait, nehézségeit.

Ilyenkor sokszor hajlamosak vagyunk elfeledkezni a hétköznapok szürkeségéről, a pici gyermekével kora reggel bölcsödébe, óvodába rohanó édesanyáról, a reggeli nélkül iskolába induló gyerekekről, a teljesen magukra maradt kisnyugdíjasokról, a minimálbéren foglalkoztatottakról, a szegénységi küszöb alatt élők nyomorúságáról, a munkanélküliség reménytelenségével küzdő, vagy a küzdelmet már sokszor fel is adó százezrekről, és a sajnos egyre növekvő számú fedélnélküliről.

A mai ünnep arra is kötelez bennünket, hogy róluk se feledkezzünk meg!

Ha úrrá tudunk lenni a megosztottságon, a kicsinyhitűségen, és cselekedeteinkben az összefogás, a megértés, a másik tisztelete lesz a meghatározó, akkor bízvást remélhetjük, hogy a hősök áldozata nem volt hiábavaló, a harc, a küzdelem nem kilátástalan!

Tiszta szívvel kívánom, hogy itt Lentiben is biztos kenyeret adó, békével teli hétköznapokkal és közösséget, lelket erősítő ünnepekkel teljes élet legyen.

Ehhez adjon erőt Szent István példája!

Ideje lenne végre építkezni, nem homokra, sziklára!

Puskás Tivadar  ünnepi beszéde Vasváron

Köszönöm a megtisztelő lehetőséget, hogy augusztus 20-án e falak között én emlékezhetem Szent István királyra. Köszönöm, hogy én szólhatok a magyar államiság kialakulásáról, én méltathatom a kereszténység felvételének jelentőségét, én tiszteleghetem a nagy király történelmi tettei előtt. Külön köszönöm azt, hogy ezt abban a városban tehetem, amely az 50-es évek évtizednyi üldöztetése után díszpolgárává avatta 2005-ben nagybátyámat, a kántor-tanítót, Puskás Sándort.

Augusztus 20. van. Mit is jelent nekünk, mai magyaroknak e nap? Jelenti a közelgő nyárvég nosztalgiáját, s jelent felemelő, magasztos dolgokat. Jelenti a magyar államiságot, s jelenti az ünnepet. Jelenti a kitűzött cél megvalósítását, s jelent rendet. A megyéket jelenti, az évezredes magyar közigazgatási rendszert. A hitet jelenti, s az erkölcsi tartást. Hatékony gazdaságot, s boldog, megbecsült jövőképet. Magyarországot jelenti! Összetartozást jelent a Kárpát-medence népei és magyarsága számára.

Szent István vallotta és leírta fiához, Szent Imréhez szóló intelmeiben, hogy erősebb, értékesebb, életrevalóbb az ország, ha befogadja a különböző kultúrákat, annak tagjait. A nemzet gazdagodik, erősödik így! Szégyenkezve tekintünk viszont a megalkuvókra, az ország ügyeit elárulókra, s elvtelenül feladókra. A pillanatnyi örömök ügyeskedőire, a „percemberkékre”. A nyikhaj törtetőkre, az értékeket sárba tipró „szatócs lelkűekre”. A hatalmukat kihasználó, megvesztegethető siker-hajhászokra. De ők is nemzetünk tagjai. Nem kirekesztjük őket, csupán szégyenkezünk miattuk.S valljuk, hogy az ilyen tettekért vezekelni kell. Jobb belátásra kell bírni őket, hisz e hazában mindenkire szükség van.

A mai ünnepen nem szolgálhatunk azzal a díszlettel, amely a honfoglalás ezredik évfordulóját vette körül: a Magas-Tátra, a Kárpátok, a Vereckei hágó, Erdély kívül rekedt e mai színpadon. Szégyenkezve ugyan, de be kell vallanunk, hogy népünknek csak töredéke gondolta azt az elmúlt esztendőkben, hogy ha a díszletet nem is, a szereplőket mégis ugyanarra a történelmi színpadra kellene állítani a nemzet szellemi egyesítése céljából. Biztosak vagyunk abban, hogy a magyarság történelme itt a Kárpát-medencében a túlélés sikertörténete. Számos veszély leselkedett ránk itt, kelet és nyugat találkozásánál. Már elkoptathattak volna bennünket tatárok, törökök, közeli vagy távoli szomszédok, sőt saját belső viszályaink is. De nem ez történt.

