A „Chicagóból” érkezett, a VII. kerületből, itt volt a Városliget és a Regnum Marianum katolikus közösség központja az 50-es évek elejétől, amíg el nem vették a házat a regnumi atyáktól.

A politika, bár a nemzetben való gondolkodás minden szempontból átitatta az életüket, direkt módon nem volt jelen a család életében. Ennek oka lehetett az is, hogy a II. világháborúban katonatiszt édesapát egy súlyos szemsérülés miatt az ’50-es évek elején leszerelték, így a szovjetunióbeli kényszermunkát ugyan megúszta, de gyári munkásként kellett eltartania a családot, és a félelem végig jelen volt az életükben.

Soltész egy viszonylag jó iskolába járt a Rottenbiller utcába, ahol azonban egy munkásőr volt igazgatóhelyettes, és nagyon sok kommunista tanár tanított.

Az első pofont 13 és fél évesen kapta, amikor már felvették a piarista gimnáziumba, ám az iskolavezetés minden eszközzel nagyon határozottan próbálta lebeszélni.

Képes volt azonban nemet mondani, amiben része lehetett annak is, hogy már négy éve a járt a Regnum Marianum katolikus közösségbe, ahol már gyerekfejjel sok mindent megtanult, és olyan tartást kapott, amely megkönnyítette kitartani a döntése mellett.

A piaristáknál civil tanáruk mindössze egy-kettő volt, olyan emberek tanították, akik egész életükkel neveltek: kemények voltak, de tudtak bocsánatot is kérni, ha kellett.

A pályaválasztás egyértelmű volt, hiszen annak idején egyházi iskolákból alig vettek fel valakit közgázra, jogra, tanári, tanítói szakra, így szinte természetes volt a műszaki pálya.

A Regnum Marianum végig meg is maradt, ám a tagok mindig csak családoknál találkozhattak, telefonon sohasem egyeztethettek, ha pedig kirándulni mentek, nem beszélhettek arról, kik ők. Sőt, meséli Soltész, a „piaroknál” is csak második-harmadik osztályban derült ki, hogy valaki egy regnumi közösségbe jár. Az óvatosság nem volt véletlen – teszi hozzá –, hiszen regnumi atyákat még 1971-ben is vittek börtönbe.

Ez a világ a rendszerváltást megelőző utolsó pillanatig fegyelemre, kitartásra szoktatott, és komoly példaképeket is adott – mondja a KDNP-s politikus. Ezek az atyák nem hősök voltak, de a fiatalok előtt járva utat mutattak, és hatalmas erőt adtak mindenkinek.

A regnumi közösség direktben sosem politizált, és sohasem akart politikai szervezet lenni, a története során végig a fiatalok nevelését igyekezett szolgálni, bár a kommunisták mindig rettegtek tőle, és minél jobban ütötték, a mozgalom annál inkább erősödött.

A rendszerváltást annak idején Soltész Miklós szinte nem is akarta elhinni, olyan ijesztő volt minden, ami előtte az nálunk, illetve a szomszéd országokban történt, folyamatosan ott volt a rettegés is, hogy „mindezt mikor csinálják majd vissza”.

Az első kormány működését, amennyire tudta, követte, és úgy látta, a jó akarat mindvégig megvolt, de a tapasztalat és leginkább a médiaerő mögötte kevés volt.

Erre – teszi hozzá – jó példa a taxis sztrájk, amely, az azt kísérő ellenzéki arroganciával majdnem el is sodorta az Antall-kormányt. Antall József életének utolsó szakasza, a miniszterelnök küzdelme a közéleti eseményekkel, betegségével példává is vált Soltész számára, aki máig nem érti azonban, hol voltak akkor azok az emberek a küszködő kormányfő mellől, akik most olyannyira méltatják az egykori miniszterelnök emberi nagyságát.