Nem ez történt, tisztelt hölgyeim és uraim, mert nem bíztuk magunkat a véletlen szerencsére. A magyar történelem nem a véletlen szerencsére épül, nem a kivárásra és a sors kegyességére. Nekünk minden talpalatnyi földért meg kellett küzdeni! Szent István műve, a kereszténnyé válás és az államalkotás az intelligencia, az előrelátás és a remény műve. A nagy király nem a kivárás híve volt, hanem koronát kért, királyságot akart. Államot, magasztos formát, amelyben a magyar élni tud. A Szent István-i akarat alapozta meg történelmünk sikeres évszázadait, amelyek, sajnos, Moháccsal véget értek. Az egységes országból hamarosan három ország lett, aztán később több is. Az egység tudata azonban megmaradt, s ha el is mulasztottuk a nagy alkalmat, hogy visszaadjuk a hitet az együvé tartozásban a határokon kívül rekedteknek, az Európai Unió újabb bővítése talán elhozta a várva várt pillanatot, immár a fejekben emelt határokat is lebonthatjuk.

Nélkülözhetetlen a Szent István-i példa! Első királyunk bölcs politikusként fölmérte és felismerte, hogy a kalandozó életforma a magyarság megsemmisülését jelentené, s végrehajtotta az első teljes gazdasági és szellemi rendszerváltozást. Politikai és gazdasági elképzeléseinek helyességét igazolta az idő. Nemcsak a földi, hanem az égi hazát is biztossá tette a magyarság számára, hiszen Szűz Máriának, a Magyarok Nagyasszonyának oltalmába ajánlotta Magyarországot. Nem csoda tehát, hanem valóság, hogy megtépve bár, de az ország ezer éven át fennmaradt. Közös alkotásként, amely ezer esztendő minden nemzedékének, minden valaha élt és ma élő, lélekben ehhez a hazához tartozó embernek a munkájából, hitéből, vágyából és álmából épült valóságossá. Megszaggattatott számtalanszor, kisemmiztetett, megfosztatott égi patrónájába vetett hitétől, de mégis megmaradt. Túlélte a kénköves huszadik századot, Trianont, Don-kanyart, 56-ot, szovjet megszállást, Recsket és a Gulágot, holocaustot és kitelepítéseket, és megfogyva bár, de itt vagyunk.

Itt vagyunk mi, mai magyarok, kik a költővel együtt valljuk, hogy dolgozni akarunk. És hogy a múltat be kell vallani. Jót is, rosszat is. A rosszból okulni, a jót felmutatni. Ideje lenne végre közhellyé vált ünnepi és hétköznapi szlogenek helyett építkezni. Építeni. Nem homokra, hanem sziklára. Jó erős fundamentumra, melyet Szent István hagyott ránk, aki a nemzetté rendeződni akaró magyarságnak a legtöbbet adta: az élet kenyerét, Krisztus misztikus testét hívta közénk.

Az itt jelenlévők mindannyian tudják, hogy a kenyér a szó valóságos és átvitt értelmében is mennyire fontos. Jelenti a testi és szellemi, a hitbéli táplálékot, s jelenti az alkotás lehetőségét biztosító, értéket teremtő és biztonságot adó munkát is! Ma e hármas jelentés egyike-másika hiányzik. Hiszem, hogy megerősödött öntudatunk és nemzettudatunk átsegíti országunkat a jelen nehézségein.

Van-e bennünk elég erő vállalni a sorsot és küldetést, mint ahogy tette Szent István? Gyötrődünk gyakorta, s kérdezzük: Ugye nem igaz a berzsenyis borúlátás, hogy „Romlásnak indult hajdan erős magyar”? Ugye megtartjuk mai, ünnepi hitünket, hogy érdemes volt küzdenünk ezer éven át, érdemes volt megtartani helyünket Európában, s érdemes felzárkóznunk a felvetett fejű, egyenes gerincű európai nemzetek sorába?

Úgy érezzük időnként, hogy Európa áldozatokat követel tőlünk, de jussanak eszünkbe a szentéletű II. János Pál pápa hozzánk, magyarokhoz intézett szavai: „Bátran és türelmesen nézzetek szembe a mostani társadalmi átalakulás okozta nehézségekkel! Fedezzétek fel magyar és keresztény gyökereiteket, és minden lehetőt tegyetek meg a szebb jövő építéséért. Ne hátul kullogva rimánkodjatok azért, hogy befogadjanak Benneteket, hanem úgy jelentkezzetek, mint akik a keresztény eredetű nagy európai hagyományt hordozzátok.”

Önökkel együtt hiszem, hogy keresztény hagyományaink és történelmünk sorsfordító pillanatai nem vesztek ki a nemzet lelkiismeretéből. E nép képes a jelen és a jövő minden megpróbáltatásán felülemelkedni. S mit kívánhatok e nagyszerű tetthez? Munkát és böcsületet! Reményeinket megerősítő szép ünneplést kívánok Vas megye, Magyarország minden polgárának!  Isten éltessen mindannyiunkat!